Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. március 1. ^ Delibes születésének 150. évfordulóján Ki ne ismerné a Coppélia című balett melódiákban gazdag muzsikáját? Léo Delibes francia zeneszerző komponálta. A művész, aki tanulmányait a párizsi konzervatóriumban végezte, 150 évvel ezelőtt, 1836 februárjában született, és 1891. január 16-án hunyt el. Korának legkedveltebb zeneszerzői közé tartozott, akinek operáit, táncjátékait szívesen adják elő mind a mai napig. Hazánkban Léo Delibes műveit először a régi Nemzeti Színházban hozták színre. A király mondta című operáját először, de nem nagy sikerrel. Legfeljebb ötször adták. De még ennél is kevesebbet játszották a hasonló közönnyel fogadott, s 1881-ben színre hozott dalművét, a Jean de Ni- velle-t, amely három előadás után letűnt a műsorról. Az igazi lelkes fogadtatás Budapesten már az új Operaház megnyitása után következett be. Akkor adták először azon a színpadon legnagyszerűbb művét, a Lakmét. A címszerepet Gianchi Bianca énekelte, Nicalantha pedig Ney Dávid volt. A közönség fergeteges tapssal fogadta a híres csengettyű-áriát, amelyet újra és újra megismételtettek. A LakJelenet a Coppélia 1969-es operaházbeli előadásából: Balogh Ágoston és Menyhárt Jacqueline mé egy másik későbbi csodálatos hangú énekesnője Sándor Erzsi volt, akinek szobra ma ott látható dalszínházunk előcsarnokának erkélyén. Ugyanilyen sikert arattak a zeneszerző balettművei. így elsősorban a Coppélia, ami arról szól, hogy Coppélius, a bábkészítő eleven bábut óhajt létrehozni. A figurát megalkotja, s amikor ezzel egy Franz nevű fiatalember találkozik, belé- szeret. De aztán rádöbben, hogy nem élő leányt lát maga előtt, és visszatér elhagyott szerelméhez. A mai nézők még emlékezhetnek a Coppéliára Harangozó Gyula koreográfiájában, ahogy a Seregi László beállította Sylvia című Delibes-ba- lettra is. E két táncjáték dallamai sűrűn hangzanak fel az Állami Balettintézet óráin. A magyar sajtó mindig ro- konszenvvel kísérte a Delibes- művek előadásait. Többször emlékeztettek arra, hogy Thomas, a Mignon című opera szerzője volt a tanára. De sokat tanult Cherubini, Méhul, Boieldieu, Berlioz művészetéből is. „Finom érzékű, választékos tehetség”, — írta róla egy kritikus. Léo Delibes egyébként arról is nevezetes, hogy ő hangszerelte Jacques Offenbach hátrahagyott romantikus operáját, a Hoffmann meséit. A sors különös véletlene úgy hozta, hogy Delibes sem tudta befejezni saját utolsó művét, amelynek partitúráját barátja, Jules Massenet egészítette ki. Mind Delibes, mind Massenet eljöttek Magyarországra. Budapesten forró ünneplésben volt részük. Hogy ezt a vendégszeretetet viszonozzák, 1879-ben fényes és jövedelmező ünnepséget rendeztek Párizsban a szegedi árvízkárosultak javára. Muzeum magángyűjteményből Régi idők tárgyai dpagyon E zelőtt tíz évvel kezdte el gyűjteni Apagyon a régmúlt idők tárgyi emlékeit Bartha Károly nyugdíjas. A szorgos gyűjtőmunka eredményeként azóta helytörténeti múzeumot rendeztek be a Kossuth utcán, az általános iskola régi szolgálati lakásában. Képe- jnk az ott kiállított tárgyakról készültek. Kézi mosó a századforduló elejéről. Csehszlovák vasöntők munkája: Szent Ilona. Neolit kori csiszolt kőbalta