Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
KM hétvégi melléklet 1986. március 1. giftK Zsákutcában feladni! Q kis gimnázium? A megyei illetékes letette a telefonkagylót. Hallottam végig a beszélgetést: protekciót kértek tőle. A kagyló letétele után mégse volt bosszús, holott köztudomású: nem jól viseli a kérelmezéseket. — Képzeld — mondta — pályafutásom alatt első ízben fordult elő, hogy kis gimnáziumba való felvétel ügyében kérték a segítségemet. Képtelen voltam nemet mondani! Előre szeretném leszögezni: azt, hagy eigy gimnáziumra azt mondják, kicsi, csupán méretbeli jelzőnek fogadom el. Semmiképpen nem minőséget jelez, bár a hamis köztudat többnyire egyenlőség- jelet tesz a kettő közé. ★ Amikor a hatvanas években országszerte elkezdték kialakítani a vidéki kis gimnáziumokat, sok ok játszott közre. Élt az illúzió, hogy rövidesen a középiskola is általános lesz; jelentősen növelte egy-egy vidék presztízsét, ha gimnáziumot kapott; jogos társadalmi igény állt az alapítások mögött: a továbbtanulás robbanásszerű vágyát is ki kellett elégíteni; s ami fő: egy okos prognózis e lépésiben vélte megtalálni azt, hogy kis, távoli körzetek is rendelkezzenek képzett, művelt, a korszerűre nyitott érettségizett fiatalokkal. Az akkoriban országosan meglévő tendencia Szabolcs- Szatmánban is hatott. Éppúgy, mint a későbbi kiábrándulás. Ma Magyarországon az akkori 300-zal1 szemben csak 240 gimnázium működik, a megszűntek kizárólag a kicsik közül kerültek ki. így nem tanítanak Nagy- ecseden, Gávavencsellőn sem az egykori középiskolában. Ma a megyében Baktalóránt- házán, Tiszaiakon, Tiszavas- váriban, Ibrányban, Deme- cserben és Csengerben találunk úgynevezett kis gimnáziumot. A tanulók létszáma a ihat iskolában 1116. Meglétük ma is döntő, de még inkább jelentős, ha a jövőt nézzük. Mégis: sokan emlegetnek zsákutcát. ★ A tiszalöki Teleki Blanka Gimnázium igazgatója, Király Bertalan nem borúlátó. — Nem hiszem, hogy lélekharangot kellene kongatni. A kis gimnázium abban a pillanatban visszanyeri rangját és tekintélyét, ha megjelelő profilt tudunk adni, legalább egy osztálynak. Nálunk évek óta folyik a számítógépes operátorképzés. Az Ilyen fakultációt végzők hatvan százaléka el is helyezkedik ebben a szakmában. A jövőben ,az a tervünk, (hogy indítunk olyan osztályt, ahol hat tantárgyat két nyelven — magyarul és oroszul tanítunk. Ügy vélem, messze a megyét meghaladó érdeklődésre számíthatunk. Képzelheti, milyen végtelen lehetőség nyílik azoknak, akik minimálisan közép-, de négyes és ötös vizsga után felsőfokú nyelvvizsgával párosított érettségi bizonyítványt kapnak. Demecserben, a Váry Emil Gimnázium igazgatója, Vass Lajos már korántsem ennyire bizakodó. Igaz, a környékünkön vannak üzemek, ezek szívesen fogadják a tovább nem tanuló gimnáziumot végzetteket. Alakuló számítógépparkjuk fakultációra is lehetőséget ad. A második idegen nyelv tanítása is megoldott. Példák sokasága bizonyítja, hogy a ■nyínbogdányi vagy a deme- cseri gyárakba, a tsz-ekbe vagy az 'álfészekbe került diákok háromnegyede továbbtanul, ki levelezőn, ki más jellegű képzés keretében. De megfogalmazódik itt egy megyére általános gond: — Sajnos senki nem tud nem egy évtizedre, de még egy évre se előre prognózist adni arról, hogy hol, mikor, milyen képzettségű, és hány végzett emberre lesz szükség. Márpedig, ha megvalósul — és meg kell valósulnia — a nagy műszaki, tudományos, gazdasági előrelépés, akkor jó lenne, ha erre már ma tudnánk irányítani, fgy a pillanatnyi igényekből indulunk ki, és saját fejünk után próbáljuk megtalálni a legjobb lehetőséget, ★ A gond eddig, mint látható, kettős. A továbbtanulás és a nem tovább tanulók sorsa. Sajnos se az oktatásügy, se a sajtó nem tett eleget annak, hogy rendszeresen közreadja: a kis gimnáziumok továbbtanulási aránya semmivel nem