Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Azt mondták, hogy a pincében keressem... Lebotorkálok a jósavárosi tízemeletes ház pincéjébe. Sűrű homály fogad. A folyosó vége feketeségbe vész. Tapogatom az érdes falat, de sehol egy villanykapcsoló. De hát itt kell lennie! — gondolom és a fal mentén haladva megindulok a keskeny alagútban. A homály egyre tömörül •köriüöttem. Száradozó szájjal fülelek: mintha lélegzene a sötétség ... A folyosó közepén csalódottan megfordulok és cipőm gyors kopogásától űzve visszasietek a ház kapuja elé. Az utcán most gyútaak ki a lámpafények. Űjra kezdem a keresést... A lakók, akiktől érdeklődöm, tanácstalanok. — Jósa Alkoholellenes Klub? Mi az? ... Aha! Biztosan az orvosi rendelőben vagy az iskolában van! Nagysoká megtalálom. Saját elképzelésem áldozata lettem! Ügy gondoltam, hogy egy klub csak a pincében lehet. Ezért egy föld alatti betonhelyiséget vártam, ahol a vasajtó mögött színes fények vilióznak, zsivaj van és zeneszó dobajlik. Berendezése egyszerű: asztalok, székek, zöld rexasztal, amin valaki épp ütköztetni készül a golyókat és tévé fénylik a beszélgetők feje felett... De mennyire más volt a valóság! Egy igazi, kétszobás lakás a Jósa Alkoholellenes (AE) Klub helye! Testvériesen megosztozik vele a Nyugdíjasak Klubja, mert szerdánként átengedi nekik a teret. Idejárnak hát azok az emberek, aki k... — Nem szégyelljük bevallani, hogy mindannyian alkoholisták voltunk! — világosít fel a klub titkára. — De a klubunkba csak az járhat, aki az elvonókúra után tökéletes szeszmentességet vállalt. Ha mégis megtéved, de nem megy elvonókúrára, azonnal kizárjuk a sorainkból! Lassanként gyülekeznek a klubtagok, jönnek a pártoló feleségek, közben széjjelnézek a lakásban. A két szoba körbeöleli a konyhát és a fürdőszobát. Tisztaság van bennük, akárcsak a szobákban, ahol puha padlószőnyeg simul a lábak alá. A falakon tapéta, zöld futónövények. A körbeállított színes székeken és az ajtó mellett terpeszkedő ülőgarnitúrán mindjárt helyet találnak a beszélgetni vágyók. A szoba rövidebb falánál már kártyacsata zajlik az egyik asztalnál. A többit egymás után foglalják el az érkező klubtagok és kólát kóstolgatva nézik a sarakban fénylő televíziót. Kellemes, családias hangulatú ez a klub, nem értem, miért nincs a ház falán névtáblája. — Ez egy zártkörű klub. — mondja M. A. — Hát hogy találnak ide? — kérdezem. A titkár mosolyog a tudatlanságomon : — A címet a nagykállói alkoholterápiás intézetben kapja meg a gyógyult! A klub jelenlegi tagszáma több mint húsz. Van elnökük, titkáruk, gazdasági felelősük, intéző bizottságuk sőt büféfelelősük is, épp most lép be a szobába illatos feketekávéval. Kortyolgatok, közben dr. Horváth Endrének a megyei alkoholellenes klubmozgalom apostolának a szavai járnak az eszemben. A Nagykállói Ideg- és Elmegyógyintézet nagy tapasztalatú igazgatófőorvosa lévén, ezt mondta: — Negyedszázados orvosi pályafutásom alatt azt tanultam meg, hogy az alkoholbetegekkel foglalkozni az egészségügy kötelessége. Kezdetben az a vélemény alakult ki bennem, hogy az alkoholbetegség gyógyíthatatlan. Ellenpéldát ugyanis sehol sem találtam... Amikor tíz évvel ezelőtt találkoztam a külföldi mintára megszervezett klubmozgalommal, beláttam, hogy ezek a klubok meg tudják csinálni azt, amire az egészségügy képtelen! szony pedig nyugdíjba ment! — told ja tovább egy feleség az egy bolyban ülő asszonyok közül. — Most nincs senki, aki segítene!... A klubtitkár bólogat: — A városi tanács egészségsok egyöntetű véleménye. Épp ezért hozták létre Magyarországon az alkoholellenes klubokat. Ma Szabolcs-Szatmár megyében hét ilyen klub dolgozik. Születésüknél dr. Horváth Endre bábáskodott, aki alig egy éve alapította meg — Amikor a lányom látja, hogy emésztem magam nagyon, és nem tudok túljutni a problémán, megkérdi, hogy „Anya nem akarsz mégis inni?" — én csak rázom a fejem, hogy nem! — folytatja félszegen, és megmoccan, hogy kimenjen a konyhába. : Alkoholellenes klub Megdöbbentett: hát az elvonókúrával még nem gyógyul meg az ember? — Nem bizony! Az elvonókúrán résztvetteket még nem tekinthetjük gyógyult- nak. — világosított fel. — Kézbe kell őket fogni, melléjük kell állni, tartást kell nekik adni, hogy legyen erejük az absztinenciához! Szóval olyasvalami ez, mint a cigarettáról való leszokás? — gondolom. — Az ember gyomra görcsbe rán- dul, izgatott kívánás szárítja a torkát, amikor a dohány hasonlíthatatlan ízére emlékezik. Ó istenem, csak két kis szippantást valahonnan ... ! Dr. Horváth Endre folytatja: — Az akoholellenes klubok a visszaesést előzik meg azzal, hogy nem engedik a tagjaikat szeszes italhoz nyúlni. Baráti közösségek ezek, bennük a szoros kapcsolat azonnal felismertté teszi, ha valaki gyengeségében az italhoz menekül...! — Nyíregyházán mi szerveződtünk először, — mondja a klub titkára, és kezembe adja a klub működési szabályzatát. A klub tagja lehet — olvasom —: a gyógyult, illetve gyógyulni vágyó alkohol- beteg; az alkoholproblémát a családjában megismert, vagy lelkileg sérült, elmagányoso- dott személy. Ha arra gondolok, hogy körülöttem is több ilyen ember él, nem értem miért ilyen szűk körű a Jósa-klub. Sokkal kiterjedtebbnek kéne lennie! T. D. gazdasági felelős azzal magyarázza, hogy elfeledkeztek róluk. — Félre ne értse, nem anyagilag, másként! — teszi hozzá felvilágosításképp, miután elkönyvelte egy klubtag havi tagsági díját, húsz forintot. — Olyan tagokat küldenek hozzánk, akik sohasem lesznek antialkoholisták! — kap a szón egy közelben ülő fiatalember. — Igen, igen! — helyesel a szomszédja, egy megtermett szemüveges ember. — Se orvosunk, se pszichológusunk! — Horváth főorvos úr egy másik klubhoz pártolt át, az utána lévő pszichológusaszügyi osztálya adja a klub éves pénzügyi keretét, a Vöröskereszt és a többi társadalmi szerv, sőt a vállalatok is támogatnak minket anyagilag, de a mi problémánk nem ez! Ügy tapasztaljuk, hogy szakmailag nem törődnek velünk ...! — Nagyon érdekes a Jósa- klub — mondja dr. Horváth Endre elgondolkodva. — Talán egyedi is a klubmozgalom történetében olyan értelemben, hogy itt egy nagyon családias közösség alakult ki. Sok klubtagnak rendszeresen eljár oda a felesége, gyermeke, sőt a feleségek gyakrabban mennek oda, mint a férfiak. — És ez baj? — kérdezem. Savanykás mosollyal néz rám. — Ebben az az egészségtelen, — folytatja kis szünet után —, hogy a klubban így az otthoni légkör érvényesül. Márpedig a klub terápiás hatásai közé az is hozzátartozik, hogy más szerepekbe, más légkörbe kerüljön az, aki a klubba jön! Ha otthon papucs, hallgatag, itt a klubban kiváló beszélgetőpartner, ötletekkel teli taggá válhat! A lényeg az, hogy személyiségének új oldalait találja meg nálunk, és megismerje önmagát, mert itt nem állnak fenn a korlátái... — A Jósa-klub azt is megfogalmazta, hogy nagyon szívesen várja az új klubtagokat, de nem megy utánuk, ha elmaradnak! Én ezzel nem értettem egyet! — mondja erős hangsúllyal tovább. — Ugyanis a klubterápia sa- va-borsa az, hogy nem engedjük elveszni az embereket! Ha ezt az aktívamunkát nem végzik, — teszi hozzá — akkor lehet kiváló baráti társaságot, családias közösséget létrehozni, de igazi klubot nem! Dr. Horváth Endre szerint a tiszteletbeli tagságot az AE- klubokban nem szabad megengedni. — Ez is probléma a Jósa- klubnál, — néz rám magyarázón a főorvos. — Itt a családtagok is klubkönyvet kaptak, és ezzel ugyanolyan taggá váltak, mint az elvonókúrán részt vettek. Csakhogy nekik nem kötelező a tökéletes absztinencia, és ez irritálhatja az utógondozottat! Egy korty is elég a visz- szaeséshez! — ez az alkoholterápiában jártas szakorvoa KPVDSZ művelődési házában a másik nyíregyházi AE- klubot, aminek már majdnem száz tagja van. A titkár a mozgalom Híradójával lep meg. Pirosbetűs újság. Kíváncsian nyitom ki. — Rólunk is szó van benne... — mondja örömmel, és az „Ahol a Jós-latok beválnak ...” című kis írásra mutat. A klub megalapítása óta elért eredményeikről szól. „Hét tagunkat kellett visz- szaküldenünk gyógyszeres feltöltésre, és a klbuvezetésen belül is adódtak — azóta már szerencsére rendeződött — súrlódások ...” olvasom. — Akkor jött hozzánk a pszichológus-doktornő. — magyarázza G. A. alapítótag. — Nagyon sokat segített, az ünnepségeinkre is eljött, mert érdekelte, hogy mi van velünk ...! Etelka néni a „büféfelelős” elkapja a szót. — Envelem is ő beszélt, amikor visszaestem!... Már szeretné elnyelni a meggondolatlanul kimondott mondatot, de nem lehet. Vörösre gyűlt arccal, zavartan fogdossa a kólásüve- get, amit épp kivinni készült a konyhába. — Egy dolog miatt tönkrementem idegileg... — magyarázza kis idő után halkan és a padlóra süti a tekintetét. — Szégyellem, ... de az italhoz nyúltam!... Mert már nem bírtam ... Tudtam, hogy nem szabad és mégis!. .. Amikor rájöttem, hogy mit csináltam, azonnal jelentkeztem az elvonókúrára! Meghat a bűntudata, és ahogy most is megpárásodik a szeme ennek az idős asz- szonynak, azon gondolkodom, hogy honnan volt ereje mégis újrakezdeni? Eszembe jutnak a pszichológusismerősöm szavai: — Az az alkoholista, aki belátja, hogy beteg, már majdnem gyógyultunk tekinthető! A paradoxonnak tűnő kijelentést — csodálkozásomat látva —, meg is magyarázta: — Minden alkoholistában van bűntudat. Ha bevallja azt, hogy iszákos, önmaga is dolgozni fog a gyógyulásáért! Az alkoholellenes klubok segítik ebben a visszaesettet. Mint ahogy a Jósa-klub is segítette Etelka nénit, aki most már mindig visszautasítja a felkínált poharat. — Nem is nehéz! — néz vissza még a küszöbről derü- lősen. A klubtagok szerint a munkatársak, szomszédaik, az ismerősök segítés helyett nehezítik a gyógyulásukat. — Igen, mert állandóan itatni akarnak minket! — bosszankodik egy lányos arcú fiatalember. — Hiába mondjuk, hogy nem kell — vallja egy vidám arcú asszony — itatnának, akár erőszakkal is nyomnák elénk a poharat... Igyunk, mert különben megsértődnek ...! Arra gondolok, hogy miért nem vagyunk képesek megszabadulni ettől a parlagi örökségtől? Kiktől maradt ránk ez? Ismerünk „legendákat”, amikor az unatkozó birtokos úr vendéget „rabol- tatott” magának az arra határozó nemesek közül. Etette, itatta, és szórakozott vele, mert a birtoklás örömét így élvezte. Ma is a szemlélet: vendégkínáláskor a házigazda „jó híre” forog fenn, s agyonkí- nálással akarják megőrizni. „Rangos” is az etetés, itatás! Kevesen tudjuk, hogy részegség nélkül is alkoholisták lehetünk! Dr. Horváth Endrének igaza van, amikor ezt mondja: — A szeszesital-fogyasztásnak nem kell túlzottnak és mértéktelennek lenni ahhoz, hogy valaki alkoholista legyen. Elég hozzá az évekig naponta megivott két féldeci, vagy két üveg sör, vagy fél liter gyenge bor! Az esztendőkön