Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
A magyar építészet századaiból MzÉpfciri falisi temiloirt lommal zárjuk, nevezzük meg a Makó közeli Kiszom- bort. Rejtett kincseikre irányítottuk a figyelmet, ikiraga- dott kevés példánkkal. Nem „jelentéktelenekre”, „igénytelenekre”, nem provinciálisokra. A falvak nem a városok és a nemzet alatt nőttek fel, hanem mellettük és bennük. Építőik nem neves külföldi mesterek, hanem a középkorban még névtelen pallérok, ácsok és — Aquila kivételével — ismeretlen festők. De műveik adnak any- nyi építészeti értéket, rendkívüli változatosságot, felmutatnak olyan mesterségbeli adottságot, mint nagy egyházi, földesúri központokéi. Nem azt hozzák üzenetül, milyen gazdagság telt belőlünk s mások tudásából, hanem, hogy a középkor nagy stílusait miként tették magukévá nemzethordozó kis faluközösségek. Csak Baranyában 19Ö Árpád-kori templomról tudunk, s Pécs kivételével ma jó tizedét ismerjük csupán, s a középkori Udvarhelyszék hetvenöt települése őriz középkori építészeti kincset. A feltárandó anyag tehát felmérhetetlen. S még egy-egy világi emlék is hirdeti az építkezés színvonalát, Alsóörsön például a késő gótikus (15—16. század) „török adószedő háza” néven ismeretes kuriális épület, vagy Vilo- nyán a dongaboltozatú s gótikus pincéjű ^református papiak, 1481 előttről. Körtemplomaink elterjedésére falunevek utalnak (Kerekegyháza), de épp így terjedtek el tömegalakításukban, harmonikus egységükben, egyszerűségükben és kicsinységükben is fenséges hatású háromrészes (hajó, szentély, torony) templomaink. Eredeti formájában vajmi kevés maradt fenn. A román stílust a gót egészítette ki, elpusztította a tatár, török, újjáépítették barokk módra, lefestették freskóit II. József idején, nehogy a protestánsoktól visszakövetelhessék. De eleven tanúi egy kornak, melyről nem mondjuk ma már, hogy „sötét” Koczogh Ákos Egregy Hévízzel határos, s a középkori falura csupán temploma emlékeztet, de páratlan építészeti kultúrával. Ahogy közeledünk a rendkívüli egyszerűségével, közvetlenségével megragadó 13. századi templomocskához, már vonzzák szemünket a A kallósai kerek templom (13. szazad) Veszprém előtt a vonatról is jól látjuk az ösküi körtemplomot, de a megszámlálhatatlan emlék közül csak azt említjük meg, melynek képét mindnyájunknak őrizni kellene. Északra fordulva, a Rába partján megejtsen szép Rábaszentmiklós szokatlan karéjos tagozású temploma (12. század). Alaprajza a lóhere leveleinek elhelyezkedéséhez hasonlít. Sopron előtt Hidegség nevét említjük. Nehéz megmondani, miént nevezi az építészettörténet „igénytelen falusi templomnak”, hiszen' szentélyének a 11—12. századi festményei hazánk legrégibb középkori freskóiból valók. Nyugata - határunkról Vélemér 13. századi téglatemploma nem csupán festőd fekvése, harmonikus tagoltsága miatt érdekes, de a neves Aquila János festményeivel is ékes. Aquila pedig példája annak, hogy olaszos műveltsége nem gátolta a magyar szokások, viselet és ikonográfia megörökítésében, még a felcsillanó művészi öntudat jeléül önarcképét is megfestette, akár születése helyén, Bántornyán. Egyik legszebb kora gótikus épületünk a véleméri. A Zala völgyében Kallósd inthet megállásra. Kerek temploma szinte észrevétlen bújik meg az erdőalji dombon, csodálatosan élve a tájban, s bár stílusa a román kori idézi (13. száaad), alig hat méter átmérőjű belsejében gótikus csúcsíves ülőfülkesor teszi eredetivé. remekművé tesz egy vidéket, akárcsak a segestai görög templom a maga környezetét.” Az egregyi templom nem szegényes mása a román kor nagy remekeinek, hanem kőbe testesedet* formája az Árpád-kori magyar falu jogi helyzetének, művészi ízlésének, technikai tudásának, hitének, társadalmi és anyagi adottságának. Egy újfajta építészettörténetben bizonyosan több megbecsülést kapnak az olyan „igénytelen emlékek” is, mint a pompás freskókban bővelkedő Pécs közeli cserkuti (13. század), a parányi hetvelyi gótikus (13. század), a me- cseknádasdi, ugyancsak freskómaradványokkal ékes templom, s, hogy az országban bejárt kört egy 12. századi hatkarélyos -kerek temptemplomhajó és a torony arányai, s közelében, mintha csak nyújtóznunk kellene, hogy tetőgerincét elérjük. Aztán felfelé tartva a hegyen, szőlők és kukoricások között, visszatekintve rá, egyre nő a táj fölé, s Fülep Lajos szavaival: „átformál, felemel, s magával együtt Az egregyi templom (14, század) Ahogy az idegen látja Milyenek vapnk mi magyarok? A Bolognából jött író, akit híres elődje névrokonaként Loriano Macchiavellinek hívnak, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy közölje megfigyelését vendéglátóiról: a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj-féleségről, nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Milyenek vagyunk mi, magyarok? — Ilyet én még nem tapasztattam — 'kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közt, németek köat, svédek közt, nem is beszélve a spanyolokról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába roikonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudok. De ha egymás közt beszélnek jelenlétemben, mindig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzetből, egy-egy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, amiknek együttesét meta- nyelvnek hívják tudományos- kodva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszéltek, egy hete figyd-lek már, és soha, még csak sejtelmem sincs, miről diskuráUiattok. A beszódhelyzetről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csengő szó, egy otthonos mon- datlejtés, egy .megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált halandzsanyelvén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szal'ad -le előttem, kívülreke- dek egy emberi dialóguson — mondta a bolognai író, és így fejezte be: Csodálom, hogy ti megértitek egymást! Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt mi magunk szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán, vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen-nehéz nyelv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje, franciája), ha megszakad, akkor sem tudja tisztán kiejteni, hogy „viszontlátásra”, vagy „egészségére” — mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Üjdonság legfeljebb az volt, hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis meta- nyelvünket — sem érti; úgy látszik, ha a szavak nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije. Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzetjeHemzési kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi — szerinte. És ez a kísérlet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hírek szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A vi ták a nem- zetjellemztsi kísérletek körül már a hatvanas években újralángoltak, kisebb perpatvarnak ezen a nyáron lehettünk tanúi, abból az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudós-nevelőnek A magyar észjárás című könyve.\ A viták a tárgy nehéz megragad,hatóságából származnak, hiszen itt nem súlyra- méretre-színre-illatra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségek, az eltérések, a véletlenek kavicsrengetegéből, ahogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező negatív meghatározások érvénye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianóé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjeilemzésnek, hogy magyar az, akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a ködmegfoghatatlanságú magyar létekről, még 'kevésbé a vérködös magyar fajiságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyelvünk legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szívesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondattagok egymásutánjában, mint olyan mondatfajtákban, amelyek egy főmon- daitnak vannak alárendelve. Ha jól értem Karácsony Sán- dort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé vá- lók. Petőfi így beszélt: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha”. Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem úgy beszélt tehát, hogy: Talpra magyar, mégpediglen ama ok miatt, hogy a haza így kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talpraállásnak. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is, az emberi viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lehetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendelődés ellen tiltakozott, amellyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem el- múlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyik iskolai nyelvtankönyvben elolvasható: hány fajtája van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére alig- alig alkalmas, ha csak a mellérendelést ismerné. Nemzeti észjárás van, történelemkalapálta nemzeti jellem van — érvényes meghatározás nincsen. A közhasználatú sémákkal nem megyünk semmire. De a sémákon túllépő meghatározáskísérletek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében állók, köztük jó célok is, rossz célok is akadhatnak; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tiszaitáj című folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísérletek sok ezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jellemes nép, de emberséges” — így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket: — a magyar nép jellemes is, ha egyedeinek változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jellemtelenek is); ‘ — a magyar nép embertelen is, ha ugyancsak egyedeinek változatában nézzük: a huszadik század kortársaiként éppen ielég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget); — az elítélő-elismerő meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak akkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (de hát ez butaság volna), mint ahogy nincs okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az ő életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott. Attól tartok, hogy a válás: a kérdésre, „Milyen is a magyar?”, mindig viszonylago< értékű lesz. És nemcsak azért mert Karácsony Sándor-i „észjárásunk”, vagy jellemünk vagy mentalitásunk minder adott püllanaltban nagy szóró- dású, hanem azért is, mer: milyenségünket a történelen alakítja és változtatja szüntelenül. Faragó Vilmo: Szombati galéria VÁCI MIHÁLY: A záruló mrág Lányos mosollyal álmodik a tó, zöldes szemében könnyű végtelen; gyógyít a fény, a csend, a néptelen hajnal: — nem ébredt még fel a Való. Még álmodik pár percig a világ, valami másról mélyen álmodik, valami közeledő távolít — — mint a magot a záruló virág. A csipkebokor szirmai lehullnák, nem pompázik vörös tavasz idő: — a megfogant gyümölcs köré az ujjak védő, kemény csonthéjas ökle nő! KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
