Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
1986. május 31. OQ M ár a télen szinte lementem Beregbe. a kurucok féskibe. a kurucok fészkibe. Ott van Tarpa, ötezer lakosú nagyközség, melynek esztendők óta Bajcsy-Zsilinszky Endre a képviselője. Ezt a magyar politikust mindenki hozzáférhetetlen tisztességéről ismeri és a népért folytatott harcairól, ö mondotta nekem, hogy nagyon szeretné, ha látnám a tarpai kuruco- kat, mert a székelyek mellett a legkiválóbb nép az. Akkor, a tél folyamán, nem volt elegendő időm és alkalmatosságom a hosszú útra, de most, hogy ismét Pesten jártam: nekiindultam. Szerencsémnek tartottam, hogy éppen képviselőválasztások is vannak. Ilyenkor nemcsak mozgalmasabb az élet, hanem magát a népet is jobban meg lehet látni és ismerni a választási bolydu- lásban. Délután két órakor indult a vonat a Nyugatiról. Korán kimentem, nehogy lemaradjak, ha netalán egy kortes- mozdulattal korábban indulna a vonat. Vettem négy narancsot és béosztottam magamnak, hogy ebéd helyett milyen időközökben fogom megenni. Tíz perc múlva Fé- ja Géza is megjelent, kit már jól ismertek a tarpai kurucok, hiszen az ő bajaikról immár sokat írt és beszélt. Bémentünk a harmadik osztályos váróterembe, ahol Fája nagyon keresett valakit. Tamási Áron: Esemény Seregben Tamási visszaemlékezését a tarpai választásról a Virrasztás c. kötetéből vettük át, amely 1943-ban látott napvilágot. Az írás eredetileg Választási társasjáték címmel a Szabadság 1933. április 14-i számában jelent meg. Budapest, 1935. április 3. — Kit keresel? — kérdeztem. — Az öreg Búza Barnát, mert ő is jön — felelte. A kedves öregurat, az októbrista földmívelésügyi minisztert hiába kerestük. Csak a vonat indulása előtt egy perccel érkezett meg. Egyszerű kicsi ember volt, tisztességesen kopott ruhában. Nyugdíjas tanítónak lehet nézni. Valami szőlője volt Tokajban, s annak a borából éldegélt valahogy. Persze úgy, hogy eladta. Debrecen után bémentünk az étkezőkocsiba. Búza Barna kávét kért, s abba belé- aprította a kiflit. Jólesett neki az uzsonna, a végén még a száját is nyalogatta. Én egy üveg sört ittam Fájával közösen. Ültünk és néztük a szabadságra termett Alföldet. — Ez szebb, mint a politika — mondta az öreg. Fája is szereti az Alföldet, de azért a politikát sem akarta hagyni. Az öreg gyönyörködve hallgatta a Féja beszédét, de a végén mégis azt mondotta, hogy nem hisz a választási győzelemben, különösen a tarpaiban. Két nap múlva csakugyan kiderült, hogy neki lett igaza, mert Zsilinszkyvel szemben egy olyan egységpárti került bé Tarpán, akiről eleddig kevesen tudtak. Nyíregyházán helyiérdekűre ültünk. Űj és tiszta kicsi vonat volt, saját órája neki, mint a bérautóknak. Lassan reánk is ereszkedett az este, ahogy tempósan tovazakatolt velünk a megcivilizált kurucvonat. S az estével még négy csendőr is ereszkedett a kocsiba. Jóvágású magyar fiúk voltak, teljes felszereléssel. Csendesen és baráti szándékkal üldögéltek. Tíz óra alig múlott el, amikor megérkeztünk Vásá- rosnaményba, a kurucföldi vasúti állomásra. Az volt a tervünk, hogy innét a tizennyolc kilométerre fekvő Tarí képviselője ciáérí vállalt vértanúhalált Bajcsy-Zsilinszky Endre Édes kazánt, kedves feleségem,- a Részlet \tcn veled! Kubínyi Ferenc: Tiszától a Tiszáig oímU tanulmányából Bajcsy-Zsilinszky-per és a kivégzés ék a vádlottat, akiben lagyobb meglepetésemre csy-Zsilinszky Endrét is- 'tem fel. A szokásos for- iágok után Dominich fel- ista a vádpontokat: házalás, a fennálló társadalmi d megdöntésére irányuló ■riet, ellenséges hatalomvaló szövetkezés