Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

1986. május 17. Q VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN H ogy az értékek körül baj van, az ma már nem vitatha­tó. Hogy vala­mit valami­kor valahol nagyon elron­tottunk, azt ma már tud­juk. De megnyugodha­tunk-e ebben? Talán még nem késő föltenni a kérdé­seket, talán még nem visz- szafordíthatatlan a folya­mat, ami napjainkban egy­re vészesebben felgyorsulni látszik. Értékvesztés, érték­tévesztés, értékeltolódások, értékorientáció, értékhiány, az értékek tisztelete, vagy elutasítása, a hagyományos értékek átváltódása új, eset­leg álértékekké — egyre több írás, interjú, műsor, nyilvános és magánbeszél­getés témája. És ahányan vizsgáljuk, annyiféle meg­közelítés és következtetés. Ami az egyik embernek ér­téktelen, az a másikat bol­doggá teszi. Vannak alap-, vagy ele­mi értékek, mint becsület, hazaszeretet, fegyelem, kö­zösségi szellem, amelyekről szólva nem engedhetünk a 48-ból. Mert nem az a probléma, hogy az értékek átrendeződnek. Még az sem, hogy úgy látszik, a pénz lett a leghatalmasabb bál­vány. Hanem az, hogy ele­mi értékekről van szó. Il­letve arról: összekuporga- tott forintjainkon kívül mi­lyen értékeket hagyunk gyermekeinkre, unokáink­ra? Ha értékekről van szó, nem kisebb dologról beszé­lünk, mint nemzetünk jö­vője. * * * Érték: 1. (közg.) Az áru­termelőknek az áruban tes­tet öltött társadalmi mun­kája; az árunak az a tulaj­donsága, hogy általában vett emberi munkát tartal­maz. Valamely áru értéké­nek nagyságát az előállítá­sához (újratermeléséhez) társadalmilag szükséges munka mennyisége hatá­rozza meg. Az árutermelés -magasabb fokán az értéket pénzben (árban) fejezik ki. 2 (erkölcsi értékek) a) po­zitív erkölcsi tartalmú ér­zelmek, pl. szeretet, barát­ság, tisztelet, részvét. b) azok a pozitív erkölcsi tulajdonságok, vagyis eré­nyek, amelyek az erkölcsi­leg jó állandó gyakorlása­kor alakulnak ki az ember­ben és második természeté­vé lesznek, pl. szolidaritás, mértékletesség, bátorság, áldozatkészség. Vannak ez­zel szemben olyan érzel­mek, készségek, tulajdonsá­gok és tettek, melyeknek negatív erkölcsi tartalmuk van, akadályozói a fejlő­désnek. Ilyenek pl. irigy­ség, kishitűség, gyávaság stb. Vannak alapvetőbb és kevésbé alapvető erkölcsi értékek, de állandó rang­sort közöttük lehetetlen fel­állítani, mert az koronként és osztályonként más és más. Minden kornak s a kor uralkodó osztályainak megvannak a maguk ural­kodó erkölcsi értékei. (Új Magyar Lexikon.) * * * Több tudományág mezs­gyéjén található az érték, foglalkozik vele az etika, az esztétika, részben a jog, a szociológia, a történelem, a szociálpszichológia, a peda­gógia, de a legáltalánosabb használata a filozófiából, illetve a politikai gazda­ságtanból ered, mivel tar­talma ott volt a legmegha- tározhatóbb. Érdekes összevetni a mi érték szavunk jelentését né­hány idegen nyelvben: a legtöbb nyelvben elsődle­gesen anyagi érték jelen­tést tartalmaz. Például a német: Wert, az angol: va­lue, a francia: valeur, a spanyol: valor, az olasz: va- lore. A magyarban külön szó jelöli az anyagiakat és