át a szervezetbe jutott kritikus alkoholmeny- nyiség az alkoholbetegekre jellemző belső elváltozásokat hoz létre és kialakul az italtól való függőség. Az ördögi körből kitörni pedig már csak terápiával, elvonókúrával lehet! — Hát ez az! — mondja S. K. és leteszi a kezéből a futófigurát a sakkasztalra. — Aki elvonókezelésre jelentkezik, arra rögtön ferde szemmel néznek! — Megvetik, összesúgnak a háta mögött, hogy alkoholista! — teszi hozzá a másik asztalnál egy élénk arcú ember. Z. Bertalan fűzi tovább a szót. Kesernyés: — Bizony úgy van, hogy aki tántorog, annak még segítenek is! Mosolyognak rajta, hogy benyakalt egy kicsit de hát jól tette ...! Hallgatom a klubtagok szinte szemrehányó szavait. Ügy érzik, épp akkor idegenkednek tőlük, amikor méltá- nyolást érdemelnének a gyógyulni akarásukért. — Pedig az alkoholelvonókúra nem leányálom! — jegyzi meg egy eddig szótlan középkorú ember. — Főként annak, aki nem önként ment oda... A gyógyulás alapfeltétele a terápia önként vállalása. — ez a Jósa-klub tagjainak a véleménye. — Ott a nagykállói intézetben van az „anyaklubunk’’ — magyarázza a titkár. — A kúra alatt a Mentál-klubot ismeri meg először a beteg, aztán onnan irányítják a lakóhelyéhez legközelebb eső alkoholellenes klubhoz utógondozásra. A Mentál-klubot a Nagy- kállói Községi Tanács és az intézetben alkoholterápiával foglalkozó szakorvosok alapították meg 1983 elején. Ez volt a megyénkben az első öngyógyító társadalmi csoport. Azon gondolkodom, amit dr. Barta Tibor, a városi tanács egészségügyi osztályának vezetője mondott erről. — Világviszonylatban sehol sincs olyan biztonságos elvonókezelés, ami garanciát nyújtana arra, hogy a gyógyult alkoholista ne essen vissza. Ezek a klubok olyan környezetet teremtenek a tagjaik számára, hogy az alkoholizmust előidéző helyzet többé ne jöhessen létre. Itt a tagok megpróbálják az alkoholmentes együttlétet, együttgondolkodást, felelősséget vállalnak egymásért, s ha valaki visszaesik, rögtön elvonóterápiára küldik! A klubtagok észrevétlenül kilopják magukat e kései órán a szobából és elköszönni már felöltözve jönnek vissza. Az ittmaradt asszonyok közben egymás szavába vágva magyaráznak. — Mióta idejárunk a férjemmel, egészen megváltozott az életünk! — mondja büszkén a filigrán, kecses mozdulatú T. Dénesné. — Mi is sokat köszönhetünk a klubnak! — vallja szőke, mosolygós asszonytársa. — Kocsit is vettünk azóta és sokat kirándulunk. Most már bárhová megy az uram — kacag fel — magával viszi a kocsikulcsot, hogy legyen indoka elütni a kínálást! Míg hallgatom őket, megint eszembe jutnak dr. Barta Tibor szavai: — Én nagyon jónak találom a Jósa-klub munkáját. És azt is — folytatta tovább — hogy a családtagok is eljárnak a foglalkozásokra, mert a család segítséget és támaszt nyújt a gyógyuláshoz! — De nincsen szakmai tanácsadójuk! Szomorúan bólogatott: — Sajnos, nagyon kevés a pszichológus utánpótlás, mert ez hiányszakma, és a megyébe alig jönnek! Mi szeretnénk, ha az alkoholellenes klubok szakmai irányítását főfoglalkozású pszichológus végezné. Jelenleg ezt csak társadalmi munkában, munkaidő u.uiii. tudják elvégezni a szakorvosaink! A Jósa- klub számára keressük az orvos-pszichológust ... ML, ^botorkálok a lépcsőn, u jár az eszemben, hogy olyan emberekkel találkoztam, akiknek volt erejük újrateremteni önmagukat! E kellemes hangulatú klubban szívósan küzdenek az ellen, aminek valaha ők is rabjai voltak. Hitük az, hogy nemcsak lehet, de kell harcolni minden alkoholistáért! A Jósa-klub várja a gyógyulni kívánókat... KM 1986. április 19. Q