rosszabb, mint a városi, a menő iskoláké. Amint Szentpéteri Zoltán, a megyei művelődési osztály vezetője mondta: — A közvélemény ezt a mutatót tartja mértékadónak, bár nem az egyetlen, amikor az iskolákat minősítik. Nos. a megyében a hat kis gimnáziumból a továbbtanulásra jelentkezettek 49 százaléka felelt meg az egyetemeken, főiskolákon. A többi iskolák számaránya 48,1. Egy tény, nem minden kis gimnázium egyforma eredményt mutat, van ahonnan 88 százalék, másutt 15 körüli az arány. Magyarul ez azt jelenti, hogy a kisvárosi, nagyközségekben lévő gimnáziumokban jó tanári erők vannak, a kis csoportok kiváló lehetőséget adnak az egyénekkel való foglalkozásra, jóllehet a legjobb tanulókat az általános iskola után, sokan státusszimbólumként, nagyvárosi, neves, menő középiskolákba viszik. Mindez folyamatában azt jelenti, egyre kevesebb a kis gimnáziumok tanulólétszáma, méltatlanul mellőzik ezeket éppen azok, akik pedig emelhetnék a szintet. ★ „Végül is arra jutottam, hogy a kisiskolái gondok okait a társadalmi torzulások mellett saját, önnön magunkban kell keresni, mert nem lehet jól működtetni, színvonalassá tenni egy iskolát ott, ahol a község állami és pártvezetői nem tekintik szívügyüknek a fejlesztést” — olvasom egy igazgató pártbizottság elé szánt jelentésében, Ezt több helyen is megfogalmazhatták volna, hiszen önmagában aiz a tény, hogy a községek vezetői, az ott élő értelmiség az első, amikor gyermekét nem a helyi iskolába adja. Csengerben már az általános iskolások számára is más városban ikeresnek helyet. Az iskola presztízsét ugyanis nagymértékben növeli, ha a szavak mellett a személyes példamutatás is az iskola mellett voksol. Nélkülözhetetlen ezenkívül az iskolai vezetéssel együttgondolkodás, a távlatok közös felmérése, az iskola számára legjobb profil megtalálása. / Talán sehol nem olyan tragikus a helyzet, mint Csengerben. Küzdenek nevelőhiánnyal, de a beiskolázás is nehéz. ígérni se sokat tudnak, 100 érettségizettre maximum nyolc munkahely jut. Így most Oláh József igazgató és a megyei művelődésügy közösen töri a fejét: merre tovább. Próbálkoznak a műszaki rajzzal, a gépjárművezetés oktatásával, de ami a legígéretesebb: pedagógiai jellegű képzéssel. Ez a négy + egyéves képzés olyan bizonyítványt ad, amely gyógypedagógiai, gyermek- és ifjúságvédő, gyermekfelügyelői, napközi szolgálatot tesz lehetővé. Alapja lehet ez egy szakközépiskolái osztálynak. Mindez ígéretes, hiszen képes megkötni a gimnáziumiban jó, az általánost meghaladó műveltséget szerzett, továbbtanulásra alkalmas, s a szülöterületen maradó fiatalokat. ★ — Ügy vélem, hogy ez a jellemző, amiről szó volt, vagyis az a többlet, amit a gimnázium ad, gyakorta kimarad akkor, amikor ezt az Iskolatípust minősítik — mondja Szentpéteri Zoltán. Pedig ez talán még fontosabb, mint a továbbtanulók aránya. Nem mindegy, hogy egy- egy területen hányán és kik lesznek a nagy követelményeket állító fejlődés fontos posztjain. Szinte rímelt erre egy mátészalkai ankét több felszólalása. Itt azt fejtegették: nem fenyeget-e a szellemi kiürülés egyes vidékeket? Mert mi lesz. ha a legjobb szellemi képességűek elmennek a nagy városokba tanulni? Mi lesz, ha ezek nem térnek vissza, márpedig az élet ezt tanúsítja. Kik veszik át a kultúra. az oktatás, a közművelés, a technika, gazdálkodás, a köz- igazgatás posztjait mondjuk egy évtized múltán? Cservenyák Dezső, az ibrányi Móricz gimnázium igazgatóhelyettese így gondolkodik: — Teljesen igaza volt a televízióban Boldizsár Gábor minisztériumi főosztályvezetőnek, aki azt mondta: „Könnyű a neves iskoláknak, ők válogatnak a legjobbak között.” Ha a kiválók arányosan oszlanának meg, akkor úgy vélem, hamar kiderülne, hogy a kis gimnáziumok is képesek kiválóan képzett, jól nevelt. bármilyen feladatra alkalmas tanulókat útra bocsátani. Ehhez