Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

1986. május 10.^^ Székely Gábor egri születésű, diplomáját Debrecenben szerezte orosz—német szakon. Nyíregyházán kezdett tanítani középiskolá­ban, majd két év után a Bessenyei György Tanárképző 'Főiskolára került. Tizenkét éve doktorált, négy éve kandidátus. Negyvenhá­rom éves. 1983-tól kettős munkakört lát el: az orosz tanszék vezetője, illetve a főiskola főigazgató-helyettese. A A jelenlegi felvételi pontrendszer alap­ján kik kerülhetnek be a tanárképző főiskolákra? Mi az alkalmasság bizto­sítéka — pedagógiailag? — Több kérdés szokott felmerülni a fel­vételi vizsgával kapcsolatban. Az első, hogy egyáltalán szükség van-e rá? Meggyőződé­sem szerint több szempontból feltétlenül szükséges: egyrészt azért, mert bizonyos kü­lönbségek vannak az egyes középiskolák kö­zött, másrészt azért is, mert minden évben nagyon eltérő a jelentkezők aránya a külön­féle szaíkpárokra. Legutóbb például a föld­rajz-testnevelés, vagy a földrajz—népmű­velésre a felvehető létszám ötszöröse jelent­kezett, ugyanakkor a matematika—fizikára a túljelentkezés csak egy egész két ti zed- szeres volt. A másik kérdés az szokott lenni: jó-e ez az új pontrendszerü felvételi vizsga? A lehetőségeken belül elfogadhatjuk azt, hogy ez egy szükséges rossz, de a mostani módszer minden eddigihez képest a legjobb­nak tekinthető. Miért? Mert figyelemmel van az általános műveltségre, és segíti a kö­zépiskoláik munkáját is. Ma az írásbeli és szóbeli felvételik alapján legalább az illető szakmai tudását lehetőség van felmérni. egységes elvek szerint. — Mindig felvetődik az alkalmasság kér­dése. Ahol ez indokolt, vizsgáljuk a szakra való alkalmasságot: ének, rajz és testneve­lés tárgyaknál. Elvileg szükség lenne a pe­dagógiai alkalmasság vizsgálatára is, de a gyakorlatban lehetetlen. Idén 1264 hallgató tett nálunk felvételi vizsgát nappali szakra. Nincs olyan vizsgamódszer. tesztrendszer a kezünkben, hogy egy jelöltre- akár csak egy fél órát szánva meg tudnánk állapítani a pedagógiai alkalmassagot. Mégis, mire tá­maszkodunk? Segít a középiskola jellemzé­se a jelentkezőről, és ehhez vesszük még a felvételi vizsga szóbeli részét. A kettővel együtt elég jól sikerül képet alkotni a jelölt személyéről. Megjegyzem: egy 18 éves fia­talról nagyon nehéz azt felelősséggel megál­lapítani, hogy alkalmas lesz, pláne azt, hogy alkalmatlan. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a főiskola befejezése utáni szempon­tokat. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a tanárképzőt végző fiatal tanítani fog. Na­gyon sok más terület számára is képezünk: lehetnek népművelők, fordítók, laboránsok, könyvtárosok stb. — Itt szeretnék viszont a felvételi tapasz­talataival kapcsolatban egy új jelenségre ki­térni a jelentkezők felkészültségével kapcso­latban. Félelmetesen nagy lehet egy érettsé­gizett fiatal tudása. Láthatjuk erre a példá­kat a televízióban a különféle tantárgyi ver­senyeken — és ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon szerény tudással is le lehet érettsé­gizni. .4 tudásszint „ollója” egyre megnö­vekszik, az „olló” két szára mind nagyobb­ra nyílik. Ezt tapasztaljuk mi a felvételin — es az információnak talán hasznát veszik a középiskolákban. Ez a főiskola általános