Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-15 / 63. szám

1986. március 15.

Népfrontmozgalom — családvédelem

Egy íj kaleidárium Margójára

Kezd újjáéledni, divatba jönni apáink, nagyapáink kedvenc — olykor a biblia mellett egyetlen — családi könyve, a kalendárium. Alig akad olyan kiadó, amely ne építene erre az érdeklődésre, ne jelentetné meg évről évre saját kalendáriumát. ;Nem titok, hogy üzleti vállalkozás is meghúzódik e naptár, vagy kalendárium-kultusz mögött, de többségükben tartalmuk, tudománynépszerűsítő, ismeretközvetítő szerepük miatt az egyik legjobban olvasott könyvekké váltak napjainkban is.

Ezekhez sorakozott fej az idén a Magyar Családi Kalendárium, melyet a Hazafias Népfront adott ki, s az előszóban azt olvashatjuk: Sokan kérdezték: lehet-e,

szabad-e sokadik kalendáriummal ostromolni az olvasót, akinek már eddig ás jutott elég a műfaj termékeiből, és talán elegie is van belőlük. Mégis volt bátorságuk útjára indítani ezt a vállalkozást, mert sokaknak szóló, igényes kalendárium kevés van. Oiyan pedig egy sincs, amelyik a műfaj hagyományait és a családi élet időszerű jelenségeit, életmódbeli gondjait kapcsolná össze.

Ebben a kötetben kiváló művészek és tudósok, felelős írástudók szólnak az olvasóhoz. Tágítják a nyilvánosságot a család ügyében való közös gondolkodáshoz. Hasznos ismeretekkel és szép olvasmányokkal segít őrizni, erősíteni a család összetartozását, méltóságát...

Kis magyar kalendáriumtörténet kíséri végig az év hónapjait a Magyar Családi kalendáriumban. Brassai Sámuel íntia 1854-ben: „A naptáraknak összehasonlíthatatlanul nagyobb közönsége lévén, mint bármely más könyvnek, a leghatalmasabb (közLési eszköznek nevezhető, melyekkel eszméket terjeszthetni...” Ezért írtak a kalendáriumokba a különböző korok legjobb tudósai mellett a legjobb írók is.

Természetes, hogy a kalendáriumnak elsősorban a mai élőket foglalkoztató kérdésekre kell figyelniük, és amennyiben lehet válaszolni is azokra. Ezért az úgynevezett örök témák, krónikás emlékek, érdekességek mellett a ma emberét izgató gondokról kell írni a kalendáriumban, mégpedig népszerű, közérthető nyelven. De még ez sem elegendő, egyfajta családias hangulatot kíván a kalendárium tartalmának megszerkesztése, az egymáshoz illeszkedő írások megkomponálása. Ez az egyik legnagyobb értéke talán a népfront kalendáriumának, amely a népfront családvédelmi tevékenységének, törekvéseinek egyik sajátos eszköze is. A génsebészettől a csillagjóslásig, a narkótól a családi kommunákig, az idegességtől az emberi együttélés örök szabályainak megtanulásáig igen sók téma vonzza az olvasót.

Nem egyszerre való olvasmány a kalendárium, böngészésre, elmélyülésre való, s az egyik legfontosabb motívuma a Weöres Sándortól vett idézet a bevezetőben, amely így hangzik: „Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnak örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek, de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket,

nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek... ”

Páll Géza

/---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------\

Aki kitalálta önmagát

Portrévázlat Robert Cápáról

Cápái, alias Friedmann Endrét valami furcsa titokzatosság nem engedi beépülni kultúránk összképébe. Már rövid (1913—1954), de teljes életében legendássá vált. Lehet, csak korai halála miatt nem lehetett része egy hazatalálásban olyan itthoni szakmai és társadalmi elismerésben, mint a nemrég elhunyt fotográfusnak, André Kertésznek. A megyei és városi művelődési központ fotógalériájában rendezett emlékkiállítás ürügyén hadd szolgáljunk néhány gondolattal Robert Cápáról.)

