Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET □ECIEEEIHH »»X« :-x-x x-: »»x«<wxí«ws:w: A polihisztor író Á nézőnek mindegy... „Érett ésszel mondom, felül az ötvenen: bármilyen bajos sokszor a kicsi gyerekkel, utólag az ember majdnem mindig úgy gondol vissza a velük átvergődött évekre; soha annyi örömben, nevetésben, boldogságban nem volt része. Nem mintha elfelejtené a rosszat. Én sem felejtem el, mikor egyikmásik negyven fokos lázban égett. De azt se; hogy bújt akkor is az ölembe, s nyomta hozzám tüzes arcát.” A fenti vallomás Varga Domokostól származik, aki több mint húsz könyvet írt. Egy egész könyvespolcra valót. Nem is akármilyeneket, hiszen művei nagy példányszámban jelennek meg, és túlzás nélkül mondhatjuk, igen népszerűek. A katalógust böngészve nem is annyira a könyveinek nagy száma lepett meg, inkább a szerző sokoldalúsága. Olvasmányos könyveiből megismerkedhetünk például az erdők, a természet, vagy a finn testvéreink életével, Magyarország történetének egy-egy epizódjával, sőt a technika fejlődésének útjaival is. Az olvasó- közönség mégis talán a családi élet örömeivel, problémáival foglalkozó könyvei miatt kedvelte meg igazán. A Kölyökkóstolgató, a „Tisztelt családom, -od, -ja” és a Kutyafülű- ek sok család közös és tanulságos olvasmánya lett. — Mindennek megvannak az ifjúsági gyökerei — mondja az ősz hajú, de olykor még most is gyermek módra örülni tudó szerző. Finnországban először 17 éves koromban jártam, 1939-ben a béke utolsó évében. Belekóstoltam a finnek életébe, mindjárt meg is szerettem őket. De így vannak ezzel a finnek is. Ha egy finn meglát egy magyart, mindjárt ölelésre nyílik a karja. Mindenkinek ajánlhatom, hogy válasszon magának egy „fogadott népet.” Az én választásom annak idején a finnekre esett. Sokat ad az embernek, ha „kettős látással” tudja nézni a világot, így mindig lesz összehasonlítási alapja, mértéke. Finnország gazdasági csodája — aminek a titkát mi is elleshetnénk szerintem abban rejlik, hogy egy nagyon jól átgondolt, következetesen végrehajtott pedagógiai rendszer előzte meg a szédületes tempójú technikai fejlődést. — Ön irodalommal és nyelvészettel is foglalkozik. — Irodalmi család vagyunk. A magyar nyelv iránti érdeklődés nálunk családi hagyomány. A dédapám, Szász Károly jó barátja volt Arany Jánosnak. Arany egy tréfás versében meg is említi őt. A szabadság- harc bukása után Nagykőrösön dédapám szerzett a költőnek tanári állást-. Rokonaim közül többen is írtak, és írnak ma is. Családunk neves nyelvésze a szegedi egyetem egykori professzora, Mészöly Gedeon. — A természet iránti vonzódásáról több könyve árulkodik. Ilyen például az Erdei esztendő, vagy az Erdőkerülő. — Tizenhét éves koromban a szüleim megijedtek, hogy engem is elvisz a félelmetes népbetegség, a tüdőbaj. Kunszentmiklósi születésű vagyok, s talán az a táj az ország legpusztább, legfátlanabb vidéke. Hozzá képest a Nyírség, a maga kis erdeivel, akácosaival, és az ültetett gyümölcsöseivel maga a mennyország. Amikor átkerültem Sopronba, hogy kitanuljam az erdészetet, egy egészen más világba csöppentem. Egy életre szóló indítást és élményt kaptam attól a vidéktől. Családomnak és olvasóimnak is szerettem volna átadni az erdők, a természet, a vadvizek szeretetét. — Ha már szóba került a család, kérem beszéljen erről is. Mit jelent Önnek, illetve a társadalomnak ez a pótolhatatlan közösség? — Heten voltunk testvérek. Alapélmény volt, hogy heten együtt nőttünk fel. A családban viszonylagos rossz is jóra fordítható. Még a testvérek