és egy későbbi rézcsákány. Oromvázas majolikaedény, amit kétszáz évvel ezelőtt teázáshoz használtak. Kelta kori cserépedény. (Császár Csaba felvételei) A levél: „Tessenek kijönni a szám alá, ahol egy 70 éves megvert, beteg anyát találnak mezítláb járkálni és tűz nélküli lakásban lakni. A 40 éves munkanélküli fia áldozata. Könyörgünk az utca nevében, aki bele nem szólhat, félve a fiától, hogy ha lehet, ezt az állapotot szüntessék meg... ha kijönnek, mindenről felvilágosítjuk, de a té- ( nyék. is beszélni fognak... a néni neve. Sürgős intézkedésüket nagyon várjuk. Tisztelettel a ... utcai lakosok" Ennyi. Forgatom kezemben a kitépett noteszlapot. A gyerekes írás semmi támponttal , nem szolgál, hogy a „felvilágosítjuk” kinek a segítségét vagy legalábbis információt 1 ígéri. Voltaképpen névtelen i? levél, s mint az ilyenek jó része, rágalmazás is lehet. A lelkiismeret mégsem hagy nyugodni. Gyerünk N-be. ez E. néni? hatezer sodálkön, id— Látja, én erről nem is tudok... No, mindjárt utánanézek. Amíg a tanácselnök odavan, belelapozok az asztalon heverő beszámolóba. Még a falugyűlésre készült, amolyan mérlegféle arról, hol is tart ma a település. Megkeresem az idősekkel foglalkozó fejezetet. Nézzük csak... Tavaly másfél millió forintot költött a tanács segélyezésre. 66-an részesülnek rendszeres támogatásban, háromszor ennyien kaptak az elmúlt évben rendkívüli segélyt. Hivatásos gondozónő lát el 12 idős embert. 85-en veszik igénybe a községben a szociális étkeztetést. .. Böngészném még az adatokat, de visszajön a tanácselnök. — A főelőadónk, aki foglalkozik ezekkel az ügyekkel, most táppénzen van, de üzentem neki. hogy ha tud, jöjjön be. 0 majd elmondja a őszieteket. Nekem annyit si- ü.lt most kideríteni, hogy n rendszeres szociális kap, havi 2150 formával csakugyan baj sok mindent tu- 1eni, az anyja mindig pártját fogja... Tudja, hogy van — akármilyen is, csak az ő gyereke... Hisz ha nem inna... A főelőadó már tudja, miről van szó, vaskos paksamé- tával érkezik. — Látja, ez a sok papír mind ebben az ügyben született. 1979 óta foglalkozunk E. nénivel, meg a fiával. A néni nem csak segélyt kap, gondozónőt is rendeltünk mellé, hordunk neki ebédet — bár ezt múltidőben kellene mondanom, mert nemrég kaptunk egy levelet... Részlet E. néni fiának leveléből : „Édesanyám ügyében kérném, hogy nem kér gondozónőt semmilyen alapon... én teljesen ellátom... a tisztaságról élettársam gondoskodik”. — Vajon miért írta V. F. ezt a levelet? — őszintén szólva én sem nagyon értem, hiszen ő hol dolgozik, hol nem; rendszeres keresete, amiből az anyját is támogathatná, nincs... Köztünk szólva, a segély is alighanem az ő zsebébe, s onnan a kocsmába vándorolt. ... A rossznyelvek szerint a gondozónőt is azért nem akarja beengedni a lakásba, hogy ne legyen, aki a körmére néz. .. Józanon nem lenne vele semmi baj, dehát ritkán józan. Volt már elvonókúrán is, de hiába. Most újra kényszerelvonó-kezelés- re köteleztük. Hányszor voltunk már kinn náluk a körzeti rendőrrel is, de ajtót se nyit. S amíg az anyja nem tesz feljelentést, vagy legalábbis nem ismeri el, hogy ittasan a fia csakugyan bántalmazza, semmit sem tehetünk. Bár, hogy tényleg megütné az anyját — ezt magam sem akarom elhinni... Nem megyek én sehová! E. néniék kint laknak a falu szélén. Szoba-konyhás kis ház, lepedőnyi udvarral, mögötte kert. Az ajtó csukva, többször is megkocogtatjuk, míg végre kulcs fordul a zárban. E. néni fia nyit ajtót — itthon van most is, noha már jól benne járunk a napban. Égrenyíló konyha, dermesztő hideg, pedig a régimódi tűzhelyben piroslanak a lángok — most gyújthattak be. V. F.-en kívül még egy férfi fogadja köszönésünké* — mint később kiderül, valamelyik ismerős. A konyha- asztalon egy lábasban ételmaradékok, kenyér, mosat- lan edények. E. néni ágyban fekszik. Jöttünkre a fejét sem emeli A lélek hidege fel. Huzat nélküli dunna, párna között didereg. — Beteg az édesanyja? — Hát. így találtam, mikor hazajöttem. Nincs énnekem időm arra, hogy őrá fűtsek, étessem... — Most dolgozik? — Egy kőművesnél. A hónap végéig, mert megjött a papír, hogy be kell vonulni elvonóra. — Miért nem engedi be az édesanyjához a gondozónőt? Amíg ő járt magukhoz, sose volt itt ilyen rendetlenség... — Még hogy én nem engedem be?! Felénk se néz senki, pedig láthatja, hogy van az anyám... — Dehát maga írta a levelet, hogy... — Miféle levelet?! Nem emlékszem semmilyen levélre. .. — Ha nem akar emlékezni, hát nem akar... Az élettársa? — Már nem vagyunk együtt, elköltözött. Inkább azt mondja meg, mér nem viszik el az anyámat valami szociális otthonba? Én nem tudok róla gondoskodni, még a végén valami bajom lesz belőle. így is azt mondják a faluban, tudom én, hogy kezet emelek az anyámra, pedig én aztán egy ujjal se nyúlok hozzá, úgy éltessen a teremtő! Nem tudni, mi az igazság. A szomszédok állítása szerint E. néni nem egyszer keresett náluk menedéket ittasan hazaérkező fia elől, aki egyébként azt is rossz néven vette, ha néhanapján egy-egy tányér levest vittek az asz- szonyok az édesanyjának. — Jobb, ha nem szól az ember semmit! Én nem látom, nem hallom, mi történik a szomszédban... Hiányzik az nekem, hogy idejöjjön, ránkverje az ajtót, amikor leissza magát?! — legyint az egyik utcabeli, és beteszi maga után a kiskaput. A tanács sem tudta tanúskodásra bírni a környék lakóit — mindenki tart V. F. bosszújától. E. néni mindezek ellenére ragaszkodik otthonához. Nem hajlik semmiféle kérésre — maradni akar, bármennyire is mostohák a körülményei. Maradhatna is, ha lenne, aki gondját viselje. Mert gondviselőre szorul, nem csak a kora miatt. E. néninek ugyanis kezdődő agyérelmeszesedése van, s öntudatlan perceiben-óráiban egy szál ingben, mezítláb bolyong a kertben mindaddig, míg valamelyik szomszéd észre nem veszi. Legutóbb — hideg téli éjszaka volt — közvetlenül látogatásunk előtt fordult elő hasonló eset, amelynek szomorú következménye E. néni mostani állapota. Emiatt esett ágynak, és emiatt éktelenkednek sebek a kezén, lábán — a fagyás nyomai... Egyetlen megoldás maradt: E. nénit sürgősen kórházba kell küldeni. Még dolgom van a községben, kora délutánra végzek. Mielőtt hazaindulnék, még beszélek a tanácselnökkel. Tőle tudom meg, hogy E. nénit már el is vitte a mentő. És ha nem íródik meg az a bizonyos levél? ★ ★ ★ Történik mindez napjainkban. A tényeken semmit sem változtattunk, a szereplőket azonban találomra kiválasztott monogrammal jelöltük meg. Gönczi Mária
