Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

Gazdaság és kultúra

AZT KELL ADNI, AMI ELADHATÓ?

Ezt a szót: válság, évtizedeken át csak a polgári kultúrával és a tőkés gazdasággal kapcsolatban írtuk le. Varga Jenőt, minden idők legnagyobb magyar közgazdászainak egyikét a sztálini időkben keményen megbírálták, mert túlságosan kedvezően (vagy realisztikusan?) ítélte meg a kapitalizmus közeljövőjét. így aztán a tőkés világ permanens válságáról kötetek jelentek meg, közben a kapitalizmus halálos ítéletét a valóság mintha életfogytig- lanra változtatta volna. Mikor az olajárrobbanás bekövetkezett, föllélegeztünk: itt a tőkés gazdaság rég várt válsága.

Csakugyan volt válság, de hallani sem akartunk arról, hogy az hozzánk is „begyűrűzhetik”. A mi gazdaságunk „válságáról” most sem szívesen szólunk, de a nehézségeket senki sem tagadja. S érdekes jelenséget figyelhetünk meg: gazdaságunk

mai korlátozottsága mintha a nemzeti, sőt kulturális kisebbrendűség új hullámát zúdítaná ránk, mintha a cserearányok romlása olyan csapás lenne, amely minden tekintetben megbénít, és csak a közvetlen gazdasági érdekek érvényesülését engedélyezi.

A gazdasági problémák hullámai már-már elmossák a kultúra értékvédö gátjait. Az árak emelkedésének szökőárja lehetetlen helyzetbe hozza a kultúra hordozóinak előállítását: ami — csekélyke — dotációt például a könyvkiadás kap, azzal a művelődésügy a más tárcához tartozó nyomdaipart dotálja. Drágul a lap, drágul a könyv, s hogy eladható legyen, netán még hasznot is hozzon, ahhoz nemcsak színesebbé, hanem felszínesebbé, tarkábbá és alantasab- bá is kell lennie. Alantas alatt értve az öncélú szenzációhajhászást, izgalmasságot, erotikát, így képeslapban, filmen, színpadon, szórakozóhelyeken a női test olyan mutogatását, amely a nőt s a nézőt egyaránt lealacsonyítja. De nem ez a legsúlyosabb, hanem hogy a sajtóban rég lejártnak hitt idealisztikus, sőt misztikus ostobaságok és filozófiai-politikai téveszmék kapnak nyilvánosságot, azon az alapon, hogy „ez kell a népnek”: az asztrológiától a kuruzsláson, magnetizmuson át a világteremtési vagy világvége koncepciókig, sőt a zsarnokságok (hol fasisztoid, hol „ba- los”) kultuszáig —, hogy csak ábécé rendben említsek egykét jellemző címszót. Csillag- jóslás? „Azért csak lehet benne valami” — mondhatja a megzavart kisember, akire hivatkozva megjelentetik a szemetet.

Kétségtelen, hogy a problémák kiútja: a gazdasági

hatékonyság, s a demokratizmus összekapcsolása. És a demokratizmusnak éppúgy érvényesülnie kell a kultúra területén is, mint a gazdaságosságnak. Csakhogy az a jelszó, miszerint „azt kell adni, ami eladható, amit a tömeg (az olvasó, az ifjúság, a nép stb.) kíván” — végzetes lehet, ha a szükségképpen még mindig elmaradott és évezredek maradi hagyományát, babonáit, tévhiteit is hordozó tudati szférára meggondolás nélkül alkalmazzuk. Nem is szólva arról, hogy ki mondja meg: mit kívánnak a „tömegek”? Azok, akik ebben gazdaságilag is érdekelve vannak, elsősorban a szórakoztatás kis- és nagypolgári „nagymenői”, haszon- élvezői, üzletelő főnökei, akik

olykor szemtelenül lebecsülik a munkásosztályt, és egy nyugatimádó sznob réteg meg a csak krimit, kalandregényt, pornót, bestsellert óhajtó „átlagember” (azaz a kispolgár) igényeihez igazítanák a tömegkommunikációt, a mulattatást, a folyóiratkultúrát, a könyvkiadást, és nem utolsósorban a könyvtárak és művelődési otthonok minden szolgáltatását.