külön az értékeket. Mosta­náig. Újabban azonban az érték szó hallatán az embe­rek egyre inkább a pénzre és az anyagi javakra gon­v, ______________________ dóinak. Jó lenne megállíta­ni nyelvünk alakulásában ezt a sajátosságot és visz- szaállítani az eredeti je­lentéseket. * * * Szólni illenék külső és belső értékeinkről, környe­zetünk és érzelmeink tisz­taságáról, meg kapcsolata­ink etikájáról, a „ne szólj szám, nem fáj fejem"-féle struccpolitikáról, a szelle­mi restségről és slendrián- ságról. Vagy olyanféle el­lentétpárokról, mint a tu­dás, illetve a megbecsülés hiánya. Vagy arról, hogyan szorul háttérbe a tudás és kallódik el a személyiség a könyöklésre, a munkahelyi intrikák kivédésére elfecsé­relt energiák miatt. Ma­radjunk egyelőre a legköz­vetlenebb környezetünkben, és söpörjünk egy kicsit a házunk előtt. Bizony, jó lenne néha, és nem csak képletesen, ha­nem ténylegesen is. Hajla­mosak vagyunk elfeledni, hogy az is a mienk, ami a házunk, lakásunk ajtaján kívül van. De jól megta­nultuk az angoloktól, hogy „My house is my castle” — az én házam az én váram! Bezárjuk hát magunk mö­gött az ajtót, és hadd jus­son ebek harmincadjára, ami odakint van. Majd jön a fizetett takarító személy­zet, majd jönnek az illeté­kesek — mi közöm hozzá? És .már meg sem lepődünk, hogy megint koszos a lép­csőház. Ha még csak a bérházban tartott kutyák emésztésének nyomait ta­lálnánk ott, meg a gyerme­kek szállította kiskukákból kihullott háziszemetet! De a rúzsos csikkekre nincs magyarázat! Kell, hogy az ember va­lahol otthonra találjon, szü­lőföldet érezzen maga kö­rül. Ami köti és arra ad sugallatot, hogy ezt a föl­det szeressük, megbecsül­jük. Tízezrek kedvence a mi erdőnk, a város, a falu tüdeje. Mai világunkban, amikor a környezetszeny- nyezés mindennapos téma, olyan kincs, ami az egész­séges életmódhoz tartozik. Sajnos, nem mindenkinek. Az ember maga pusztítja el a természetet. * * * Vajon mikor estünk eny- nyire a közömbösség kút­jába, és mi módon kászá­lódhatnánk ki belőle? Tény: nem árasztja a világ az op­timizmust, de ez nem in­dok arra, hogy mindenre rálegyintsünk és rábólint­sunk. Valami újmódi Pató Pálok ne legyenek, ne le­hessenek a gyermekeink! De ki fogja őket megtaní­tani? Milyen példákon nő­nek fel a családban, az is­kolában, a társadalomban? Az alábbiakban ehhez kö­vetkeznek fésületlen gon­dolatok. Egy (és sok) óvónő véle­ménye:— Ma a magyar családok többségében az apa az anyagiak megszer­zése érdekében szabad ide­jében is dolgozik, és sajnos túl sok családban a hét vé­gén sem találkozik a gyere­keivel. A dolgozó anya holtfáradtan érkezik haza a napi munka után és otthon a szerepe azé a háztartás­belié, aki ki se látszik a munkából. Ki neveli a gye­reket? Ma mór a pedagó­gusok is beismerik, noha tiltakoznak ellene, hogy ez volna a helyes: a gyermek nevelésének egyetlen ideá­lis és utolsó színhelye az óvoda. Az iskolai követel­mények miatt a tanító, a tanár már nem ér rá ne­velni ... így bosszankodik egy is­kolai takarítónő: — Tessék megnézni, mit dobnak ki a gyerekek a szemétbe. Ez a pocsékolás azért már túl­zás! Amit elhoznak