viszont az is kell: a helyiek, az itt élő értelmiségiek, vezetők is megértsék: a helyi gimnázium presztízse az ö magatartásuktól is függ, s gyermekeik nem járnak jobban, ha a „híres iskolákba” kerülnek. Ibrányban is készülnek tervek a jövőre. Gondolkodnak a nevelési alapismeretek oktatásáról, a meglévő számítógéppark jelentős fejlesztése révén magasabb szintű képzésen, könyvtárkezelői tanfolyamon, műszaki rajz tanításán. Már externátust is szerveztek, hogy a nem ibrányi gyerekeknek ne kelljen utazgatni, hogy hatékonyabb nevelést tudjanak adni a diákoknak. — A gimnázium — szolgáltatás. Csak éppen nincs megrendelés — summáz Szentpéteri Zoltán. Pedig a demográfiai hullám, a nagyobb társadalmi igény, a sok újféle szolgáltatási terület szinte megkövetelné, hogy kihasználják azt a szellemi erőt, ami a pedagógusokban rejlik, s aimilt a sok, okos, tehetséges gyermek kínál. Ehhez azonban gyökeresen változnia kell a társadalom ítéletének, a közvéleménynek. Ami raj tűnik múlik, mindent megteszünk.. De azt nem' feledhetjük: egy-egy kis gimnázium sorsának alakítása elsősorban ott dől el, ahol működik. ★ Érdemes ezen gondolkodni. Itt a növekvő idegenforgalom, fejlődőben a falusi turizmus. Vajon nem volna érdemes gondolkodni, hogy informátorokat, hos- tesseket, idegenvezetőket képezzenek a kis iskolák? A környezetvédelem megannyi feladatot kinál a jövőben. Vajon felméri-e valaki, milyen középszinten képzett szakemberek kellenek majd ehhez? Tantervvel jelentkezett a papírgyár, csak alkalmazni kellene, hisz’ lehet, de nincs rá vállalkozó. A számítógép, a biotechnika is emberek tucatjait, százait követeli. Készül-e prognózis arra, hogy egy-egy körzet, városkörnyék, nagyközség és vonzáskörzete milyen szellemi kapacitásra tart igényt a következő évtizedben? Ügy vélem: a zsákutca miatti siránkozás hiábavaló. Lehet, hogy elfogult gimnáziumpárti vagyok, de hiszem, van jövője a legkisebbnek is, ha megkeresik és megtalálják a működési területnek, az ott fellelhető lehetőségeknek, a fejlődés várható irányának megfelelő profilt. Tény, a dívát a szakközép. De feladni a gimnáziumot, 2 kicsit, hiba lenne. LÁTOGATÓBAN A Hangsúlynál Lelkesedés, mondhatni kisfiús hit, olykor megszállott csakazértis feszül immár harmadik éve a Hangsúly rádiós folyóirat létrehozóiban, alkotóiban. És ezzel lassan-Iassan sikerül kinevelni egy olyan értő és a műveket szívesen fogadó réteget, amelynek kisugárzó hatása előbb-utóbb érezhető a megye szellemi közérzetében. Mi is a Hangsúly? A Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójának egyik — minden hónap utolsó vasárnapján jelentkező — negyvenperces műsora, amelyet a megyei művelődési központ támogatásával nyilvános felvételen rögzítenek. Szerkesztői Ratkó József József Attila- és SZOT-díjas költő, Nagy András László, a nyíregyházi Móricz Zsigrhond Színház rendezője és Antall István rádióriporter. Természetesen a szerkesztők „civil” foglalkozásából adódik, hogy a kollektív tevékenységben sajátos munkamegosztás alakult ki közöttük. Mert ha vers érkezik, ha költőt akarnak bemutatni, akkor Ratkó József szava dönt végső soron. Ha a műsor összeállítását, rendezését, a felkért színészekkel való foglalkozást keressük, nyilván Nagy András Lászlónál kell megállnunk. A rádiós foglalkozik a technikával, riportjaival és részt vesz az adásban, sugárzásra készen szállítja a „készterméket”. — Azt kell megérteni, hogy a kultúrában nincsenek provinciák. Szabolcsban ugyanúgy országos mércével kell mérnünk, mint a fővárosban, vagy bármely, vidéken megjelenő, de nem vidékies folyóiratnál — szögezi le Ratkó József. Ebből fogalmazódott meg a Hangsúly ars poeticája, egész koncepciója. — Kötelességünk idehonosítani mindent — folytatja —, ami szép és jó. Itt is felmutatni, mert egyébként senki meg nem mutatja. Azért indítottuk ezt a