iskolai tanítókat és tanárokat képez, akik azonban nem csak oktatni fognak. Hogyan teljesítik a nevelő pedagógus képzésének szere­pét? Ki neveljen? Hogyan készülnek itt a hallgatók arra, hogy munkájuk nem esak a tanórák leadásából fog állni? — A szaktárgyi képzés viszonylag egysze­rűbb dolog, a végzősök szaktárgyi tudásá­val nem szokott probléma lenni. Mindig in­kább a gyakorlati nevelési kérdéseket szok­ták boncolgatni. (Zárójelben: a szakmunkás­tanulók sokkal jobban kötődnek a gyárhoz, a pedagógusjelölt viszont nem a leendő munkahelyén készül, hanem intézményben.) Hétvégi interjú Székely Gábor főigazgató-helyettessel a nevelöképzésről Az új tanterv változást hozott. Eszerint már az első évben elkezdik az egyéni pedagógiai gyakorlatot. Ez azt jelenti, hogy részt vesz­nek nemcsak a megnevezett bázis gyakorló- iskolákban, hanem más környékbeli iskolák­ban a gyakorlati munkában. Bekapcsolód­nak az úttörőmozgalomba, szülői értekezle­tekre járnak, megismerkedhetnek a csaiatí és az iskola közös nevelési gondjaival. Har­madiktól a gyakorlóiskolákban a tanítás mellett minden feladatot ellátnak, ami kap­csolatos a pedagógus munkaterülettel, ne­gyedikben pedig egyhónapos vidéki tanítási gyakorlatra mennek, és végzik mindazt, ami ebbe besűríthető. A kötelező órák számát csökkentettük azért, hogy a hallgatók a ne­velési területtel többet tudjanak foglalkoz­ni. Csak élniük kell azokkal a lehetőségek­kel, amelyeket megkapnak — ezzel együtt viszont növekszik az egyéni felelősségük. Érdekes dolog ez, mert koruk szerinl a fő­iskolai hallgatók „már felnőttek, mégis itt valamiféle „üvegházi” védettséget kapnak. Éppen ezért mégis csak gondolniuk kell ar­ra, hogy más lesz „kint”. A Hogyan vesznek részt a fiatalok az if- ^ júsági mozgalmi munkában, hogyan ké­szülnék a közéleti szereplésre? — Gyakorlatilag mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy bekapcsolódhasson a közéletbe, hiszen annyi szakkör, diákkör, kulturális, sportrendezvény, alkalom van. Nálunk igazán nagy problémák nincsenek, hiszen a KISZ-szervezettség még mindig elég magas. Nem lehet persze azt mondani, hogy mindenki aktivizálja magát, de azt se. hogy a kétezer hallgatóból nem vesz részt seniki a közösségi munkában. Három cso­portról beszélhetünk: vannak a pályára na­gyon komolyan készülő hallgatók, aztán varinak, akik így-úgy elvégzik a munkáju­kat. és van egy kisebbség. .. Megvan az ak­tív mag. és nem igaz, hogy minden hallgató visszahúzódó. Mindent egybevetve még min­dig több lehetőséget nyújt az intézmény, mint amennyit kihasználnak. g Mi a véleménye a pálya elnőiesedésé­ről? Milyen következményekkel jár a jövő generációkra nézve, ha a pályára a kívántnál kevesebb férfi kerül? i — Nevelés szempontjából mind a család­ban, mind az iskolában az az igazi, ha arket nem aránya harmonikus. Ha a pálya elnőie­sedik, ez nem hasznos, sem a kolléganők, sem a nevelés számára. Az igaz, hogy főleg a bölcsészettudományi, a humán területeken valóban máris elnőiesedésről beszélhetünk, viszont a legutóbbi időkben hozott intézke­dések jótékonyan éreztetik hatásukat — valószínűleg a béremelés is. Nálunk a ta- nárképzösök egynegyede fiú, létszámuk, ará­nyuk a korábbi évekéhez képest sokat emel­kedett. Az ideális persze a fele-fele volna. Sajnos, a képet még