otthon­ról, a kifliket, szalámis-va- jas kenyeret, abba egyet beleharapnak és be a ku­kába. A szívem fáj, ha lá­tom, hogy darab kenyerek­kel fooiznak. És hiába szó­lok, kinevetnek. Milyen ér­ték volt nekünk a kenyér?! Egyformán kellett megtisz­telni Szent István királyun­kat és a mindennapi • ke­nyerünket. Az értékekkel foglalkozó műalkotások közül az utób­bi évtizedek legnagyobb feltűnését Magyar József három dokumentumfilmje keltette: a Mi büszke ma­gyarok, A mi iskolánk és A mi családunk. Olyan tár­sadalomkép rajzolódik ki e filmekből a nyolcvanas évek Magyarországáról és az új generációról, ami ko­moly nyugtalanságra ad okot. Már eluralkodott az a negatív eszmély az ifjú­ság körében, hogy „minél kevesebb munkával minél több pénzt”. Sokan szégyel­lik magyarságukat, és sej­telmük sincs a jövőről. — Mi rontottuk el őket. Eltiltottuk a régi eszmé­nyeket és nem kaptak he­lyette semmit — fogalmaz­ta meg aggályait egy kö­zépiskolánk igazgatója. — Meg a pénzzel! Azzal, hogy az érzelmeket pénzre vál­tottuk. Most az is megkap­ja az aranyláncot, kismo­tort, aki megbukik, az esz­mény a kettes. Valahogy átmenni. Úgyis megvan a ballagásra a kocsi, sőt töb­ben már előbb is autóval járnak gimnáziumba. És a sor folytatható az értékek tiszteletétől kiin­dulva: a szülők tisztelete, a másik ember, a másik nem tisztelete. Az erkölcsi szférák alapértékein kívül a napjainkban tapasztalha­tó értékvesztés gyakran a munkával kapcsolatos. A kötelességtudat, a fegye­lem, a megbízhatóság, a munka tisztelete — .manap­ság könnyen sérülnek. Hol­ott most, amikor nehezen megy az országnak, most kellene a legjobban dol­goznunk. Egy vidéki városunk nagyüzemi művezetőjének morgolódása: — Mint a fűztől, úgy félnek a mun­kától néhányan, kerülik is, ahogy lehet, de csak hattól kettőig. No akkor kettőkor: fogjuk meg emberek! Mert akkor van értelme. A vgmk-ban háromszor any- nyit keres ugyanaz az em­ber, ugyanazon a gépen, ugyanazzal a munkával. Érti ezt? Vagy a kedvenc témám: kik kapják a mun­kahelyen a kitüntetéseket? Hány esetben adnak egy jó nagy pofont a munkának. Mi itt megszakadhatunk, míg észrevesznek. Beülök viszont egy irodába és az isten se ment meg a plecs- nitől! Mindig eszembe jut. a falunkban egy öreg taní­tó, legalább harminc évig bajmolódott a gyerekekkel, úgy ment nyugdíjba, hogy egy kézfogás se jutott ne­ki. Pedig ő megérdemelte volna az érdemérmet... Van, aki többre, jobbra törekszik, aki szeretné meg­tisztelni a saját munkáját, a munkát általában azzal, hogy képezné magát — de nem lehet. Miért igyekszik a „munkahelyi közvéle­mény” a sablontól eltérő­ket visszapasszírozni a sé­mába ? — Nyelvtanfolyamot hir­dettek annak idején az új­donsült városunkban — idézi fel az üzemmérnök. — Kellene a német a gépek kezeléséhez, a szakiroda- lomhoz és persze így ha­marabb jönne számításba egy külföldi tanulmányút. Többen is jelentkeztünk be­osztott üzemmérnökök, de végül csak az irodisták ma­radtak meg. Eleinte fel sem tűnt, miért adódtak várat­lan problémák, ami miatt a nagycsarnokba kellett szaladni. Ott derült ki: a betanított munkás is el tudta volna