A demokratizmus nem jelentheti a hangoskodó félműveltek kulturális rémuralmát, de a kultúra gazdaságnak való szolgai alávetettségét sem. Az értékek védelméről, sőt terjesztéséről nem mondhatunk le. Egyetlen példa: ha az állami kiadók kénytelenek is kisebb értékű (de nem ártalmas) műveket megjelentetni, hogy szóhoz juttassák az olvasót, sőt eltartsák a kortársi magyar irodalom javát (amely a jelenben mindig ráfizetéses) — ne súlyosbítsák helyzetüket az igénytelenség kiszolgálásában való fölösleges versennyel olyan magán-, gmk-, testületi, sport-, vagy akár tömegszervezeti kiadások, amelyek nem vállalják az érték közvetítését is. hanem csak nyereségre törnek.

De nemcsak erről van szó. Arról is, hogy a hatékonyság és demokratizmus mellett a kultúra létkérdés is.

A kulturális értékek védelme és közvetítése éppoly létkérdés, mint a gazdaság. A gazdaságosság viszont megkívánja a kulturális értékek szükségszerű állami és tanácsi támogatásának felülvizsgálatát, átrendezését, beleértve a szakmai bürokrácia leépítését is.

Kristó Nagy István

Földrengés, járvány, árvíz, helyi háború, merénylet, új híd, új termék, új csúcstalálkozó estére már nem újdonság. Világi és országos ügyekben mindany- nyian indulhatnánk egy televíziós vetélkedőn. Csak azt ne kérdezze meg valaki, hogy mikor van nyitva a Patyolat, mikor rendel a körzeti gyermekorvos? Mi történt városunkban a szabadságharc alatt? Melyik üzemben milyen körülmények és feltételek várnak? Mikor megy a busz, a vonat? Hol lehet palántát kapni?

Új kalendáriumok

Évek, évtizedek óta kö- nyörgünk helyi információkért. Hiszen egy megyei lap nem képes minden kisebb vagy nagyobb község helyi tájékoztatását tökéletesen ellátni. Ahhoz mindennap lexikon vastagságú kötetként kellene megjelennie. S mióta a kis, helyi (városi) újságokat szétszórta a történelem szele, csak a bölcsebb helyi vezetők próbálkozásai, kísérletei enyhítették az információs szomjúságot. Ilyen kísérlet volt a művelődési házak előterében vagy a könyvtárakban a menetrendek, a tanácsi határozatok, a növény-, vagy állattenyésztést elősegítő szakirodalom, vagy a helyi telek- vásárlások és építkezések lehetőségeiről szóló felvilágosítás elhelyezése. Az előtér azonban nem oldhatta meg a gondot. Szabó bácsi az alvégről nem ment a felvégi művelődési házba, hogy megnézze, mikor megy a vonat. Neki otthon kellett volna egy kis füzet, amelyben efféle adatok szépen felsorakoztatva mindig a rendelkezésére állnak. Kalendáriumnak nevezték az efféle „tudós” kiadványokat régen. Ma sem másképp.

Bakonyszentkirályról érA helyi tudnivalók

J

szükségessége

kezett az első kalendárium helyi adatokkal, adomákkal és a tanulni, valamint tanítani vágyó lakosok névsorával. Dombóvárról jött a második, tele információval a városról és környékéről, szolgáltatásokról és üzemekről, tervekről és történelemről. Mint utóbb hallottam, a helybeliek egyetlen bánata az volt a kiadványokkal kapcsolatban, hogy nem jutott mindenkinek elegendő.

Öt faluban tv

De vajon valóban a kalendárium a helyi tájékoztatás legtökéletesebb formája és végső megoldása? Nem akarok ünneprontó lenni, különösen, hogy éppen az imént én tartottam jónak e nagyszerű kezdeményezést, de az elektronikus kultúra kapujában inkább a kalendáriumok szemléletmódját kell követnünk, és nem szolgai másolásokat. „Elsősorban érdekes helyi értékű, hasznos, praktikus, az itteni életünket segítő, gazdagító írások, információk közlését” kell szorgalmaznunk, mint azt a dombóvári kalendárium szerkesztője írta. Ezt a célt a helyi televíziók szolgáltatásai sokkal jobban elláthatják, mint a nyomtatott kiadványok. De már hallom is a megrovó kérdést: ugyan, hol vagyunk még attól, hogy a kisebb helységekben kábeltelevíziót alapítsunk, s mi több, műsorszolgáltatást biztosítsunk?! Két lépésre. Több tucat olyan városról, városrészről, s öt községről tudok, ahol nem az álmok

világába tartozik a helyi televízió kiépítése. Nem beszélve azokról a helyekről, ahol már rendszeres program látható.

Meglepően sok vezető ismerte fel, hogy a helyi tájékoztatás megerősítése eloszlathatja a közéleti közömbösséget és a találgató pusmogást. Akik a vezetők közül nem értik meg, hogy a demokratizmust csak az „információs hiánygazdálkodás” megszüntetésével erősíthetik, menthetetlenül hátrányos helyzetbe kényszerítik szűkebb pátriájukat. Az informáltság fokozza az aktivitást, hatékonyabbá teszi a cselekvést, elősegíti a döntésképességet. Jó néhányan a kábelhívők közül azt is felismerték, hogy a lakosság szívesen fizet a helyi tévé kiépítéséért, ha a kábelen át megfelelő programokat kap a helyi tájékoztatástól a szórakoztató filmekig. Ha pedig a kommunikációs beruházásba a lakosságon kívül bevonják a helyi propagandában érdekelt vállalatokat is, akkor nem kell szokás szerint évekig várni az „állam bácsi" jótékonyságára, akinek mostanában úgysincs ilyesmire pénze.

A helyi televízió lehetőséget biztosít arra, hogy egy adattároló számítógépre kapcsolva tájékoztassa az előfizetőt a Patyolat nyit- vatartásáról, a vonat indulásáról, és az alma felvásárlási lehetőségeiről, amely információk nem kevésbé fontosak számunkra, mint egy gépeltérítés a Földközitenger felett.

Nógrádi Gábor

________LÁTOGATÓBAN________

Az amatőr festőnél

UA7Uf — A ceruza életre kelt a kezéfd£ldl ben. Mikor esett meg vele először ez a csoda? Talán már visszaadták családjához, vagy el sem került még az óvó melegből? A nagy varsányi udvar. Óriásira tágítja az emlékezet. A vén fa lombján át- áttűnik a napsugár. Az udvar meg nyáron tele káddal, télen órára, félre lerúgott, javításra váró lábbelivel. „Az állatokat sem lehet rádbízni, mi? Elbitangolnak mellőled, mihaszna kölyke!” A tsz-elnök arca lángol a dühtől, ő meg könnyek között alig látja a kezéből kivert, sárba fordult könyvet. A Tisza akkor a legfenségesebb, mikor áradva duzzad. Zihál, sodorja, pörgeti a kétségbeesve kapálózó fatörzseket. Nagyvarsány — jelentéktelennek tűnő falu, értékeit nem mutatja meg akárkinek. A túlparton jegyest kínál Tiszaszalka. Azé lesz, aki naponta át- ússza a folyót, hogy megérinthesse a lányt. Az otthonhoz elég volt némi építési kölcsön, a többit pótolta a két kéz. A gyerekek, mint az orgonasíp, S az arcuk hogy piroslik. „Tehenészként minek bújod a könyvet? Tanulsz. Nem a mi fajtánknak való a tudomány.” Bernáth Sándor sokat töprenkedett ezen, és nem akart soha festő lenni.

Hátttr sötéttel ra nehezen nyitott az a nap. Sötétben tapogatózott a szekér. Kopogott a lovak patája. A derekaljnak vetett szalma nem tompította a zötyögést. Sárba cuppogtak a paták. Vagy kopogtak? Rég volt. Az alig ötéves gyermeki emlékezetben nem maradt meg minden részlet. Csak annak a szorongásnak elviselhetetlen súlya. Azt most, negyvenévesen is érzi. Meg a síró konyhaajtóra emlékszik, mely keserveset nyikordult utána. Üjra a szekéren. Vacognak fogai. „Állami gyereknek visznek, állami gyereknek visznek. Mi az, hogy állami? Vernek majd, meg éheztetnek?” A kétségek rút kis ördögök. A nap szégyenében még mindig nem jött elő. Hajdúnánás Nagy- varsánytól száz kilométer. Gyalogosan két nap. Vonattal jóval rövidebb A vonatjegy drága. „Mégis eljött édesanyám? Eladta a hímzett asztalkendőket, a fehér lepedőket, hogy kiválthasson? A faliórát is, amit hetente egyszer kellett felhúzni! Mi emel tik- takolva álomba ezentúl édes?”

llSakk u£y|nf — A ceruza kiesett a

UJallU faijai kezéből. Kiverte onnan a villa, a lapát, az ostor, a kasza. Az ujjak a vedreket szorították. Itatáskor locs- csant a vízből a nadrágszárra is. Terményt darált. Forgatta a morzsolót. A ceruza mesz- szire gurult, a legelésző tehenek patája mélyen benyomta a földbe. Tiszadobon szakmát kapott. A szerszámokkal mindig jóban volt. Kezes lett neki a kalapács, a fűrész, engedelmeskedett a metszőolló. A fák hegyéből messzebb látni, hanem a gyümölcsöskerteknél jobban vonzották a rétek, az ezerszínű mezők. Tücsökkel, kóróval, ürgével, bogánccsal. S a folyó. Nézhette belefeledkezve a Tiszát. A széles szőke hátát, rajta a zsákmányra leső halászokat. Túlnan a szakadópartot, a víz fölé hajló termetes fát, a pucérra mosdatott gyökereket. Felemeli a sárból a könyvet. Otthon tisztára mossa a lapokat, gonddal szárítgatja. A dolgozók gimnáziumában nincs tanóra nélküle. A magyar irodalomtól sokan félnek, meg a történelemtől. Nem érzi soha tantárgyaknak egyiket sem. A kötelező irodalomban felfedezi egykori olvasmányait. A matematika nehezebb. Figyel az órákon, otthon kitartóan gyakorolja a példákat. Egyedül. Nem szeret másokkal tanulni. A tudománnyal jobb, ha az ember kettesben marad. Észreveszi, hogy osztálytársai közül néhányan féltékenyek rá. Rossz szemmel nézik, hogy egy tehenész túltesz rajtuk. Odase neki, nem csinál ebből versenyt. Az egész arra jó, hogy megméresse magát, mennyire képes.

Az önbizalma bátorodik. Ceruza helyett egyből ecsetet vesz kezébe. Olajkép. Az elsőt újabbak követik. A kedves Tisza-parti részletek. Fehér törzsű nyírfacsoport. A folyó . leterítette a fövenytakarót. Azon delelhet, pihenhet a gulya. Ceruza, szén, zsírkréta, olajpasztell — mindegyikkel próbálkozik. S Bernáth Sándor azon kapja magát, festő szeretne lenni.

Ecsetgyakorlat — 1986 januárja. A tisza- szalkai termelőszövetkezet irodájában hárman ülünk. Bernáth Sándor, meg Vásáros- naményból útitársam, Szűcs Gyula, a városi pártbizottság munkatársa. Mindketten nagyvarsányiak, régről ismerik egymást. Köszönés után a Bernáth Sándornak szegezett első kérdés rejtélyes.

— Mikor úsztad át utoljára a Tiszát?

— Bizony régen.

— Egy lányért megpróbálnád?

— Aligha, kettőért se.

Azért az egyért nem kell már nekifeszülni a sodrásnak. Évekkel ezelőtt kiérdemelte a kezét annak a tiszaszalkai lánynak, aki át- vonzotta őt a nagyvarsányi partról. Ide Ti- szaszalkára, és négy szép gyerekkel ajándékozta meg. Sándor, a legnagyobb fiú a tiszaszalkai acélárugyárban esztergályos. Lászlónak is Szakmát adtak a kezébe, most tölti katonaidejét. A két kisebb, a hetedikes Barnabás és a hatodik osztályos Katalin még töprenghet, milyen úton induljon. A nagycsalád jól megfér a háromszobás lakásban,

melyet Bernáth Sándor abból a bizonyos építési kölcsönből ezermesterre valló hozzáértéssel tető alá hozott.

Bernáth Sándor 1981 óta állattenyésztési brigádvezetö. Az Ilosvai-telep és a Vidi-te- lep egy része tartozik hozzá. Hízóbikát, üszőt meg húsáért tartott marhákat gondoznak. Minden napja egyformán korán kezdődik. Fél ötkor kel, az ottonától telepig vezető négy-öt kilométernyi utat nyáron motorral, az őszi, téli sárban kerékpárral, vagy gyalog teszi meg. Reggel hattól este hatig tart a műszak, délben hazajár ebédelni.

— Az állatok lemaradtak az újabb képeidről. A tiszaszalkai Váci-napokon megnyitott kiállításodon sokan hiányolták — ölti tovább a szót Szűcs Gyula.

— Nem lehet mindig ugyanazt festeni. De a tájhoz ragaszkodom.

A kevés szóval élő emberek közé tartozik Bernáth Sándor. Nem szívesen beszél magáról, meg a képeiről sem. Állát összekulcsolt kezein pihenteti. Válaszai lényegre törőek. A legújabb képeit nem tudja megmutatni, alig egy hete Nyírmadára vitték valamennyit. Kiállítás nyílt az ottani művelődési házban, a rendezés a főiskolára járó népművelő vizsgafeladata lett. Bernáth Sándor három-négy évvel ezelőtt Vásárosna- ményban mutatkozott be önálló tárlaton. Aztán egy válogatás megjárta Nyíregyházát is.

P«|C7t a|| HÓttAl* —A múzeumláto- rdMICII IldlICl gatók nesztelenül lépkednek. Áhítatos csend. A napsugár bearanyozza a Magyar Nemzeti Galéria falait. Bernáth Sándor percek óta Paál László tájképeiben gyönyörködik. Csöndes erdei utak, hangulatos erdőbelsők. A napfényben fürdő kazlak. Gyerekei két-három teremmel előrébb járnak. Nyaralni jöttek Nagyorosziba a sógoráékhoz, ahol az édesanyja is él. Eleve úgy tervezte Bernáth Sándor, hogy beveti magát a múzeumokba. A tájképeket nézi elmélyülten. Figyeli, a színekkel, a játékos árnyékokkal miként lehet visszaadni a táj hangulatát. Mi a titka, hogy a kép ugyanazt jelentse a nézőnek, mint az alkotónak.

Tervek? A szülői házat meg az utcát vászonra szeretné vinni. Bíró Károly bácsi kovácsműhelyéhez hasonlóan, melyről fénykép sem maradt, csak az emlékezet őrzi. A Per- nyésvéget is megfesti majd, ahol sokat játszott az utcabeliekkel. Az új varsányi iskola avatására tervezett kiállításán talán ott lesznek ezek a képek.

H Iromt — (Az ösztönös alkotásvágy ■ ■»Cl Cl édes-keserű teher. Különösen azoknak, akik paraszti környezetből indulnak. Küszöbön a lábuk. Érzik, ahhoz hogy művészeti tehetségüket megmutathassák, el kell hagyniuk a falut. így voltak ezzel annak idején a naiv parasztfestők, a Győri Elekek, a Gajdos Jánosok is, akik őstehetségükkel nevet akartak szerezni. Nehéz vállalkozás. Hátuk mögött az oltalmat adó, addig örömöt meg bánatot megosztó közösség, és előttük a város hamis fényeivel. A gyengébbek alól kifutott a talaj, művészetük elsekélye- sedett. A tehetségesebbek pedig ma már példaképek.)

HiánláC — Festek, amíg kedvem lelem N|fllllild benne. A képeim szétszóródnak. Rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél látom viszont némelyiket. Nem mindegyik vásznam egyformán kedves, ezért hagyom, hadd éljék a maguk életét. Van, amelyik jobban tetszik, másik kevésbé. Kettőhöz ragaszkodom nagyon, azoktól nem válók meg. Az egyik téli falurészlet. A hófödte gátoldalon szánkózó gyerekek. A közeledd estében bátorítóan világítanak az aprócska házak ablakai. A másik tavaszi Tisza-part, ehhez szép emlék köt. Mindkettő kell mércének. Meg oszlopnak, amihez támaszkodhatom.”

Reszler Gábor

1936. február 1.

KM HéTVÉGI melléklet