Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-15 / 88. szám
1986. április 15. Kelet-Magyarország 3 Diplomás^ éftelmiséi i? Mondják, hajdan a céhlegények hosszú évekig tartó vándorútokat tettek, nem sajnálva időt, fáradságot, a választott szakma elsajátítása érdekében, s amikor visszatértek, nem csupán a csínját-bínját ismerték már, hanem világnézetre, emberi ] tartásra, magatartási formákra is szert tettek. Én meg, aki nem a takácsok, a vargák vagy bodnárok társadalmába készülök, úgy vagyok, mint kedvenc regényhősöm, Szindbád: nem tudom, hogyan kell élnem, \ hogyan kell viselkednem, mit kell mondanom. Nincs — bocsánat a magam kreálta terminus technikus nehézkességéért — értelmiségi identitástudatom, csak hallomásból ismerem azokat, akiknek a táborához csatlakozni fogok, jól-rosz- I szül megírt könyvek segédletével alkothatok képet arról, leendő társaim honnan jönnek, mit akarnak, hová tartanak. Elképzelem, hogy a kevésbé vájtfülűek némelyike most némi részvétet érez irántam, egyet-kettőt közülük pedig egyenesen meg- rikatott a sirámom. Az ő megnyugtatásukra elmondom, hogy fent ecsetelt érzéseim a végzős egyetemista énemé, személyiségem többi, más forrásokból táplálkozó részei, természetesen pótolták az egyetemis- | taként átélt valódi vagy vélt hiányokat. Csakhogy nem tudom, mennyire helyesen ... S ha feltételezzük, hogy ugyanez a folyamat mindenkivel lejátszódott, akkor felvetődik a kérdés, hogy milyen arányban sajátítottuk el — mi, leendő értelmiségiek — az igazi értelmiségi kvalitást? Emlékszem, egyébként ritkán egyetértő tanköröm milyen egyöntetűen fel volt háborodva az értelmiség „anyagi megbecsülésének hiányán”, mikor az egyik szemináriumon szóba került az értelmiség társadalmi szerepe. Leendő jogaik mellett a jogosultak önérzetével emeltek szót. Ugyanez a csoport már távolról sem volt egy véleményen abban a kérdésben, hogy mi várható el egy értelmiségitől egy bizonyos szinten, tehát nagyjából azonos munkát végző értelmiségiektől. Ez rögtön fel is vet egy másik kérdést. Ugyanúgy értelmiségi a semmilyen kreativitást nem igénylő sokszor valójában adminisztratív munkát végző diplomás, aki életmódjában is a jóllakott középosztály normáit teszi magáévá (értsd: felületes műveltség, a jólét kultusza, sznob szabadidőtöltés stb.), mint az az alkotó-gondolkodó kutató, feltaláló, művész és még sorolhatnám, aki nem napi nyolc órát, de tizennégy órát dolgozik, akinél az újabb ismeretek szerzése és feldolgozása létforma? Nem kellene árnyaltabbá tenni az értelmiség fogai; mát? Hiszen a manapság köztudatban levő mindent egybe mosó értelmiségfogalom mellett a diploma olyan, mint egy modern kutyabőr, amely jogot keletkeztet bizonyos kiváltságokra. Éppen csak nincs ráírva: „vérrel adózhat a hazának”, ami alkalmasint roppant egyszerű lenne. Csakhogy mostanság gondolatokat kíván e hon, amelyek tudvalevőleg leggyakrabban a pallérozott elmékből pattannak ki. Ezért hárul óriási — társadalmi kihatásaiban beláthatatlan — felelősség az „értelmiségi-képzőkre”. Nagyrészt ők okolhatók, ha olyan „növendékek” hagyják el falaikat, akikben nem fejlődött ki a tudásszomj édes-kínzó érzése, az okosodni vágyás belső kényszere. Hiszen eme ut- ravalók hiányában hiába osztogat belépőket az „értelmiségi rétegbe”, csak tunya szellemi lajhárokkal hígítja fel a társadalom elitjét, aki ráadásul — éppen szűklátókörűségük, te- hetségtelenségük és tehetetlenségük miatt — akadályozzák, ahol csak tudják, gáncsolják azokat, akik képesek lennének produkálni. Nem mondom én, hogy a jövőben csak lángoló elmék kapjanak diplomát, csupán annak az ősi latin mondásnak a szentenciáját szeretném kihantolni a társadalmi feledés temetőjéből, hogy Habitus non facit monachum, ami azt jelenti: nem a csuha teszi a barátot, Berzenkedik értelmem és szívem az ellen a kényelmes látásmód ellen, amely igazként szemléli a címbéli képletet. Az „értelmiségi” jelző a nőmén est omen logikája szerint kötelezettségeket kell hogy rójon viselőjére, mégpedig nagyon keményeket. Kültelki entellektüeleket gyakorta hallok az értelmiség devalválódásán keseregni, isten kezét vélve a dologban, azt azonban még sosem tapasztaltam, hogy megfordult volna a fejükben: talán az is oka lehet — sok más tényezővel együtt — e kedvezőtlen tendenciának, hogy egyes „értelmiségiek” nem méltók erre a megnevezésre. • A gondolatra egy emlékhullám csap át a fejem fölött: hajdani római jog oktatónk jelenik meg lelki szemeim előtt — Freud tudná csak megmondani, miért pont ő —, amint széttárt karokkal — mint egy ó|örög rétor az agórán — azt dörgi felénk: „Kollégák, én titánokat akarok nevelni magukból!” Vajon azok lettünk? Czine Gáspár A termékek jelentős része exportra kerül a Kender-Juta és Politextil nagyhalászi gyárából. (Jávor László felvétele) Tizennégyen megpályázták Anyagmérő asszonyok Vásárosnaményban A vásárosnaményi ERDÉRT-telepen a kemény tél még márciusban is próbára tette a Váci Mihály szocialista brigád tagjait. Egy kivételével asszonyok alkotják az ÉRDÉRT Vállalat 21-es telepének anyagmérő kollektíváját. Ez a kicsiny csapat megpályázta és most elnyerte a telep kiváló brigádja címet. Á rönk sorsa — Ha igazságosak akarunk lenni, nem teszünk mi semmi rendkívülit — állítja a brigádvezető-helyettes, Szabó Zoltánná. — Az biztos, hogy nem tegnap jöttünk a vállalathoz, így többé-kevésbé értjük a szakmánkat. A fát nem akárhogy dolgozzuk fel, méretre osztályozzuk, a mi döntésünk sok száz munkás további tevékenységét szabja meg a fafeldolgozás során. Éppen ezért — magyarázza a fa világában járatlan idegennek — egyáltalán nem mindegy, miként döntünk egy-egy rönk sorsáról. A brigád egyetlen tagja, Fehér Kálmán szakvezető tartozik csak az erősebb nemhez. — Ezeken az asszonyokon múlik, hogy év végén milyen eredménnyel zár a telep. Az ő munkájukon áll vagy bukik az egész forgalmunk. Érthető, hogy szeretnénk minél több hasznot kihozni a telepen megforduló famennyiségből. — Látja, nem véletlenül mondtam én, hogy semmi különlegeset nem teszünk — kanyarodik vissza a beszélgetés fonalához Szabóné. — De beszéljen helyettünk a brigádnapló! Tudja, mi már úgy vagyunk vele, hogy egy év múlva csak a kiugró dolgokra emlékezünk. Egyébként tesszük, amit elvárnak tőlünk ... Sose látták őket... Lássuk akkor a díszes naplót, amely korhű dokumentumként marad fenn a kicsiny, de lelkes csapatról, beragasztott feladóvevényen 1250 forint tanúskodik arról, hogy a mozgássérült gyermekek támogatására ennyit utaltak át. Vöröskereszt-segély- bélyeget vettek. Küldtek egy szerény összeget a Nemzeti Színház építésére, bejöttek egy kommunista műszakra a vállalati lakásalap gyarapítására. A vásárosnaményi óvoda építésére is átutaltak egy kis pénzt. A gergelyiugor- nyai vállalati üdülő bútorzatát kicserélték. Tavaly három kommunista műszakon vett részt a 14 asszony. Azt pedig már szóban teszik hozzá, hogy a beteg munkatársaikat meglátogatják, nem múlhat el nélkülük kalákás családiház-építés. — Asszonyszemmel, anyai szeretettel nézzük a világot — összegez Szabóné. — Észrevesszük a környezetünkben — a szűkebbet és a tágabbat is beleértve — a rászoruló, a szenvedő embert és a magunk módján segítünk. Segítünk akkor is, amikor nem ismerjük az általunk támogatottat. Jó példa a mozgás- sérült gyermekeknek nyújtott támogatás. Sose láttuk őket, de jóleső érzés tudni, hogy valahol valaki örül a mi forintjainknak. Vagy a lakásépítési alap. Mi szinte kizárólag családi házakban élünk, mi magunk építettük. Mégis bejövünk szabad szombaton, hogy akár az ország másik részén lévő ERDÉRT- es munkatársunk hamarabb lakáshoz jusson. Vagy a Nemzeti. Mondanom sem kell, hogy nem mi fogunk oda járni Vásárosnaményból. De tudja, úgy van az, ha az ember segíthet, valamiképp többnek érzi magát. Nem bújhat el A telepigazgató, Horváth Sándor büszke a legnehezebb munkakörülmények közt dolgozó asszonyaira. Hiába a gépesítés fokozása, a csontig hatoló hideg ellen nincs mit tenni. Nyáron sem jobb a rekkenő hőségben az udvaron. Az anyagmérő nem bújhat el az időjárás elől az iroda melegébe vagy hűvösébe. — Azért különösen értékes a Váci Mihály szocialista brigád tette, mert nem kívülről vagy felülről rájuk erőszakolt, ímmel-ámmal végzett vállalásokból tevődik össze. Szakmájukban a nagyobb közösségnek takarítanak meg sok pénzt a precíz munkával, és gmi az átlag fölé emeli őket: szívesen tesznek valamit a rászoruló emberekért. Tóth Kornélia Anarcs, délelőtt 10 óra. Űtszéli tócsákban fürdik a napfény. Egy Damjanich utcai épület felé egyre többen sietnek: idős férfiak, asszonyok, kismamák a gyerekekkel. Kezükben szatyor, vagy táska. Egy kék IFA megáll, majd a bolthoz tolat. Az emberek megszaporázzák lépteiket. „Megjött a kenyér!” A sofőr a kocsi rak- terébe lép, az emberek láncot alkotva kézről kézre adogatják a friss, fényes, barnára sült kenyereket. — A kisvárdai sütőüzemből jöttem — mondja Takács Sándor, a fiatal gépkocsivezető. — A kenyereket, süteményeket a kisvárdai, az anarcsi és a szaAnarcsi képeslap „Megjött a kenyér!” bolcsbákai üzletekbe hordom. Naponta Anarcsra és Szabolcsbákára általában 400 kétkilós és 400 egykilós kenyeret rendelnek — azzal a volán mellé ül, és illa berek . . Egy idős férfi degeszre tömött táskával közeledik. A fején barna kalap, a lábain gumicsizma, kék nadrág. Négy kenyeret és levestésztát vett'. — Jól bevásárolt, biztosan nagy a család — mondom. Az öreg megáll, úgy látom, nincs terhére a szó. Hricskó Jánosnak hívják, 69 éves. Egy hajításnyira, a József Attila utcában lakik. — Egy hétre vettem — szól. — Ketten vagyunk a feleségemmel. Nájlonba tesszük, akkor sokáig eláll. Az asszony egy hétre a fiúhoz Polgárdiba utazott. Székesfehérvártól 18 kilométerre. Ma este jön haza. — Furcsa ez a tavasz — váltunk témát. — Már alig várom, hogy valóban hozzá lehessen fogni a kerti munkához. Van 275 öl, a házzal együtt. Most adtam le két süldőt. De, hát ilyen időt... — Na nézze! Idetették ezt a buszmegállót, amiatt vizes a házam fala — mondja a 80 esztendős Tóth István. A buszmegállónál munkába készülő asszonyok beszélgetnek, nevetgélnek. — Bár az én kapumnál állna meg a busz — reagál csengő hangon az egyik. — Pista bácsi a megállótól pár méterre lakik, mégis majd mindig lekésik a buszról —. élcelődik a másik. — Aztán a buszon az anarcsiaknak sosincs ülőhely — panaszkodik tovább Tóth István, majd az asz- szonyok mellé lépked, egyet-kettőt meg is ölel közülük, s ekkor a moho- gás mókás viccelődéssé szelídül, melyet az autóbusz megérkezése szakít meg. Kisvárda felé tartunk. Lehet, hogy véletlen, de most az anarcsiaknak is van ülőhely. Az asz- szonyok tovább beszélgetnek, de már másról, ki-ki a munkájáról, arról: ma mit kellene befejezni, mire kellene ráhajtani, mi hogyan fog fizetni az idén. (cselényi) Ahogy a vevő kívánja Pang a bútorpiac, sok a termelő, mégis olyan érzése van sokszor a vásárlónak, hogy éppen azt a színt, mintát, azt a fajta bútort, amit keres, sehol sem találni. Különösen a kis sorozatban gyártott, az egyedi bútoroknál van ez így. Megpróbál változtatni a helyzeten mind a termelő, mind a vásárló. Bár a vevő attól többet nemigen tehet, mint többször végignézi a boltok kínálatát, több helyen érdeklődik, sokáig fontolgatja, amíg megveszi a szükséges bútort. A termelő pedig — aki úgy érzi, a kereskedelemi munka is sántít, azért nem kelendő az ő bútora — azután néz, hogyan lehet jobban megismerni a vásárló igényeit, miként tudná mégis eladni termékeit. Megyénkben is vannak törekvések a gyártók részéről, hogy minél inkább vevőközeibe kerüljenek. A nagy vállalatok közül a Szatmár Bútorgyár országosan is úttörő jellegű munkába kezdett, amikor évekkel ezelőtt kialakította a közvetlen kapcsolatot a bútorboltokkal, termelésének nagyobbik fele közvetlenül az üzletekbe kerül, nem ácsorog a nagykereskedelmi raktárakban. A Nyíregyházi Bútoripari Szövetkezet viszont éppen kis sorozata miatt váltott. Ök — a Kelet Szövkerrel közösen — a minta utáni értékesítést szeretnék kibővíteni. így az áruházban kínált mintadarab mellé a kárpitorozott bútoroknál •a rendelkezésükre álló szövetkollekcióból is mellékelnek, a vásárló tetszés szerint választhat színt és mintát, s néhány héten belül abból gyártják le a bútort — teljes megelégedésre. Az iparban mind több helyen haladunk a kínálati piac felé. Az említett esetekben látszik hogy a gyártó is felismerte ezt, igyekszik a vevők igényeihez alkalmazkodni. Eredménye a színvonalasabb ellátásban mutatkozik meg. L. B.