folyóiratot, hogy bebizonyítsuk, itt Szabolcs-Szatmárban is igény van a szép szóra, van írástudó, aki szívesen ad írást. Tulajdonképpen szimpatikus, a népmese legkisebb fiához hasonlóan embert próbáló vállalkozás ez, amely kimondatlanul nem riad vissza attól sem, hogy magát kiáltsa ki egyedülinek. Bárki tapasztalhatja náluk — az elhangzott műsorokban — a nyitottságot, a társadalmi kérdések bátor felvállalását. Olykor éppen ennek a „vehemenciának” köszönheti a Hangsúly a gondjait is, amikor a magyar irodalom oly sokszor emlegetett va- teszi szerepét kívánja magának, hittel vállalva, hogy egyedül ő mutatja a helyes utat. Így már érthető az a meghatározatlan félsz is az adásoktól, a kimondatlan aggódás az esetleges szerkesztői bakiért. Mi lehet a biztosíték arra, hogy nem így van, nem így lesz? Egyszerre minden és semmi. A minden a szerkesztők elhivatottsága, amelyben először szerepel a köz, amit nem az egyéni becsvágy követ. De ott a semmi is, a sokat markolás réme, amikor úgy mondja ki az igazságot, hogy az még csak féligazság, a sokat emlegetett igazságnak csak egyik oldala. Amíg összeáll az Irodalmi folyóirat anyaga, addig rengeteg fejtörésre, szerkesztői műgondra van szükségük. Nemcsak azért mert a maga nemében a legjobbat, a páratlant szeretnék adni (mint a Negyven év, negyven vers sorozat kötetbe kívánkozó miniesszéi, a válogatott költeményekkel együtt), hanem azért is, mert nem a magnószalag vágóasztalánál, hanem a gépelt kézirat első és második olvasatánál szükséges először az ítész szeme. S ha csak annyit fogadunk el, amit a szerkesztői válogatás két alapigazságaként fogalmaztak meg, akkor a Ratkó József olvas fel a Hangsúly nyilvános felvételén megfelelő mértéket találtuk meg. Ez annak a parancsa, hogy az írás, az adásba kerülő dal, részlet megüsse az erkölcsi és az esztétikai minőség mércéjét. Ha úgy tetszik, „mellesleg” készül a Hangsúly. Szerkesztőinek se kenyérkereset kérdése, milyen lesz a folyóirat, amely kezük alól kikerül. Ám igenis presztízs, a szó jó értelmében! Annak a hírnévnek a megvédése minden egyes adásban, amelyet azzal vívtak ki, hogy olyan hangos irodalmi folyóiratot hoztak létre, amely a 29. adáshoz közeleg. E sorok írója is sokszor kételkedik abban: van-e annyi erő ezen a tájon, hogy huzamosabb ideig élhessen meg egy rádiós folyóirat. S még jobban ágaskodik a kisördög: vajon valóban van-e annyi író — elsősorban ebben a megyében —, aki képes évekig megtölteni színvonalas írással a Hangsúlyt? És még ha igent mondunk is, marad a nagy talány: a most szerkesztői által kívánt szabolcsi, művészeti folyóiratnak lenne-e elég olvasója? S ha mindez együtt lenne is, még kívántatik az áldozat a helyi mecénástól: amelyik a megjelenéshez szükséges anyagiakat előteremtené. Ami nem éppen egyszeri vállalkozás anyagiakban igencsak szűkös világunkban. Maradnunk kell — legalábbis egy ideig — a rádiós folyóiratnál. Amelynél az elismerés éppen a rádióból kell, hogy érkezzen. Nemcsak a hivatalos jutalomban, nívódíjban (amit eddig kaptak), hanem abban a törekvésben is, amit a nagyobb közönséghez való eljutás jelez. Az idén egyszer már — éppen az év első napján — a „nagy” rádió hullámhosszán hangzott el egy összeállítás a Hangsúly eddigi adásaiból. Ezt rövidesen egy újabb követi, húsvétkor harmincperces adásból ismét megismerhetik szerte az országban ezt a sajátos szabolcsi műhelyt. Befejezésül épp ezt a legutóbbit kell hangsúlyozni. Annak kell örvendezni, hogy egy újabb szellemi alkotóműhely jött létre, amely képes volt maga köré gyűjteni ígéretes kezdőket, eredményeket felmutató elismerteket, lelkes előadóművészeket. Ehhez kellett egy szerkesztői stáb, s kell továbbra is a jó szó, az értő figyelem, az a fajta támogatás, amely pontosan látja a Hangsúly hangsúlyait. Lányi Botond Bürget Lajos Múzeumfalu — KruUlla József rajza o