stb. stb. itán felszólították Bajcsy- inszky Endrét, hogy adja védekezését. Zsilinszky mondta, hogy nem érzi »át bűnösnek, mert Marország jelenlegi helyze- ;n társai és az ő általa etett út volt az egyedüli lató út. gyészi és védőügyvédi nalitások után a bíróság zavonult tanácskozásra, íünetben Zsilinszky és én, sérő smasszerekkel együtt ■remben maradtunk. Az nk nem akadályozták ;, így odamehettem hoz- Bemutatkozás után Jedem, hogy én is rab va- c és azért vagyok jelen, V mint orvosszakértőt gassanak ki. Megkísérel- m, hogy zavart idegálla- it állapítok meg. Zsilin- ' ezt megköszönte, de ilatomat határozottan zautasította. Kijelentette, f maga számára semmielőnyt nem akar, mert :ostársait ezek a nyilasam gazfickók már kivé- ék. Kézfogással búcsúz- :. A tárgyalás megnyitásán Dominich felszólítá- elmondtam, hogy a vádfelfokozott idegállapotban van, de ítélőképessége teljes birtokában. Ezután kihirdették a halálos ítéletet. Zsilinszky nem kért kegyelmet, mint sokan állítják, én hallottam volna. Csupán az utolsó szó jogán szólalt fel. Kifejtette, hogy a nemzetet a teljes pusztulástól akarták megmenteni. Felszólalását a Himnusz utolsó soraival fejezte be: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart tengerén kínjának!” A bíróság — még az elvetemült Dominich is — lesütötte a fejét és a többi jelenlevők, még a smasszerek is köny- nyeztek. Én is sírtam. A tárgyalást berekesztették és Zsilinszkyt meg engem visz- szakísértek a zárkánkba. Akkor már alkonyodott. A házimunkások révén vacsoraosztásnál már elterjedt a híre Zsilinszky halálos ítéletének. Először valahonnan az egyik első emeleti zárkából, majd sorban a többi is átvéve, felhangzott az ősi ének: Boldogasszony anyánk... Az egész épület énekel. Jól hallottam a mellettem levő cellából Rajk László hangját is. Másnap, december 24-én, reggel hét óra tájban az előző napról ismert smasszer jött értem. Levezetett a fogház gazdasági udvarára, ahol kivégzéshez készülődtek ... Három elítéltet vezettek elő. Kreutz Róbertét, Pataki Istvánt és Pesti Barnabást. Az ítéletet újra kihirdették előttünk, majd egy téglafal elé állították őket. Geiszbühl Mátyás római katolikus fegy- házi lelkész kísérte a halálraítélteket utolsó útjukra. Az elítéltek szemét bekötötték. Féltérdre ereszkedtek, megfogták egymás kezét és elbúcsúztak egymástól. A hadbíróság őrsége, 12 egyenruhás katona, vezényszóra, egyszerre agyonlőtte őket. Pár perc múlva az ügyész felszólított, hogy állapítsam meg a halál beálltát. Megvizsgáltam a szerencsétleneket. Szívműködést már nem észleltem. Letakarták tetemeiket valamiféle rossz pokróccal. Rövidesen, nyolc óra körül — fegyveres őrség elővezette Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Bátran, feszes léptekkel közeledett, mintha ő tartana szemlét. Egy asztal elé állították, ahol a hadbíróság helyezkedett el, Domi- nichcsal az élen. A halálos ítéletet újra kihirdették. Bajcsy-Zsilinszky ekkor fennhangon így kiáltott fel: „Édes hazám, kedves feleségem, Isten veled!” A hóhér és két segédje mellé lépett. Később megtudtam Almásy Páltól, hogy a hóhérok az őrség tagjai voltak, akik külön díjazásért vállalkoztak erre a szörnyű munkára. Az alkalomra civil ruhát öltöttek. Zsilinszky kezét megkötötték és a bitófa alá állított zsámolyhoz vezették. Amikor erre fellépett, lábait is ösz- szekötözték. Kezeit a jobb combjára hurkolták. A hóhér nyakába akasztotta a kötelet. Ebben a pillanatban Zsilinszky felkiáltott: „Isten szeme mindent lát!” A pribékek kirúgták alóla a zsámolyt és a lábára hurkolt kötelet húzni keidték. A