közötti veszekedés, civa- kodás is hasznos lehet. Mögötte legtöbbször pozitív dolog rejlik, a megmérkőzni akarás. A testvérei között megtanulja az ember azt is, hogy nemcsak neki, hanem másoknak is jár. Hogy nem ő van egyedül a világon. Döbbenetes, hogy mennyi az önző ember, aki .mindent magának akar megszerezni, és maga akar mindent birtokolni. Nekem is hét gyerekem van. Meglehet, az ötvenes, hatvanas években szorongató élmény volt létfenntartásunkról gondoskodni. De ma már nem adnám egy rossz lóért, ha nem így lett volna. Az enyéimnek állandóan bizonyítani, kellett, hogy a legnagyobb szegénységben is úgy érezzék, hogy ők is valakik. A feleségemmel — aki tökéletes társam — úgy igyekeztünk, hogy ha anyagilag kevesebbet is tudunk adni, szellemileg kárpótoljuk őket. Azt a szellemi örökséget, amit a család adhat, az életben semmi más, még az iskola sem pótolhatja. (Beszélgetés után megtudom, hogy a gyerekek egy-egy szaktudomány kiváló értői lettek. Van közöttük biológus, matematikuspszichológus', közgazdász, vegyészmérnök, kutatóvegyész, tanár, a legkisebb gimnazista gyermek pedig építészmérnök szeretne lenni.) Senkit sem szabad befolyásolni viszont, hogy kinek hány gyereke legyen — folytatja Varga Domokos elgondolkozva. Mindenkinek a saját belátására és szívére kell bízni, hány gyermeket vállal. A társadalomnak viszont meg kell adni a választási lehetőséget. De az anya maga döntse el, hogy családanya akar-e lenni, vagy mondjuk gépíró. Lehet vitázni róla, mi a fontosabb. De tekintsük teljes értékű embernek azt is, aki mégis a több gyerek nevelésére vállalkozik. A nagycsalád anyagilag semmiképpen se szenvedjen hátrányt. Hankiss Elemér is felhívta a figyelmet av bennünket fenyegető társadalmi csapdára. Egy normálisan fejlődő társadalom csak úgy reprodukálhatja magát, ha száz családra 230 gyerek jut. Nálunk, most sajnos csak 170—180. Ha így folytatódik, előbb-utóbb olyan helyzetbe jutunk, hogy a társadalom gépezetét nem tudjuk tovább működtetni. Bodnár István A nézőnek természetesen nem minden mindegy. Nem mindegy, hogy kényelmes körülmények között szemlélődhet a moziban, avagy nyikorgó székben kénytelen végigülni a másfél-két órát. Az sem mindegy, hogy egy jó filmet a lakóhelyén tud elérni, vagy sok kilométert kell utaznia érte. Sőt az se, hogy a friss mozgóképi terméshez jut-e hozzá, vagy a 10—20 évvel ezelőtt készült, külföldön már többször „leporolt” alkotásokat kapja újdonság gyanánt. A légióként azonban az nem mindegy a nézőnek, hogy jó filmet lát, vagy semmitmondót, unalmasat, rosszat. Akkor hát mi mindegy a nézőnek? Például a gyártási struktúra. Aztán az évente elkészült magyar filmek száma. Mindegy neki, hogy a HUNGARO- FILM milyen módon szerzi be a forgalmazott műveket; s gyanítom, hogy az is hidegen hagyja a többséget, ha egyik-másik rendezőnknek rossz a lelkiállapota, vagy nincs komfortérzése. Sőt, az is mindegy, hogy egy film koprodukcióban készült-e, vagy csak szigorúan hazai forrásokból. Gonosz dolog ezekre a mindegyekre hivatkozni, mert végül is nyilván nem jelentéktelen dolgokra vonatkoznak ezek a hivatkozások, mégis érdemes foglalkozni velük, mert mintha az utóbbi időben több szó esnék olyasmiről a mozgóképi kultúrával kapcsolatosán, ami végső soron másodlagos a végeredmény: a mű, az alkotás szempontjából. Ügy tűnik, a tavaszi magyar játékfilmszemle a korábbi évekkel összehasonlítva jobban mozgósította főként a szakmai közvéleményt, de a szemle nyomán megjelenő írások mintha azt tükröznék, hogy a figyelem olyan irányba fordul, amely