hárítani a hi­bát. Nem részletezem ki­maradtam. Utóbb megsúg­ták: jobban járok így, mert nem mindenki nézi jó szemmel, ha valaki „fel akar törni” ... A tudás jelenleg gyakran kerül egy olyan mérlegnek a serpenyőjébe, amelynek a pénz az „ellensúlya". Ho­gyan értékeli a társadalom es a gazdaság a tudást? Egy leendő segédmunkás, (A.), egy szakmunkás, (B.) és egy kétdiplomás pálya­kezdő (C) monológjai: A. érettségizett szakkö­zépiskolás: — Igaz, nem azért tanultam, hogy a föl­det túrjam, de ha meg aka­rok élni, ha családot aka­rok alapítani valamikor, akkor most félre kell ten­nem a szakközépiskolai érettségit, amit hamarosan megszerzek. A tanárom fel­hívta a figyelmet, mit kép­zelek : a kiképzésem az ál­lamnak egy félmillióba ke­rült! És akkor mi van, ha ott mégsem fizetnek meg? Kétszer annyit kapok vi­szont, ha elmegyek segéd­munkásnak. Kilencezret ígérnek. B. gyári munkás: — Nem volt sok a meló a múlt hó­napban a gyárban, de ak­kor ds, mi az a háromezer forint? Még abból is le­vontak. Család, építkezünk, igaz, a feleségem is keres. Muszáj fusizni, másképp nem megy. El kell menni a haverral minden hét vé­gén. Most két napra ket­ten hatezret kapunk, ez ne­kem tizenkétezer egy hó­napra. Festünk, mázolunk. Viszont nincs hétvége. Es­te tizenegyig, reggel hatra. Egy darabig megy még, az­tán fájront. Csak addig csi­nálom, amíg összeszedem magam. Még vagy tíz évig. Hátha addigra a gyár is meg fog tudni fizetni. C. pályakezdő, két diplo­mával: — Mint egy zsong­lőr: ide ezer, amoda öt­száz, OTP-csekk, vállalati kölcsön. Nem is tudom, sír- jak-e, vagy nevessek? Visz- szaadtam, amit kölcsön kér­tem a múlt hónapban, meg­vettem az ebédjegyet, befi­zettem a csekket és maradt ez a százas. Hogy miből fo­gok enni? Szerencsére la­kásom van és albérlőm is. Az albérleti díjból. De le­het, hogy megint kölcsön kell kérni. Tények, figyelmeztetők. Arra, hogy' pozitív változás csak akkor várható, ha munkamorálban elérjük azoknak az országoknak a szintjét, ahol megtehetik a diploma, a magasabban kvalifikált szakmunka, a tudás mint érték, „árán való” honorálását. Ahhoz viszont a ■ társadalomnak kell egy magasabb szintet elérnie — s itt visszatérünk a „kör" kezdőpontjához. * * * Vannak aztán olyan alap­értékek, amelyeket semmi­féle mérőeszközzel nem le­het megmérni. A magán- és a közélet területén egy­aránt találunk olyan elemi értékeket, amelyeket rend­szerint nem szoktunk ki­nyilvánítani. Amíg el nem veszítettük, addig nem is tudunk róla. Nem tudjuk, ki, mi volt az, akire, ami­re jobban kellett volna vi­gyáznunk, amit értékelnünk kellett volna. Ilyenek az egészség, a béke, a lelki tisztaság, a figyelmesség embertársainkkal. Némelyik emberről is csak akkor fedezi fel és is­meri el az értékességet a környezete, amikor már ké­ső. Gyakran szoktuk han­goztatni, hogy nálunk a legfőbb érték az ember. Volt kollégám nem szer­zett vagyont, de mindig kijelentette, ha értékről volt szó, — a költőt idézve: hogy az ö kincsei számlálatlanok. Az egyete­mes kultúrából mindaz, amit rövid életében sikerült megszereznie, műveltséget, tudást, azután a családja, a tiszta embersége. És hogy szeretett dolgozni!... Ta­lán nem csak maga az em­ber hibáztatható, ha „két végén égeti a gyertyáját”. Talán foghattuk volna erő­sebben a kezét. Most már csak azt mondhatjuk: vol­na. * * t Nekünk, régi kölcseysek- nek a legnagyobb ünnep minden tanévben a Köt- csey-nap volt. összegyűlt Szatmárcseke népe, hogy lássa, amint az egyenruhás diákok kiszállnak a busz­ból és elvonulnak a teme­tőbe. Szívünkben egy ne­mes, hazafias érzelemmel járultunk iskolánk névadó­ja, a Himnusz költője nyugvóhelyéhez. Ott kap­tuk meg több százan az út- ravalót, ami a sírig kísér­jen bennünket, ami tette­inket minden körülmények között vezérelje. Kölcsey négy szócskáját idézte a szónok: „A haza minden előtt!” Most a Himnusz gépze­néről megy az iskolai ün­nepségeken is, és ahová a tanárok szeme nem lát el, ott viháncolnak, vihognak, unatkoznak a zene alatt. Nem vagyok biztos benne, hogy ma minden magyar gyereknek kötelező-e a Himnuszt megtanulni, vagy inkább csak egy-két vers- szakot. Valamirevaló isko­la, vagy tanár régen az érettségiről is kidobta az akármilyen kitűnő diákot is, ha nem tudta folytatni a haza első számú költe­ményét. Hogyan engedhet­tük meg egyik legmagaszto- sabb elemi értékünk ilyen lesilányítását? * * * Bizonyára nem véletlen, hogy éppen napjainkban szaporodnak meg az érté­kekkel foglalkozó írások, riportok, tanulmányok. Ha bajban van a gazdaság, az alap, az természetszerűleg kihat a felépítmény tarto­mányára. Mit mond tehát a tudomány a társadalom­nak, merre volna kívánatos fejlődni? A szociológusok négy fej­lődési irányból „érkez­tetnek meg” bennünket a szocialista-kommunista ér­tékrendszert képviselő tár­sadalom útjára, és ebben az értékrendszerben a követ­kező alapértékeknek szük­séges helyet adni: stabil rend, közösségi jelleg, al­kalmazkodási készség, kö­zösségi-társadalmi értékek, erkölcsi igény, kritikai alapállás és fegyelem. Ezek persze gyűjtőfogalmak — van tehát miről gondolkod­ni... * * * És most egy filmfelirat variációja: az egybeesés megtörtént eseményekkel és létező személyekkel nem a véletlen műve. Itt, most minden példa valódi, s hogy ki beszélte el, talán nem is annyira fontos, mint a jelenség, melynek építő­kockáit talán sikerült vala­mennyire összerakni. Még­is, egy név: Ratkó Józsefé. Akinek gondolatait az anyaggyűjtés és a cikkírás befejezése után olvashattuk az Új Tükörben. Utólagos enged elmével, idézet: „— Ami a jelenben a leg­jobban bánt, az az elemi értékrend ös szezavarodá­sából adódik. Silány és ma­gas rendű érték már szinj te természetes szimbiózis­ként létezhet a »tömegkom­munikáció nyilvánosházai­ban«. Államosítani kellene a televíziót, folyamatosan kisajátítani — köztulajdon­ba venni — a kultúrát, hogy ne rekesztődhessenek ki sem a múltunkból ránk­maradt, sem a jövönkhöz szükséges értékek.” Szellemi értékeink, törté­nelmünk hagyatékának gondozása, kultúránk és a magunk szellemének pallé­rozása. Legyen ez egy kö­vetkező cikk, esetleg hozzá­szólások, vita tárgya ... Baraksó Erzsébet: Kincsei számlálatlanok Rodin: A gondolkodó. KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents