Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. április 26. A táicpedagíiis — Hol vagy otthon? Ismerjük egymást öl vagy hal éve. Jártunk a megyén kívül sok helyütt. Mindig volt ismerősöd, barátod. Hogy van ez ? — Nehéz válaszolni, mert egy életrajzot kezdhetnék úgy, hogy falusi gyerek vagyok. Tiszafüreden születtem, de már Budapesten a IX. kerületben voltam otthon. Ott nőttem. Voltaképpen minden Budapesthez kötött, és sok minden köt oda ma is. Különben azt hiszem, hogy egy ilyen kis országban az embernek mindenütt otthon kell és lehet lennie. Azt kérdezted, hogy hol vagyak otthon? Ebben a világban. A magam műfajában. A beregi vagy a szatmári falukban, amikor gyűjtök. Amikor barátokat találok, a lakás csendjében, amikor olvasok, vagy éppen koreográfiát csinálok. Otthon vagyok, ha próbát vezetek, vagy ha színpadra kell lépnem. .. — Kérdezel a tájra. Én 1980-ig lehet hogy zavarba jöttem volna, ha a térképen meg kell mutatnom Mátészalkát. Gyakorlatilag nagyon késön, huszonnégy éves koromban találkoztam a tánccal. Egészen pontosan a néptánccal. Ebből két nagy szerelem lett. Ott ismertem meg a feleségemet, és találtam meg az önmegvalósításnak egy nagyszerű lehetőségét. Táncot tanítottunk Pest mellett Ürömön. Ott nagyon sokan éltek olyanok, akik Szatmárból, Beregből kerültek oda. Nem az itteni táncokat kaptam tőlük, hanem a tánckészségüket csodáltam meg. Azt, amit magukkal hoztak. így történt, hogy amikor szóba került, hogy eljöjjünk Mátészalkára, habozás nélkül mondtunk igent... — Igen. Sok mindent kihagytam. Sikerek? Még 1977-ben a feleségemmel együtt a Népművészet Ifjú Mestere címet kaptuk. 1979- ben az Országos Szólótánc Fesztivál után elnyertem az Arany sarkantyút. Ha sikernek számít, akkor elmondhatom, hogy jártam Vietnamban, Tunéziában, Olasz- és Francia- országban, Belgiumban, Norvégiában, a Szovjetunióban, Svédországban, Lengyelországban, de még török földön is. Természetesen többször is voltam Erdélyben. Örülök ennek, hiszen mindenkor táncosként jártam idegen földön, táncokkal és táncosokkal ismerkedhettem. Valamikor kisdiák koromban az volt az álmom, hogy angol—magyar szakos tanár leszek. Éveken át jelentkezget- tem, de nem vettek fel. Végül a magyar- népművelés szakon végeztem. Korábban egy vargabetűvel üvegtechnikus lettem. Szerettem -is nagyon, ahogyan most tanítani is szeretek. Igen, táncot tanítani is. Biztos lesz, aki nem hiszi el, de a tánc is nyelv. Üzenet a múltból a mának, de nem csak ennyi. Egy- egy gyerek- vagy felnőtt csoporttal nagyszerűen betanítható valamilyen műsor. Nos a tánc nem ennyi. Magát a táncot kell megérteni és tudni, tehát általában azt megérezni, ami maga a tánc. Ezt a „beszédet" kell megérteni és megtanítani. . . — Mi köt ide? Mondtam korábban, hogy Mátészalkáról én vajmi keveset tudtam. Nem voltak ismerőseink, barátaink itt. Hogyan fogadtak? Vagy ahogy kérdezted, hamar befogadtak-e? Nem tudom. Az otthon- teremtésnek nem az a kulcsa, hogy befogadják-e az embert, hanem ennél lényegesen fontosabb, döntő módon fontosabb, hogy azért a bizonyos otthonért, vagy inkább az otthonosság érzetéért minden embernek tennie kell valamit, önmagát kell adnia. M; megpróbáltuk. Volt itt Mátészalkán korábban egy nagyon jó hírű, országosan ismert cigány együttes. Nos az megszűnt, de megalakult a Szatmár. Ht. hagyományai voltak a táncnak. Ugyanazt éreztem, amit korábban Ürömön. Azt a bizonyos készséget, ami a pedagógusnak kincset ér. Természetesen jártuk a környéket. Szatmári, beregi falukat. Egy olyan táj ez, ami a szakembernek még most is kincseket kínál. Érintetlenebb, mint az ország más részei. Nem véletlenül fedezik fel még ma is egyre többen ezt a vidéket. Külön írás témája lehetne, hogy mennyi ma még igen, de holnap már össaegyűjthe- tetlen néprajzi anyaggal tartozunk magunknak. Függetlenül ettől a kitérőtől, rájöttem arra, hogy egy táj nem önmagában szép, hanem a benne élő emberektől lesz széppé. Csodálatos emberekkel találkoztam itt. A felejthetetlen Horpácsik János bácsival például. Én, aki viszonylag későn találkoztam a tánccal, könyvei által mesteremnek vallhatom Martin Györgyöt, a könyveket kezembe adó Vásárhelyi Lászlót. Nagy nevek, de a mi mesterségünkhöz az élő eleven kapcsolat is kell. János bácsi, a pásztor nem az egyetlen, de eredeti pásztorörökséget hagyott ránk. Ugyanennek a másik oldala hogy össze se tudom számolni, hogy hány táncosunk volt eddig, aki továbblépett... — Pontosan arról van szó, hogy mindazok, akik a csoportból elkerültek, függetlenül attól, hogy táncolnak-e még, vagy van-é valamilyen közük a tánchoz, elvitték magukkal azt, amire a tánc megtanított. Szívesen mondom úgy, hogy amire a táncbeszéd megtaníthat. Van, aki országos színpadokra, van aki az egyetemekre jutott el. Van, aki most pályázza meg fazekasként a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ha elhiszem magamnak, hogy ehhez adtam, adtunk valamit akkor már egy kicsit meg is magyaráztam, hogy miért tudok itt is itthon lenni. .. — Gondok? Azt hiszem, hogy az elégedettség közeli rokona a tunyaságnak. Természetesen vannak gondjaink. Ma már országosan ismert ez a csoport. Menjünk bárhova. már a nevünkkel is egy országrészt képviselünk. Jó lenne, jobb lenne nagyon gazdagnak lenni, jó lenne, ha alkalmanként nem kellene 18—20 órát utazni egy órás műsorért. Ezek és a hasonló gondok arra mindenképpen jók, hogy nagyon ébren tartják az embert. És végső soron örömöm is van ennyi. Most például egy nagyszerűt ígérő gyerektársaság, akik, és ezt ne vedd túlzásnak, gazdagabak lesznek általunk. — A megtanult táncbeszéddel? — Ennek a beszédnek az értésével. Ezért táncolok, tanítok, írok. .. Bartha Gábor A világ első filmmúzeuma Most tartja fennállásának fél évszázados jubileumát a világ első filmmúzeuma: a párizsi Cinémathéque Fran- caise. Az ötvenedik születésnapot az intézmény egész éven át különböző rendezvényekkel, fesztiválokkal ünnepli. A filmmúzeum ünnepe egyben a filmé, a hetedik művészeté is, így hűek az alapító, Henri Langlois szelleméhez, akinek személyétől ez az intézmény elválaszthatatlan. Langlois ma már legenda. Egy amerikai filmkritikus, Richard Roud értékes könyvet írt róla Szenvedélye a film címmel, ennek francia kiadása most jelent meg, a Cimémathéque évfordulójára. Szmimában (ma Izmir) született, ott, Törökországban sajtóügynöksége volt édesapjának. A kis Henri csak 1920- ban került vissza hazájába, Franciaországba, de már akkor „meg volt fertőzve" nagy szenvedélyével — s Párizsban is, a gimnáziumi órák látogatása helyett gyakran a mozit választotta, olyannyira, hogy leérettségizni sem tudott. Később ezt mindig úgy emlegette, hogy Thomas Alva Edison, a nagy feltaláló — akinek különben szintén volt némi köze a filmhez — szintén kimaradt az iskolából. Rövidre fogva az eseményeket: Langlois társával, Georges Franju plakáttervezővel eleinte teljesen maszek alapon, lakása fürdőkádjában gyűjtögette a celluloidszalagokat, rendszertelenül, ahogy hozzájutott. A Cinémathéque Francais alapító okmányát ötven éve, 1936- ban írták alá, s amikor megalakult a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége, annak elnökségében, Francia- ország képviselőjeként, az akkor már nemzetközileg ismert Langlois t választották meg. Munkája igazi lendületet a háború után kapott. A kormány a Chaillot palota egy részét bocsátotta a Langlois vezette Cinémathéque rendelkezésére és szubvencionálja az intézmény működését. Langlois a háború után közölte a nagy hollywoodi stúdiókkal; milyen amerikai filmek kópiái vannak a birtokában és tudatta velük, ho. • archívumát igazán nemzetközivé akarja fejleszteni, ezért további példányokat kért. A hollywoodi nágy- moguloknaik tetszett — az ő szakmájukban nem mindennapos — becsületesség és őszinteség, amellyel Langlois hozzájuk fordult. Tudomásuk volt arról, hogy a hollywoodi filmek egy-egy másolatát gyakran ellopják illetéktelenek azért, hogy aztán illegálisan forgalmazzák, konkurenciát támasztva ezzel a jogos tulajdonosnak, a gyártónak. Akkor már inkább kapjon Langlois legálisan egy- egy példányt, az fennmarad majd az utókor számára is —, így gondolkodtak Hollywoodban, meg másutt is, így aztán a párizsi Chaillot palotában csakugyan a világon páratlan, gazdag és értékes filmtár gyűlt össze. Langlois nem csak tárolt, állandóan vetített is. A francia Űj Hullám tagjai, mielőtt filmrendezők lettek — Jean- Luc Godard, Francois Truffaut, Claude, Chabrol, Costa- Gavras (Langlois halála után ő lett a Cinémathéque igazgatója) — ide jártak és naphosszat a vetítőben ültek, szinte falták a filmeket. Langlois úgy rendezett retrospektív sorozatokat, hogy meghívta a régi nagyokat — Lillian Gish-t, Mary Pickfor- dot, Marlene Dietrichet, Charlie Chaplint, Gloria Swansont, Orson Wellest, Josef von Sternberget stb. —. és az ő személyes megjelenésükkel emelte ünnepivé filmjeiknek ezeket a visszatekintő vetítéseit. Egyszer összerúgta a patkót az őt anyagilag finanszírozó kormánnyal. De Gaulle alatt, a minden kulturális ügyet személyesen kézben tartó miniszter, André Mal- raux menesztette Langloist. Ez 1968 februárjában történt, s a dolog mintegy előjátékává vált a 68 május—júniusi diáklázadásnak s egyéb eseményeknek. Langlois érdekében ugyanis megmozdult az egész filmszakma világszerte, még Charlie Chaplin is csatlakozott a színészek, rendezők, producerek Langlois- mentő akciójához. Ultimátumot intéztek a francia kormányhoz: ha nem adja visz- sza Langloisnak pozícióját, akkor visszavonják filmjeiket a Cinémathéque-től, mert azokat úgy tekintik, mint amiket személyesen Lang- loisnek kölcsönöztek. Mal- raux visszakozott, azzal a hivatalos magyarázattal, hogy „a kormány szándékát félreértették”, Langlois visszaülhetett igazgatói székébe —, de azért ezután jó ideig csökkentették a kormány hozzájárulását a filmarchívum költségvetéséhez. 1972-ben tovább bővítette birodalmát Langlois: ugyanott, a Palais de Chaillot-ban megnyitotta A mozi múzeumát. Mélies korai, a 900-as évekbeli filmdíszieteitől a Metropolis robotemberén át James Dean bőrdzsekijéig (ezt különben később ellopták) és Greta Garbo, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe filmikosztümjedig, a humuszig, amit Rudolf Valentino A sejkben viselt — ezerféle emléktárgy található itt. 1974-ben Langlois Oscar- díjat kapott működéséért. Jack Valenti, a hollywoodi filmművészeti akadémia elnöke nyújtotta át neki a kitüntetést azzal, hogy „Langlois a mozi élő lelkiismerete!” Utána nem sokáig élt már. 1977-ben halt meg, 62 éves korában. De fennmaradt a mű, amit alkotott. ötvenéves a párizsi filmmúzeum — illusztráció az International Herald Tribune-ből Korok és kulisszák A magyar dráma történetében a hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje fordulópont. Ekkor indul meg az a napjainkban is tartó folyamat, amely a műfaj stílusbeli gazdagodását és kétségtelen népszerűségét hozza magával. A Magvető Kiadó ünnepi kiadványa Korok és kulisszák címmel arra vállalkozik, hogy ennek a tizenöt évnek (pontosabban évadnak) a dráma- termését gyűjtse kötetbe. Természetesen csak a legjavát. Mint minden válogatás, ez is kelt hiányérzetet. Ezt próbálja kivédeni az előszóban Vinkó József azzal, hogy a névsor bővíthető lett volna. A huszonnégy drámaírót tartalmazó névsorral azonban nemigen van vitánk, hiszen minden jelentős alkotó benne van Bereményi Gézától Weöres Sándorig. (Egyetlen név hiányzik: az 1982-ben elhunyt Maróti Lajosé, akinek Az utolsó utáni éjszaka című műve mindenképpen helyet érdemel a kortárs drámairodalomban!). Vitánk inkább a drámákkal van, mert meglepő módon a szerzők nem a legjobb műveikkel szerepelnek az antológiában. Ez annál is inkább érthetetlen, hiszen az eltelt tizenöt év egy-egy írói életművön belül is távlatot ad, s ma már nagyjából láthatók egy-egy ouevre kiemelkedő csúcsai. Páskándi Géza Vendégsége például nemcsak az író életművében, hanem az egész magyar drámairodalomban és színház- művészetben jelentős esemény volt. (Ehelyett a szerzőtől A di- ákbolondító szerepel.) Vagy Sza- konyi Károly Adáshibája, amely a groteszk drámai vonulat egyik előfutárának tekinthető. (Helyette a Hongkongi paróka képviseli az életművet.) Ugyanígy nem hagyható ki Székely János Caligula helytartója című drámája, amely — színházi megvalósításával együtt — a hetvenes évek egyik nagy revelációja volt. (Helyette a Protestánsok szerepel a kötetben.) Ezek az érthetetlen jelenségek nem magyarázhatók azzal, hogy az említett művek .többször is napvilágot láttak. Hiszen az antológia számos más kötettel is mutat átTizenöt évad magyar drámái fedéseket, mindenekelőtt a; évenként megjelenő Rivaldáva' és a jócskán elszaporodott életmű-sorozatokkal és szerzői drá- makötetekkal. De hát az ilyen természetű kiadvány esetén ez elkerülhetetlen. Ami a válogatás javára szolgál: kellő mértékben kapott helyet benne a fiatal drámaíró generáció, annak is legígéretesebb képviselői (Bereményi Géza, Spiró György, Nádas Péter, Kor- nis Mihály). Tematikailag és sti- lárisan egyaránt sokszínű az antológia, megmutatja a magyar dráma fejlődésének lehetséges útjait. Mindegyik mű színpadon is szerepelt, így a kötet a kortárs drámai körképen kivül színházi keresztmetszetet is ad. Kivitelezése formailag nem szerencsés: a huszonnégy művet tartalmazó könyv túl vaskosra sikerült, nehezen forgatható és kezelhető. (Két kötetben johb lett volna megjelentetni.) Nem túl frappáns a semleges Korok és kulisszák cím sem. Fontos és hasznos viszont a kötet végén található bibliográfia, amely olyan friss dátumokat és információkat tartalmaz, amelyek eddig semmilyen lexikonban nem láttak napvilágot. (Magvető Könyvkiadó.) EGYEDÜL. (Balogh Géza akvarellje)