a néző számára mindegy. A filmkészítésre * és filmkultúra-terjesztésre fordítható forintjaink reálértékének csökkenéséből nem kell következzék automatikusan az, hogy a mozgóképi művészet visszavonulót fújjon, hogy eddig szerzett hadállásait feladja. Kétségkívül nehezebb évi 15 film esetén ugyanany- nyi értéket teremteni, mint a 20—22 idején, de a nézőnek mindegy, hogy a film, amit lát, hányadikként készült az adott esztendőben, de az nem .mindegy neki, hogy élményt ad-e vagy sem. S ha csak ennyire telik, a szükségből erényt is lehetne kovácsolni, azaz gyakrabban kellene élni a felújítások lehetőségével. Akadnak az elmúlt évtizedek termésében olyanok, amelyeket ismét elő lehetne venni, mert a fiatalok, a moziba járó korosztály annak idején nem találkozhatott ezekkel. Egy cikkbeli megjegyzés arra utal, hogy a mozit „éppen az egyéb lehetőségektől elzárt kistelepüléseken egyszerűen megszüntetik” A hang elkeseredett, már-már vészjósló, ennek ellenére sem valószínű, hogy érdemes ezt a jelenséget ilyen súlyosnak tekinteni. Ahol ez a forma megszűnik, ott olyasvalami szűnik m^g, amely egyébként is túlélte -önmagát. E helyeken ugyanis többnyire egyetlen 16 mm-es géppel vetítettek. Ez eleve azt jelentette, hogy egy filmet legalább kettő, de néha három kényszerszünettel pergettek, ezalatt fűzte be a gépész az új tekercset. Szó eshetne a gépek műszaki állapotáról, javítási feltételeiről, meg arról is, hogy a 16 mm-es változatban sok színes filmből lett fekete-fehér, tehát a néző mindenképp csökkent értékű produkciót kapott. Ilyen körülmények között nem baj, ha megszűnik a mozi. A baj az, s a kistelepülések lakóinak az nem mindegy, lesz-e helyette más lehetőség filmnézésre. A videó lehetne a megoldás, amely az eddigi 16 mm-es technikánál jobb körülményeket garantál, s az adott nézőközeg kívánságai is jobban érvényesülhetnének a műsor kialakításában. Ezt kellene nagyobb nyomatékkai szorgalmazni. Akik a moziért aggódnak, elfelejtik, hogy soha ennyien nem néztek filmet, mint éppen manapság. Ez egyenesen következik a televízió létéből. Az ott sugárzott filmek gyengébb nézettség esetén is több néző előtt peregnek, mint a mozihálózatban futó filmek döntő többsége. Természetesen a nézőnek az sem mindegy, mit láthat az ország legnagyobb mozijában. Ez óriási felelősséget ró azokra, akik kialakítják műsorát, hiszen a kommerciális filmek iránti igényt is ki kell elégíteni, ugyanakkor éppen ennek a fórumnak kellene a jelenleginél nagyobb szerepet vállalnia a művészi értékek gondozásában, mert a legkisebb településekre is el tudja juttatni programját. A nézőnek mindegy, hogy két hét vagy fél év telik 'el a kritikusok díjainak, ill. a filmszemle díjainak átadása között. Az viszont nem, hogy választhat-e kedvencet magának például a magyar filmekből is. De ez nem a díjak kiosztási idejének a függvénye. Tudnivaló, hogy ma Magyarországon nincs irigylésre méltó helyzetben senki, aki a filmkultúra terjesztésében akár alkotóként, akár forgalmazóként, vagy bármilyen minőségben szolgálatot vállal. De nem mindegy, hogy a gondokat hogyan rangsoroljuk. Sem az ügynek, sem a nézőnek. Hamar Péter A közelmúltban emlékeztünk Pál Gyula nyíregyházi festőművész halálának ötödik évfordulójára. Valójában, jól tudjuk, az értékes alkotásokat örökül hagyó művész nem hal meg, tovább él a müveiben. Szerkesztőségi fiókunkból is mindig előkerül egy-egy müvének fényképmásolata, ezúttal a Kapálok, amelynek modern hangvétele, „csontvárys” atmoszférája megfogja a nézőt. A Szalonnán élő neves poéta, Kalász László, szeretettel és gondossággal váló-, gáttá, lektorálta Antal Attila verseit. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a fiatal, Nyíregyházán élő költő sorai mögött felfedezze a gondolkodó, visszafogott, lírai embert. Azt az intellektuális alkatot, amely magába zárja a szűkszavú, tömören fogalmazó versírót. Amikor először bejött verseivel a szerkesztőségbe, szerényen és csendesen, talán csak a szeme árulta el, hogy mi járatban van. Nem egy villogó szemű, lobogó hajú férfi nyújtotta költeményeit, hanem a már-már alig található líraian mély tekintetű fiatal. Nem véletlen, hogy versei helyet is kaptak a lap hasábjain. Sok azok közül, amely a most megjelent kötetben is napvilágot látott. Több antológiában, folyóiratban olvashattuk Antal Attila verseit. Ezeket mind a gondos mívesség, a versírás tudásának biztonsága jellemzi. Mondandóját az élet kis impresszióiból meríti. Kis impressziók, de nagy gondolatok. Haza, szülőföld, történelem, korának fiatalsága — csupán néhány a sok súlyos mondandó közül. Képeit, jelrendszerét alapvetően meghatározza e táj. Krúdy és Váci szelleme láthatóan megtermékenyítőén hat rá, de sokkal inkább a hatás, semmint a modell erejével. Hitvallásnak is beillenek azok a sorai, amelyek a Kisebb hazám című versének záróakkordjai: „Sárgán zuhog, korbácsol a homok, / — de ragyogni megtanít.” Nem véletlen, hogy a táj, a haza, a valahová tartozás megvallása mindig keveredik a történelmi tárgyú mondandóval. Keresve kutatja IV. Béla titkát, nem kevés iróniával lapoz bele régi kódexbe, mai szemmel nézi az aradi 13 vértanú sorsát, de visszanyúl a prédikátorok, vagy éppen a zsoltárok világába is. Kereső ember Antal Attila, amit A költő dolga című verséből fejthetünk meg. így ír: „Parázslik annak torka. f kinek a szó a dolga!” A kötet a Tiszta szívvel sorozat újabb darabja. Jó választás volt, mert joggal kér teret a szerző. Akkor, amikor oly sok a csakazért- is költészet, amikor a mesterséges közéletiség versbe burkolt, sunyiságai fel-fel- tűnnek, igazán jó dolog olyan költő verseit olvasni, aki mind a formát, mind a mondandót nézve tiszta. Versei, s maga a költő is engem kissé arra a nemzedékre emlékeztet, amely a Nyugat hasábjain a csendesekből tevődött össze, s kiknek értékeit az idő, ha megkésve is, de Igazolta. Bár magam is hiszem, hogy az írónak és költőnek minden időben dolga van nálunk, s nem is kevés, én a zajos munkálkodás mellett a szépet kínálót, a csendeset is szeretem. Az Ütközben című kötet válogatás. Szép és hű kép egy harminc felé tartó költőről. Aki nem kevesebbet vállal, mint a gyönyörködtetést, a gondolkodtatást, a csendes merengést múltunkról és mánkról. Talán akad, akinek ez szokatlan a zajban. De a szép csendje igazabb, mint sok harsogás. Csak sikert kívánva bocsáthatjuk útnak e kötetet. Bürget Lajos Antal Attila: Kisebb hazám Homokon fény táncol. Kisebb hazám fatornyaival. Magasra nőtt fű zizeg a szélben, harangszó kering felém, könnyű léptű. Akác-világ! — Váci Mihály szelíd ajkán felsüvöltő. — Mert szelídnek születik itt, s keményre pörkölődik a költő. Por-világ! — szembe-szájba millió kvarctű hasít. Sárgán zuhog, korbácsol a homok, — de ragyogni megtanít. A költő dolga Parázslik annak torka, kinek a szó a dolga! S ha rettentve retten maga is, félelem-kereszten hogyha megfeszül is: mondja, mondja... Gyűrkőzik magával bírókra! Mondja, ha vérbuborék is ajkán a szó, szívét ha dzsida járja, ha golyó! Halállal is feszül birokra, hogy mondja még, kimondja, végigmondja! 1986. május 10. Ütközben