NOMEN EST OMEN Capa, a riporter 1935-től létezik. Ekkor Párizsban élt, tulajdonában egyetlen értékesebb holmival, egy Leica fényképezőgéppel, ami gyakrabban lógott a zálogházban, mint a gazdája nyakában. A fotós barátnőjével, későbbi feleségével, Gerdával zseniális ötletet valósított meg: ketten háromtagú munkacsapatot alakítottak. Gerda a titkárnő, Endre ja laboráns, a főnök pedig egy bizonyos Robert Capa úr, aki gazdag és tehetséges amerikai fényképész, ez idő tájt éppen Franciaországot fedezi fel. Az üzlet beindult. Gerdának sikerült a nem szokványos riportképeket (amelyek a bontakozó népfront- mozgalom nagy tüntetésein készültek) nem szokványos áron eladni Capa néven a francia lapoknak. Az újságolvasók szerették, keresték ezeket a képeket, melyek hitelesek és egyszersmind egyénien hírt adók is voltak, így nem csodálható, hogy rövidesen az Egyesült Államokból is érdeklődtek a Capa-fotók iránt. Sőt, a legnagyobb francia képeslap, a „VU” főszerkesztője, Vogel • leleplezve ugyan Friedmann csínytevését, mégis Cápának bérelt repülőgépet, hogy Gerdával hármasban Spanyolországba, a polgárháború kellős közepébe repüljenek.

A MILICISTA HALÁLA. A gép Barcelonánál lezuhant, Vogel nyakát törte, de Capa és felesége épen úszta meg a balesetet. Catalonia, Andalúzia voltak a következő állomások, ahol a polgárháború nagy ütközetei zajlottak. A tapasztalatlan, túllelkesült fiatal köztársasági harcosok nem egyszer értelmetlen rohamokkal, naiv hősködéssel tárták magukat ki a fasiszta géppuskák össztüzének. Egy ilyen akcióban készült Capa valószínűleg leghíresebb képe, „A miiliícista har lála”. A lövészárokból kiemelt géppel találomra exponált, meghallva a fasiszta állások géppuskáinak kereplését. A filmet előhi- vatlanul küldte Párizsba. Hetekkel később értesült róla, hogy a világ minden jelentős lapja közölte azt a képet, amelyen egy köztársasági harcos a sánc tetején golyótól találva, széttárt karokkal válik meg fegyverétől és életétől. Ez a kép már Capa néven járta be a világot. Spanyolország azonban nem csalk a világhírt, de a személyes veszteséget és gyászt is meghozta Cápának. Gerdát egy szerencsétlen, véletlen helyzetben tank gázolta halálra.

Capa: Két bombázás között

1944. JÚNIUS 6. A nyugatig front megnyitását jelentő partraszállásra a Chase amerikai hadihajóról indult Hajnalban az átpó- kerezett-italozott éjszaka után a hideg tengervíz jó- zanítja ki, tudva: „a hadi- tudósító a saját kezében tartja a tétet — az életét.” A sekély normandiai part- szegélyt elérve német géppuskák, aknavetők lövedékeinek záporában vergődik szárazra. Napkelte után a fegyverek tombolása közepette mindent fényképez: a süllyedő hajókat, a hullákkal borított tengert, a vízből kiálló tankcsapdákat, a nagy veszteségek árán földre lépő arugou és amerikai katonák hősies'elszántságát, a füstöt okádó kilőtt kétéltű tankokat. Capa visszaemlékezéseiben keserűen idézi fel, milyen küzdelmet vívott az elemekkel, milyen szerencsésen kerülte el a golyókat és repesze- ket és milyen szerencsétlen véget ért a partraszállás első óráiban készült felvételeinek j,ava része. Londonban a laboráns, siettetve a film száradását megolvasztotta az emulziót. Nyolc kép maradt épen a százhatból, de ezek minden háborús album legizgalmasabb, leghitelesebb fotói, azok között, melyek erről a napról készültek.

PÁRIZS FELSZABADULT. A bevonulás, az örömmámor részese Capa is. Mindenki ott van, akinek Capa valaha is fontos volt és aki Cápának is jelentett valamit. Picasso, Hemingway, Aragon . .. Picas- .so lakásán frenetikus spanyol—francia—magyar— amerikai ováció” tört ki, mikor benyitotta az ajtót — írja, és mit tesz ilyen helyzetben a riporter? Miközben ünnepük, ő a pózoló Picassót fényképezi.

A háborúnak vége, az élet megy tovább. Cápát nagy tervek foglalkoztatják. 1947-ben negyedmagával megalakítja a sajtófotó mindmáig legszínvonalasabb alkatóközösségét,

A FOTOGRÁFUS HALÁLA. 1954-ben újból hadi tu- | dósító. A francia—vietnami háború az ötödik háborúja volt. A Mekong deltavidékén járva azt tervezte,

olyan tudósítást készít, ami a békéről üzen. A „Keserű rizs” a tankok között, ellenükre szorgoskodó parasztok munkájának költői-képi dokumentációja. Május 25- éu is egész délelőtt őket fényképezte. A francia hadsereg menetoszlopai között a fejükön, hátukon piacra rizst cipelő apró embereket. Aztán délután Capa. unva a tisztek fecsegését, elkószált az oszloptól. Távolabb dörrenés. Mint később kiderült, Capa francia aknára lépett. Egy hadnagy különösebb megrendülés nélkül közölte: „Le photog- • raphe est mórt.” A fényképész meghalt. Ez volt az ötödik, az utolsó háborúja. ,

Kenyeres Imre

LÁTOGATÓBAN

a sonkádi hagyományőrzőknél

„... Én vagyok Heródes, a zsidók királya, nálAmnál nagyobb urat a földön nem ismerek, mert még a haláltól sem félek!” — harsogja a rőt- szakállú férfiú, de azon nyomban rémülten hőköl vissza. Hogyne, hiszen ott áll előtte a Halál, s e szavakat dörgi: „Ö te Heródes, te Heródes, a földnek pora, hagyj fel te már minden földi kereskedéssel, mert te már így is, úgy is az enyém vagy!” — és suhintja kaszáját, megszabadítván Heródest fejétől.

És ekkor valahol megszólal egy harang, Esser Jóska örömünnepre szólítja a népet. ..

E véres történet majd kétezer évvel ezelőtt játszódik valahol Palesztina földjén, Krisztus születése napján. A történelmi hitelességgel ugyan némi baj van, hiszen Heródes a valóságiban megöletóse után még évekig élte a világát, és itt van ez az Esser Jóska, a betlehemi harangozó, akinek létezése enyhén szólva kétséges, de hát... az a fontos, hogy a kis Jézus születését elmesélő történet egyben igazságot is szolgáltat, hiszen Heródest, a betlehemi gyermekgyilkost maga a halál fejezi le, lelkét pedig az ördög viszi magával egyenest a pokolba.

E sorok írója — sajna — nem élt még azon időkben, mégis a szemtanú hitelességével mesélhette el az imént e nem mindennapi eseményt. Látta a piros taláros Heródest, a hófehérbe öltözött Halált, a kunkori szarvú ördögöt, de még Esser Jóskát, a kissé pityó- kás harangozót is. S még csak át sem kellett hajóznia a Földközi-tengeren. Elég volt Sonkádra elmennie...!

Sonkádra, e távoli kis szatmári faluba, ahonnan az utóbbi években egyre-másra érkeznek az érdekes hírek. Mind-mind arról szól, hogy valami szokatlan kulturális pezsgés indult meg a faluban, pedig itt aztán igazán nincs diplomás, jól fizetett népművelő. Igaz, fel sem merül az itt élők fejében azon vitatkozni, hogy végül is a kultúra áru hát, vagy nem áru. Huzakodjanak ezen azok, akik ebből élnek...!

Kezdjük az elején! Annak idején Sonkád se kerülhette el a tipikus kis falvak sorsát, innen is elvitték a téeszt. a tanácsot, az iskolát. .. és a lassú halódás útjára lépett a község. A harmincas, negyvenes, ötvenes években pedig élénk szellemi élet folyt itt, ám később mire maradtak volna itt a fiatalok?

Évekig csendben szunnyadt a falu, amikor egy Kocsis Albert nevű helybéli nyugdíjas elkezdte törni a fejét. Ha már itt nem történik semmi, mi lenne, ha újból betlehemmel járnánk a falut!? Még jól emlékezett a gyermekkorában megtanult szövegre, ott porosodott a padláson a szép fényes papírral bevont betlehem is, s talán a régi cimborák is vállalkoznának a szereplésre. Nem a pénzért persze, de legalább egy este legyen már mozgás ebben a csepp faluban.

És a csapat összeverbuválódott. Nagyon hamar hírük ment a környéken, alig győzik azóta is bemutatni a szakemberek szerint egyedülálló produkciójukat. Most is egy kulturális seregszemlére készülődnek, az ifjúsági klubban négyen is azon fáradoznak, hogy megreparálják a legutóbbi karácsonykor igencsak megviselt kellékeket. Itt van Sütő Ferenc, az első angyal, Nagy József, a második pásztor, Oláh János, az öreg pásztor, no és a szereplőgárda szellemi vezére. Kocsis Albert, a bábjátékos. S ha már vendégek is érkeztek, rögvest bemutatják tudományukat is.

Bebocsátást kér az első pásztor, nemsokára megjelenik az öreg, s kezdődik az igazi játék. De ami a különleges: nem csak az élő emberek játszanak, megelevenednek a bábuk is a jászol körül...! Két idősíkban történik mindez, mint az újra divatossá vált drámákban. A végterméket tekintve a produkció profi, ám a szereplők amatőrök. Kőművesek, traktorosok, fogatosok, kertészek. .. szóval kemény munkával kenyeret keresők.

— Nem a dicsőség kedvéért elevenítettük mi fel ezt az egészet — mondja Kocsis Albert —, de olyan jólesik néha játszani. Mert mikor összeverődünk mi így hatan — Kálmán Zsigmondot és Papp Györgyöt el ne felejtse megemlíteni! — olyan, de olyan jókat beszélgetünk. És hát karácsonykor...!

Csendes fültanúja a beszélgetésnek a falu nyugdíjas párttitkára, a nagy időket megélt Máthé János is, áki azzal a jóleső érzéssel mehetett nyugdíjba, hogy az ő utolsó éveire esett ez a szellemi pezsdülés.

— A karácsony amúgy is az egyik legszebb ünnep — mondja halkan. — Kinek miért. A hívők Jézus születését ünnepük, mi pedig a csendes békét. A barátságot, az emberséget. És én tudom, hogy a Kocsis Al- berteknek küldetése van mindenféle tájon. Igenis vigyék a jó hírt, vigyék a szép szavakat, találjon egymásra az ember.

Az ifjúsági klub — ahol beszélgetünk — falán egy nemrég készült sgraffito Sonkád múltját, jelenét eleveníti meg. Ferter János, a szomszédos kölesei kultúrház-igazgató tehetségét, s önzetlenségét dicséri a mű, hiszen ingyen készítette, de segédmunkása — vagy alkotótársa inkább? — volt a fél Sonkád. S a rengeteg munkáért senki sem fogadott el egyetlen fillért se.

— Jól is néznénk ki, ha mi csak akkor sürgölődnénk, ha a felsőbb szervektől anyagi támogatást kapunk a munkánkért — mosolyog Bandies Zsigmond, a község legújabb kori mindenese. Sonkádon ő a párttitkár, az elöljáró, a kultúrház-igazgató, s mivel élni is kell valamiből, a kölesei kenyérgyár egyszemélyes karbantartója. — Meg kellene például kérdezni a betlehemesek pásztorát, Nagy Józsefet, hogy ő miért jár át a szomszéd faluból a mi csoportunkhoz!

Ekkorra azonban Nagy József már elbúcsúzott tőlünk, hiszen csak néhány percre ugrott be a klubba. Mert az ő tisztes foglalkozása: fogatos a kölesei téeszben, különben is kint toporzékoltak a lovak az épület előtt s még csak az hiányzik, hogy valaki kiszimatolja, ő napközben is ilyen „bolondságokkal” tölti az időt.

— No mindegy — folytatja Bandies Zsigmond — pedig őt azért is érdemes lett volna kikérdezni, mert nem csak betlehemezik, de a fiával együtt tagja, s szólóénekese a cite- razenekarunknak is.

Lám-lám, gombolyíthatnánk az elöljáró gondolatát, a művészi ambíció előbb-utóbb utat tör magának, ha rokonlelkekre, ha aktív közegre talál... helyette hallgassuk inkább a vendéglátók már a jövőt célzó terveit.

A betlehemesek és a citerazenekar sikerein felbuzdulva már verbuválódik egy újabb csoport, melynek ideiglenesen csak úgy egyszerűen dalárda még a neve, s tagjai szatmári lakodalmas népszokásokat mutatnának majd be. Már kiszemelték annak is a szószólóját, az öreg, betlehemi pásztor Oláh János édesapja személyében, akinél különb verselőt nem ismer az egész szatmári Tisza- hát. Van jelentkező bőven, s ami a legnagyobb öröm, köztük nem is egy fiatalember.

— Úgy vesszük észre, kezd kifulladni a diszkózene, de az élő együttesekré is szervezett bálok is — mondja Bandies Zsigmond. — Legalábbis nálunk. A fiatalok között is egyre inkább nő az érdeklődés az olyan rendezvények iránt, amely egyszerre több generációt is vonz.

Példaként említik a legutóbbi szilvesztert. Valóságos népünnepély volt akkor a faluban. Feldíszítették szépen a kultúrház nagytermét, és saját maguk gondoskodtak a műsorról. Felléptek a betlehemesek, a helybéli citerások, énekesek... hajnaü hat órakor még talpon volt a falu. Ott került először szóba: itt Sonkádon mindig csodálatosan

tudtak szőni az asszonyok, miért ne ápolják a hagyományt. Az esztovátákból maradt még meg jócskán, üres, faragott tornácoszlopű ház is akad a faluban... s közösen még a szövés is jobban megy.

. A tanulságok levonása, az okoskodó fejtegetések helyett epilógusként: Sonkádon meg állt a népesség csökkenése... Vajon a Kocsis Albertek, a Nagy Józsefek, a Bandies Zsigmondok nélkül is ez történt volna?

Balogh Géza

1M HÉTVÉGI MELLÉKLET