tovább rontja az a tény hogy végzés után nagyobb részben a fiúk kerülnek el a pályáról, ők a mozgékonyab­bak. így a munkába álló fiúk aránya akar tíz százalékra is lecsökkenhet. Mi ennek a következménye? Nemcsak a kisfiúk, hanem a kislányok számára is nevelési problémái jelent, ha a „férfi” viselkedésmintáját, mo­delljét nem kapják meg. Ki szabad-e mon­dani? Nem szabad? Nagyobb a presztízse annak az iskolának, amelyet férfiak is kép­viselnek. És ha csökken az Iskola presztízse, akkor csökken a nevelőhatása is. Mégsem tudok egyetérteni azzal, hogy a helyesebb arányok kialakítása érdekeként hunyjunk szemet bizonyos esetekben a gyengébb tár­gyi tudással jelentkező fiúknál, és vegyük fel őket, esetleg a jobb képességű lányok ki­szorítása árán is. Ez az út nem járható, egyéb eszközökre volna szükség. ^ A mai értékvesztő, értéktévesztő (át­meneti?) időszakban mit tud tenni a főiskola azért, hogy a kikerülő tanítók, tanárok a valódi értékek — tudás, em­berség, szeretet stb. — képviselői le­gyenek, szemben a „sok pénz kevés munkával” szerzés és hasonló álérté­kekkel? — Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert a mai pedagógusképzés egyik legfontosabb területére érkeztünk. Alapproblémámnak azl látom, hogy nem vagyunk elég következete­sek a gyerekekkel és magunkkal szemben sem. Régen a nevelési szakemberek azért harcoltak, hogy a gyerek ne a jó jegyerl kapjon bioiklit — most a biciklit akkor is megkapja, ha megbukik. Bajok vannak a teljesítmény családi és társadalmi elismeré­sével. A másik gond. amit különösen veszé­lyesnek tartok mostanában: nagyon szaba­don lehet most már kritikai véleményeket, bírálatot mondani. Ez önmagában jó, vi­szont a fiatalok körében veszélyeket rejt, ha mindent csak bírálnak. Óriási kárt okozha­tunk, ha elveszünk a fiataloktól bizonyos eszméket, eszményképeket, és helyette nem kapnak semmit. Hadd említsek egy példát: sok száz ezer fiatal latta vagy fogja meg­nézni a Szerelem első vérig című filmet. Nem filmbírálat akar lenni amit mondok, de miféle „anyaképet" ábrázol ez a film? Az anyaság eszményét rombolják le — és nem vitatom, hogy az életben ilyen nem fordul elő —, de nevelési szempontból igen káros. Mert elveszünk valamit a fiataloktól, ami érték, ebben az esetben az eszménykép — és helyette nem adunk semmit. Végső so­ron igy vezet az út oda, hogy cinikus fel­nőtté válhatnak. — Egy másik érték: a munka. Évezredek folyamán mindig is tisztesség dolga volt a becsületesen végzett munka. Ezt mindig „be is vitték" az iskolába, mint normát: azt. hogy az emberek jólétre, szép életre törek­szenek. De hogy minden eszközzel, minél gyorsabban felkapaszkodni — ez nem lehel minta az iskolában. Hová jutunk, ha ter­mészetes- lesz a gyereknek, hogy a munka­erkölcsünik, a köztöirvényesség olyan, ami­lyen? Es a szexuális erkölcs? Szükséges, hogy egy felvilágosult erkölcsi rend ural­kodjék, de az erkölcsi szabadosságnak nincs helye az iskolában. Mármost, ha a gyerek mást lát, hall az iskolában és mást az élet­ben — az iskola és a társadalom szembeke­rül. Társadalmi életünkben bizonyos jelen­ségek összeütköznek — és kikerülő hallgató­ink ezzel fognak találkozni. Hogyan tudjuk erre felkészíteni őket? Csak a lehetőségét tudjuk megteremteni, hogy a különféle vi­tákon, fórumokon ezekről