hóhér pedig hirtelen elfordította a fejét. Zsilinszky többé nem mozdult. Távolról, ahogy meg tudtam ítélni, a halál azonnal beállt. A hóhér egy kendőt borított az arcára. Néhány pillanat múlva az ügyész ismét felszólított, hogy állapítsam meg a halált. Zsilinszky pulzusát nem tudtam megfogni a kötelek miatt, ezért kijelentettem, hogy mindaddig nem tudom a halált megállapítani, míg nem hoznak egy sztetoszkópot. Az egyik smasszer a műszerért szaladt, valószínűleg az orvosi rStdelőbe. Mindez sok időt vett igénybe. A hideg reggelen a várakozás láthatóan feldühítette a bíróságot. Miután meghozták a sztetoszkópot, azt Zsilinszky mellére illesztettem, a szíve nem vert. Halott volt. Ezután jelentettem a halál beálltát. A smasszer visszakísért a zárkába. pára még az éjjel kimegyünk autón. A főszolgabíró azonban mást tervezett, mint mi. A terveire mindjárt gyanakodhattunk volna, mert a vonat lépcsőjéről már láttuk, hogy négy csendőr kitárja felénk fogadó karját. Két vagy három finánc is volt velük, sőt egy szempillantásra az a négy csendőr is közéjük olvadt, aki velünk utazott együtt. A kijáratnál egy kurtakabátos férfi utunkat állta. — Kérem az urakat, igazolják magukat! — mondta felemelt kézzel. A nyolc csendőr és a két finánc már körülfolyt minket, s a kurtakabátos mellett egy segéd is állott. Láttam, hogy a jó szándékon túl is igazolnunk kell itt magunkat. De annyi baj legyen, gondoltam, itt van az útlevelem. A kurtakabátos, kiben a szolgabírót ismertük meg, haladék nélkül bévitt az első osztályú váróterembe, hogy ott ejtse meg az igazoltatást. Közben azonban baj történt, mert egy ügyvéd, ki szintén velünk utazott, polgári önérzettel „minősítette” ezt az eljárást. Ezen a minősítésen a szolgabíró annyira felindult, hogy kiadta a csendőröknek a parancsot: — A főszolgabírói hivatalba kísérni ezeket! Ekkor már Zsilinszky is velünk volt. Tarpáról jött bé, hogy fogadjon minket és az autóján oda kivigyen. S velünk volt egy Erőss János nevű ügyvéd is, a helybeli jelöltje a Zsilinszky pártjának. Na, gyerünk hát a főszolgabírói hivataliba! Nem mondhatják, hogy engedetlen magyarok voltunk, mert mentünk, ahogy a vidéki sötétben lehetett. Az állomás előtt virágkoszorús autók vártak. Illetőleg nem minket vártak, hanem afféle Választási autók voltak. Használni azonban lehetett, s egy kis tanácskozás után, bár én a gyalog való kísérte- tés mellett voltam, a többség mégis úgy döntött, hogy autón menjünk a főszolgabírói hivatalba. Oda el is érkeztünk defektus nélkül, s a hivatal előtt megálltunk. Meg is kellett, mert zárva volt az ajtó. Álldogálás közben megérkezett a főszolgabíró is, kinek az arca és a kimért úri modora éppen olyan főszolgabírói volt, mint ő maga. Előkerült valahonnét a hajdú is, és kinyitotta a kaput. Felmentünk a lépcsőn, s utánunk feljöttek a csendőrök. Aztán bé az irodába. Itt nekivetkeztünk, vagyis nagykabátunkat és a kalapunkat elhelyeztük. Az ajtó nyitva maradt, hogy láthassuk a csendőröket, akik az előszobában álltak, s talán, hogy ők is láthassanak minket. Szegény Zsilinszky egyik ámulatból a másikba esett, hogy mire jutottak az ő barátai, köztük neves emberek is, sőt erdélyi író létemre magam is, kit másképpen kellett volna őszerinte fogadni. Én is azt gondoltam, hogy csakugyan másképpen, de egyelőre mindenért kárpótolt Erőss Jánosnak az a háborgó kijelentése, hogy az én könyveimet nem azért fordítják tizenhét nyelvre, hogy itt éjnek idején igazoltassanak és vallassanak. Nem tudom, hogy miért mondott éppen tizenhét nyelvet, amikor három sem volt igaz a tizenhétből. A Bajcsy-Zsilinizky-házaspár síremléke a tarpai temetőben Sok tűnődésnek azonban nem volt helye és ideje, mert a főszolgabíró bévonult a maga irodaszobájába, és kiadta a parancsot, hogy egyenkint járuljunk eléje, mert az igazoltatást úgy kívánja megejteni. Erre mi is tanácskozni kezdtünk a sorrendet illetőleg. A határozat az volt, hogy vendég létemre engemet engednek elsőnek. Zsilinszky szintén szeretett volna jelen lenni az igazoltatásnál, de ezt nem engedte meg a főszolgabíró. Csak annyit lehetett elérni, hogy Erőss János, mint szóbelileg felkért ügyvéd, jelen lehessen. Amikor emígy elrendeződtek a dolgok, a szolgabíró kalauzolása mellett elsőnek bévonultam a főszolgabíró színe elé. Társadalmi formák szerint bémutatkoz- tunk egymásnak, ö az asztalánál állott, belől. Én pedig szintén az asztal mellett jobbról, borzasztó komolyan és magába roskadva. Készakarva sem lehetett volna jobban megadni a módját. — Kérem, igazolja magát! — szólott a főszolgabíró. Átadtam az útlevelemet és azt hittem, hogy megnézi és így fog szólni: köszönöm és bocsánatot kérek, tessék önmagával szabadon rendelkezni. Nem egészen volt igazam, mert megnézte ugyan eléggé az útlevelet, de azt mondotta, hogy a budapesti bejelentésről tanúskodó sárga bárcát is látni szeretné. Nem a zöldet, ami a kijelentést igazolja, hanem a sárgát, amelyet a bejelentés alkalmával szoktak adni. Bévallottam neki, hogy én zöldet nem ismerek egyáltalában, csak sárgát. De ezt a sárgát is csak akkor szoktam magammal vinni, amikor hazautazom Erdélybe. Azt is megmondtam neki, hogy eleddig legalább tizenöt magyarországi városban fordultam meg és szerepeltem irodalmi ünnepélyeken, de sohasem kérték tőlem a sárga bárcát, csupán a novellakéziratot a rendezők. Azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de neki a törvény értelmében kell eljárnia, s mivel sárga bárcám nincsen, ezennel kitilt erről a területről, és elrendeli, hogy a legközelebbi vonattal utazzam vissza Budapestre. Annyi kedvezést azonban engedni fog, hogy nem tart fogdában a vonatindulásig, hanem az állomási szállóban szobát bérelhetek. Mondtam, hogy semmi kedvezményt nem kívánok, hanem csak azt, hogy mindenben a törvény értelmében járjon el. Hiábavaló volt azonban ez a kívánságom is, mert semmiképpen nem akart fogdában tartani. Ellenben intézkedett, hogy rögtön írják meg a jegyzőkönyvet a kitiltásról, s kibocsátott a szobából. Künn a másik szobában egy írógép is állott. Azon az írnokkal együtt megfogalmaztuk a ki- tiltási jegyzőkönyvet. Közben a többiekre került a sor. S nem több szerencsével, mint reám, mert Búza Barnát is kiutasították. Hiába mondta az öreg, hogy ő miniszter is volt, ellenben soha igazolványa nem volt, mert jegyzőkönyvre került ő is. A mi sorsunkra jutott egy Nagy Ernő nevű sárospataki úr is, aki nemcsak alispán volt már, hanem ennek a kerületnek a képviselője is valamikor. Neki az volt a terhén, hogy a Zsilinszky lapjában olyan cikket írt, amellyel lá- zította a népet. Éjjel egy óráig tartott az igazoltatás és a jegyzőkönyvszerkesztés. Akkor közölte velem a főszolgabíró, hogy ha reggel igazoltatom magam a pesti rendőrséggel, akkor megengedi, hogy itt maradjak. S megint kedvezésben részesített, mert nem csendőrrel kísértetett a szállodába, hanem a hajdúval. Zsi- linszkyék elautóztak Tarpára, mi pedig betértünk az állomási vendéglőbe, ahol a szálloda is volt [...] A déli vonattal csakugyan el is utaztam. Másnap választottak: Zsilinszky megbukott Tarpán s meg Erőss János is Vásáros- naményban. A sajtó azonban szabadnak mondta a választást.