szó legyen, ezek­ről beszélhessenek, értesülhessenek. Az ál­lásfoglalást maguknak kell kialakítaniuk Nagy kérdés: hogyan tudják megvívni a csa­tát magukban? A visszajelzések szerint át­lagban és általánosságban ezen a területen is megállják a helyüket. Q Ma tipikus a falvakban az „óraadó-gaz­dálkodó” pedagógus, aki szabad idejé­ben önképzés helyett — jövedelme ki­egészítésére — állattartással, fóliázás­sal foglalkozik. Már régen nem környe­zetének „fáklyája”. Mit visznek maguk­kal a főiskoláról a fiatalok az értelmi­ségi lét kialakításához? — Kényes kérdés. Mielőtt a boncolgatásá­ra kitérnék, szükséges tisztázni, hogy az utóbbi negyven évben szankcionálták: sem­mit el nem fogadhat a pedagógus virágon és csokoládén kívül. Ugyanakkor az elmúlt években az terjedt el. hogy mindenkitől, így a pedagógusoktól is többet követelnek az anyagi kiadások. Elgondolkodtató tehát: mennyiben helyeselhető, vagy ítélhető el, hogy a pedagógusok milyen arányban és módon próbálják kiegészíteni a jövedel­müket. Meg lehet-e követelni azt — ami pe­dig alapvetően helyes lenne —, hogy más módon ne próbálja kiegészíteni a jövedel - mét, hanem csak olyan pluszmunkával, ami a szakmájával összefügg. Nem kell vészha rangot kongatni, viszont át kell gondolni, hogy hazánkban a 150—160 ezres pedagógus- társadalom helyett mintegy 180 ezerre vol­na szükség — ennek megbecsültségét kelle­ne biztosítani! Hogyan ítélendő meg, ha most fóliáznak? Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben elítélően nyilatkozhatnánk, hi­szen társadalmilag hasznos tevékenységről van szó. Mégis, mint jelenséget nem tarthat­juk pozitívumnak, mert az Lenne kívánatos, ha ezt a pénzt a munkaterületéhez közelebb eső tevékenységgel tudná megszerezni. Való­ban félő: hogyan tudnak lépést tartani az egyre nagyobb ütemben fejlődő szakmai, pedagógiai, filozófiai követelményekkel? Mi ván akkor, ha erre nincs idő? Éninek meg­válaszolásáról végső soron a társadalomnak kell döntenie, mérlegelve, hogy mi a leg­hasznosabb a jövő generációk felnevelése, tanítása érdekében. — A „fáklyárólóriási mértékben meg- „növekedett az össztársadalmi műveltség, az agrár- és a műszaki értelmiség szerepe, ami miatt egy olyan feladatkört nem kell vállal­nia a mai pedagógus-értelmiségnek, mint a korábbi tanítóknak. Az a „mindenes értel­miségi” szerepkör lekerült a pedagógus vál­láról. Nem arrafelé halad a társadalom, hogy a tanító, a tanár visszakerül majd a „fák­lya” szerepébe. A jövőben sem csak ők ne­velik majd a fiatalokat, mégis a társadalom kezében az iskola lesz az az eszköz, amelyik ebben a nagyon bonyolult világban a neve­lés feladatát 6 és 18 év között a leginkább ellátja. Szervező, nevelő, koordináló funk­ciója az eddigieknél meghatározóbb lesz, a pedagógus szerepe pedig a továbbiakban meg fog növekedni. Ezért kíséreljük meg. hogy a hozzánk belépő tanító- és tanárje­löltek ennek Jelentőségét már nálunk felis­merjék. £ Köszönöm a beszélgetést. Baraksó Erzsébet ... a válasz nélkül mara­dás veszélye nélkül nem kérdezhetem meg: Mi a ce­ruzahosszabbító? A fiatal korosztályokba tartozók esetleg leírnák, hiszen <*z elmés kis szerkezet neve önmagát magyarázza, lé­nyegét meghatározni azon­ban nemigen tudnák. De mire • való lenne ilyet kérdezni? Mit bizonyíthat a kérdésre adott válasz azon túl, hogy ismerik-e vagy nem? Tőlem is kérdezhet­nék: mire használták a tal- pist vagy a tergenyét? Kér­dezhetnének más, dédnagy- apa korabeli szerszámot. Mit mutatna, ha felelem: Nem! Nem ismerem sem a tal- pist, sem a tergenyét, mert a termelési technika oda fejlődött, hogy ma már tö­kéletesebb szerszámot hasz­nálnak arra a célra. Ha va­lami megöregedett, idejét múlta, kiment a használat­ból és elfelejtődött, ez azt mutatja számunkra, hogy a technika fejlődik, könnyeb­bülnek az ember terhei, ha­lad a világ. Ma már ez gyors folyamat’ és minden­naposnak mondható. A ceruzahosszabbitóval azonban más a helyzet. A ceruzahosszabbitó nem csu­pán egy szerszám volt. Mire is használták? Amint a nevében van — meghosszabbította a hegye- zés által felére, harmadára, tizedére kopott ceruzát. Amikor nem volt szükség az irónra, féltőn magába zárta egészen „védence” hegyét, mert hegyvédö is volt egyben. Ugyanis abban az időben még óvtuk a ce­ruzák hegyét és. féltettük ruhánkat a tinta- és színes­ceruzák festékétől. A ceru- zahosszabbítót ceruzástól a kabát külső mellzsebéhez csiptetve viseltük vagy toll­tartóba zárva hordtuk. A csúszós fedelű tolltar­tóban tollak, ceruzák, toll­hegyek, törlögumik, grafit- és színesceruzák laktak. A tolltartó — ha fedelét hát­ra húztuk — tele lehelte arcunkat cédrusillattal. Amikor íráshoz készült az osztály, az egész tanterem megtelt ezzel a kedves illat­tal. A ceruzahosszabbitóval és a tolltartóval bánni szer­tartás volt. És itt rejlik az a valami, ami azt sugallja, hogy a ce­ruzahosszabbító több volt, mint szerszám! Hamis úton jár, aki arra gondol, hogy egy nehéz kor szegényes viszonyai szülték. Nem! Emlékszem, ceruza- hosszabbitója jómódúnak és szegénynek egyaránt volt. Illett, hogy legyen és hasz­nálják. A polgár gyerekek elé azt a hármas jelszót tűzték otthon, hogy munka, szorgalom, takarékosság! E polgári réteg szemléletével nem féri össze az arisztok­rata lumpság és dorbézoló pazarlás, mert még inkább vonzódott a puritánsághoz, mint a henyéléshez. Így az­tán erkölcsi meggyőződéssé magasztosult, hogy a felére, harmadára kopott cérná­kat nem szabad eldobni. A szegény gyermekeknek pe­dig a szükség parancsolta: kíméld és őrizd íróeszközei­det, mert pótlására nincsen pénz! A harmadara kopott ce­ruzával már nehéz szépen írni, ha még rövidebbre fo­gyott, már szinte lehetetlen. A hosszabbító segítségével viszont az egy centinyi ce­ruzacsutakkal épp olyan könnyen lehet szépen írni, mint a frissen hegyezett egész szállal. Ezért nem is dobtuk el iróniáinkat, amíg csutaknyira nem koptak. Szó, figyelmeztetés, inte­lem nélkül is tudtuk: meg kell őriznünk! Különös, hogy asztalo­mon nyolc-tiz csutaknyi kis iróndarabot őrzök ma is. Csak a helyet foglalják és haszontalanok, mert nincs ceruzahosszabbítóm. De nem tudom rávenni ma­gam, hogy e ceruzavégeket eldobjam. Ha ilyen szán­déktól kisértve veszem kéz­be őket, eltűnődök a ceru­zahosszabbitó „hivatásán”. Nem gondoltuk abban a ce- ruzahosszabbitós korban, hogy miközben ceruzánk­kal írunk a papírra, a ce­ruzahosszabbitó a lelkűnk­be vési — és milyen mara­dandón — az erkölcsi pa­rancsot: Takarékoskodj! Most látom, milyen kár volt eldobni az utolsó ceru- zahosszabbítót! KU HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents