Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. január 11,^^ VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Januárt írunk. A szomszédom a negyedikről lehajította a csupaszított fenyőfát. Ha szél matat a téren, talál már száraz fát eleget. Az idő dolga, hogy az ünnepek emléke elmúljon egyszer. Igen, a száradó fenyő is, meg az ágon felejtett aranyszínű papír is az idő kegyetlensége, mert ahogyan elmúlnak ezek a fák, úgy elfárad az emberben a kapott ajándék öröme is. Ünnep? Tudunk-e egyáltalán ünnepelni? Túl a karácsonyon és a Szilveszteren, vallatom magam, és vallatgatom a barátaimat. Akarva-akaraUan előtolakodnak a régi Szilveszterek, az egykor volt karácsonyok, amiknek nyomát én a téren hánykódó fenyőfákban tisztelhetem csak. Emberek, legyünk józanak, és vegyük tudomásul, hogy minden ünnep emléknek való. Ha pedig emléknek való, akkor tiszteletre méltó is, mert ugyan mire való az ember, ha nem arra, hogy emlékezni tudjon. Az emlék ugyanis a holnap tervezésének gyönyörű tudománya. Álltam, egyre szomorúbban álltam a szociális otthon kerítésénél, a portásfülke mellett. Nem egyedül, együtt azokkal, akik látogatókat vártak. Gyereket, testvért, a magányban számon tartott rokont. Tudom a szomorúságukat, azok szomorúságát, akikhez senki se jött. Emlékszem egy öregemberre, akit diófát ültetni láttam, és aki ezt a diófát a sohasem látott unokájának ültette el. Sokpecsétes levélen kapott hírt arról, hogy megszületett ott messzi idegenben, de a hazai földben egy diófát ér- Jl" demelt, az a kicsi ember. Tttdunfc-e ütinepelni? Egészen pontosan: meg tudjuk-e szervezni az ünnepeinket? Csak példaként: egy- egy karácsony, egy-egy család legmeghittebb ünnepe volt egykor. Lehet, hogy vannak, akiknek nem tetszik, de akkor is úgy írom, hogy valóságos demonstráció volt. Igenis tüntetés, az egymáshoz tartozás tüntetése. Voltak itt mögöttünk évek, amikor évtől évig megőriztük a néhány szaloncukor ezüstpapírját, voltak öregasszonyok, nénje- ink és anyáink, akik ezeket a papírokat az egyik ünneptől a másikig nemcsak őrizték, hanem ki is vasalták. Es nem változtatott az ünnepen az, rangot nem emelt, de nem is csökkent- hetett, hogy ezekbe a papírokba sokszor csak kettétört kockacukor került. És nem változtatott az ünnepen az sem, ha lopni kellett a fát, a fácskát __ Szép ünnepek voltak. Di- deregtetően szegényen is azok. Különös módon, csak nekünk különös módon, embert emberhez ezer szál kötött. Egy család, mindegy, hogy hol, az is mindegy, hogy milyen menü mellett, ilyenkor azért ösz- szejött. Ünnepelt. Kicsi ez az ország. Néhány száz kilométernyire mindenütt ott van a határ. Mindenki elérhetne mindenkihez, de különös módon a szociális otthon gondozottjai, lakói ott ácsorogtak a kerítés körül, és egyre reménytelenebből várták, hogy jön még hozzájuk valaki. Félreértés ne essék, jó ez a világ. Az egyikhez jöttek az úttörők, a másik öreg nénihez jött a patronáló szocialista brigád __De hol van az ünnep? Székely vagyok, tudom, minden akkor a leggyönyörűbb, amikor várom. Ez a várakozás, nem is régen természetadta jog volt. Nyilvánvalóan összetalálkozhatott egy-egy ünnepen testvér és testvér, sógor és koma, barát és barát. Azt hiszem, hogy az életnek ebben a tartományában rontottunk el valamit nagyon. Keserű igazság, de így van, hogy évtizedekkel ezelőtt egy munkás- vagy parasztcsalád minden gyerekére azonos sors várt. Azonos még akkor is, ha a népmesék törvénye szerint a legkisebbet tanulni küldték. Akkor ez a legkisebb volt az, aki a törvényszerű házigazdája lett a családi ünnepeknek. Kohézió, összetartó erő. Valami, ami hatott, munkált, alakított. Olyanná tett minket, amilyenekké lettünk. Ha most, 1986-ban megvallatok egy többgyermekes családot, akkor kiderül: egyikük és nem is feltétlenül a legtehetségesebb, húszezer forintot keres havonta, a másikuk, talán a legszorgalmasabb, megkeresi a tíz-tizenöt ezer forintját. A harmadik, akit valamikor az ünnepek házigazdájává szánt volna a szülői szándék, az egyetemet végzett értelmiségi megkeresi a maga 6—7 ezer forintját. Pusztán nosztalgia, hogy ez a felállású család, tessék odafigyelni, mert nem egy van belőlük, karácsonyban, vagy újévkor összejön. Leülnek egymás mellé, az az áldott gyönyörű gyerekkor közös bennük, de aki húszezer forintot keres, az már nem annyi, mint a másik, és a 6 ezer forintot kereső, a népmesék szabályai szerint is legkisebb, szóhoz se jut a másféle sorsok árnyékában. Kohézió. Mi lehet ebben az esetben az összekötő erő? Egymás ellen hatnak az indulatok még egy- egy családban is. kényszerült élni, most ezeket a családokat szétbontják, egymásnak ismeretlenné teszik a különféle, megtanult tudományok. A kohézió ettől még csak gyengül, de amikor belép a második tétel, az életmódok különféle szintje, akkor ünnep ide, ünnep oda, széthull a család. A nosztalgiák különféle hullámai, egy- egy karácsony vagy újév még összesodorják őket, az ünnepek mítosza még törvényszerűvé teszi ezeket a találkozásokat, de már több bennük a másikra figyelő száj. Hat- vagy húszezerből. A lényeg, hogy egyformán. Erőn felül vagy erőn alul. A véletlen históriája, hogy az ünnepiek felét rokonoknál töltöttem. Olyannál is, aki többet, olyannál is, aki kevesebbet keres nálam. Megdöbbentő módon egyformák voltunk az ünnepek alatt. Igaz, én a zsibbadó zsebemből fizettem ki a rám eső kört, de azért tudtam, hogy zsibbad- tabb zsebből fizeti a ráesőt kény, és mi, látogatók mindezen rengeteget nevettünk, de nem vagyok bizonyos abban, hogy ezeknek a torz tükröknek nincs-e valamennyi igazuk. Ha én most a húszezer forintot kereső, különben nagyszerű rokon tükrében nézném a feleannyit kereső sógor életét, ha hozzájuk hasonlítanám magam, vagy hozzánk hasonlítanám a negyediket, akkor egyszeriben kiderülne, hogy amíg elveszett belőlünk az ünnepek szentséges tudománya, addig kialakult vaGábor: Ünnepekről hétköznapon A véletlen tette, hogy tudom egy kristálypohár tragédiáját. Két évvel ezelőtti Szilveszteren ejtette le az egyik testvér. No, persze, ahogy az íráshoz illő, a legszegényebb, a legkisebb. Egy-két év utáni Szilveszteren, a nagyon jól szituált, mondhatnám gazdag magánvállalkozó családban, amikor kiosztották a poharakat, ez az emberke nem kristály-, csak ilyen olcsó, metszetlen poharat kapott. Két diplomájával együtt gyanús volt a nálánál többet kereső testvéreinek, a testvérek feleségeinek. Egész egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy az a fajta család, ami egykor volt, ami egykor testvért testvérré, rokont rokonná tett, kiveszőben van a világunkból. Manapság, rossz leírni, de így van, a húszezer forintosok barátkoznak a húszezer forintosokkal, és a hatezer forintosok a hatezer forintosokkal. Az előbbieknek ez semmiféle terhet nem jelent. Nálunk Lánchíd a konyak, valódian tokaji a házibor, és véletlen se halikra a kaviár. A dolgok lényege szerint a kaviár is halikra, de annak, aki hatezer forintot keres, a társadalmi elvárások szerint, ugyanakkora és ugyanolyan ünnepet kell rendeznie, mint a többi embernek. Kaviárral vagy halikrával, azzal vagy anélkül, deugyan- olyat. Nem vitatkozom azon, hogy ennek a képzeletbeli, bár a gyakorlatban megne- vezhetően ismert családban a testvérek szeretik egymást. Sőt, olykor hiányozni is tudnak egymásnak, de a hatezres feleség majdhogynem kezitcsókolomot köszön a húszezres testvéreinek. És természetes dolog, hogy nincs közös témájuk, hogy másképpen látják a körülöttük lévő világot, hogy más a várásuk, türelmük, másféle a kíváncsiságuk, másféle a világnak nekifeszülő ingerük. Amíg korábban egy parasztcsalád három-négy-öt gyermeke azonos világban aggodalom, mint az egymásra találás miatti öröm. Mondhatja bárki, hogy ez így természetes, hogy ez így a jő, hiszen a világ gazdagodása, ha az egy családból induló testvérek maguknak másik és másik sorsot, más és más szakmát találnak. A szétválás kényszere, az élet igenlése. Ezt a világot csak így lehetett megcsinálni, Kazincbarcikát, Leninvárost, Dunapen- telét, Százhalombattát nem építhettük volna fel, ha az ország különféle sarkaiból nem rajzanak szét az emberek, és mindez az építés semmit sem érne, ha nem tanultak volna szakmákat, tudományokat közben. Bármilyen kicsi ez az ország, az, amit mi társadalmi mobilitásnak nevezünk, egész egyszerűen a mögöttünk lévő évtizedek szükségszerű követelése volt. Ostobaság lenne most azt mondani, valamiképpen szemrehányássá fogalmazni, hogy ugyan miféle társadalom az, ami testvért testvértől, rokont rokontól elválasztani képes. Megkérdezhetem persze, hogy miféle társadalom ez? — de bármennyire különféleképpen értelmezhetők a statisztikák, tudomásul kell vennünk, hogy 1985—86 fordulóján, karácsonykor és újévkor ugyanannyit költött a hat- és a húszezer forintos család. A látszat ugyanis kényszer. Társadalmi kényszer, amihez alkalmazkodni illik. Mi több, amihez alkalmazkodni muCsászár Csaba felvétele a legszegényebb sógor. Igaz, egyikünk sem kívánt már sem italt, sem ételt, de ebben a mai szerkezetű világban úgy kellett élnünk, lennünk, viselkednünk, mintha meglenne az a régi család, az a fajta régi egyformaság, ami egyarcúvá tette az ünnepeket. Kérem, mindenki nézzen a saját lelkiismeretébe, az is, akinek nagyon drága, esetleg külföldről csempészett étkészlete van, és az is, akinek nincs. Az is, aki a lakását ilyen kis pénzen, háromszáz-háromszázötven ezer forintért átalakítani képes volt, és az is, aki az élete első lakásának még csak most örül. Az is, aki az elmúlt tíz évben háromszor cserélt bútort, mert hát házigazdáink közül, ilyen volt az egyik, és az is, aki a levedlett bútorokból szívesen jussolt volna, ha nem tartja vissza ettől a szégyen. Egyszerűen, emberek: nézzünk már a tükörbe egyszer. Milyenek vagyunk? Olyanok-é, amilyeneknek látszunk, vagy valamiképpen mások? Gyerekkorom gyönyörű játéka volt az Angol parkban, — ma Vidám park a neve —, az elvarázsolt kastély. Ott tükrök voltak, gondolom, jókedvű tükrök, mert soványnak mutatták a kövéret, és kövérnek mutatták a soványt. Hosszúnak, ami rövid, szélesnek, ami kescsillagos konyakot és üveges sört kínáltak, de az én jégszekrényemben is volt otthon konyak és borsodi. Tulajdonképpen amikor ezt leírtam, akkor arra gondoltam, hogy mi a csuda köze van ennek a protokoll előírta kínálatnak a magunk régi ünnepeihez. Nem több-e a pulyka, a sör meg a többi, mint amennyi az egymás kívánása, az egymás megkeresésének szüksége lehetne. Gonosz kérdés. Eldönteni se tudom most már, hogy otthon volt-e jobb a fácán, vagy a három házból hol volt a legjobb pulykasült? Ütravalót adtak mindenütt, de valahogy annyira fentebb járunk a világban, legalábbis a kínálásainkban, amik már nem is mi vagyunk. És bocsásson meg nekem minden rokon, vagy karácsonyban és újévben meglátogatott ismerős, de én nem is emlékszem az arcokra már. A pulyka ugyanolyan ízű volt mindenütt '... Megpróbáltam utánanézni. Az adatokért nem vállalok felelősséget, de tíz család számadása szerint egy kétnapos ünnep legalább 2500 forintba kerül. EnnVit költünk rá általában. A Golden konyakosok valamivel többet. Az eltérés a két család költekezése között nem is jelentős. Az ünnep ugyanis nálunk, ebben a hazában egy olyan játék, aminek nagyon kemény és nagyon felesleges játékszabályai vannak. Ügy tűnik, vagy úgy tűnhet, hogy aki többet kínál, az különb ember. Ügy tűnik, és ez nem is véletlen, hogy ez a kínálás kényszere helyettesíteni kezdi az ünnepet. A versenyt állni kell, és annyira vagyunk gazdagok, hogy ezt a versenyt, immár az ünnepes jóérzések helyett mindenki állja is. Ki könnyen, ki nehezen, ki annál is nehezebben, de állja, mert hát mulatós és vidám nép vagyunk. lami más, az ünnepek bonyolításának egyfajta kényszere. Hivatkozni szeretnék most a háztartási statisztikákra. Tudom én, hogy ezek a statisztikáik egyszerűen számok, amelyek egy családról, egy életről elmondani semmi fontosat se tudnak. Sok családról, sok életről viszont egy családra vonatkoztathatóan is igazat mondanak. Olyan ez, mintha gégét keresnék az íráshoz, pedig hát nem az. Történt, hogy ünnepi vendégjárásunkkor végigjártuk a rokonokat. Pulykaleves, pulykasült, ez volt az első családnál, ahol húszezer forintot keresnek. Pulykaleves, pulykasült volt a másodiknál, ahol tizenkétezer forintot keresnek. Érdekes módon pulykaleves és pulykasült várt a harmadik családnál is, ahol hatezer forintot keresnek. Én szeretem a pulykát, de eliszonyodva gondoltam arra, hogy kegyelmezzen meg nekem az Isten, mert otthon a jégszekrényemben pulykaleves és pulykasült várt. Egy kis csalással, mert szerencsémre fácán volt ez a pulyka, de ha nem kapok fácánt, én a közepesen kereső is, abból a leértékelt pulykából vettem volna. Ugyanez igaz az italokra is. Lehet, hogy az egyik helyen Golden-konyakot és méregdrága dobozos sört, a másik helyen csak háromEgyébként és szándékosan nem írtam róla eddig, elszármazott négy fia között velem pendlizett egy öregasszony. Ö volt az anyjuk. A húszezresnek és a hatezresnek is. A kedveit, az ünnepről hazahozott emlékeit nem tudom, de becsületemre megvallom, hogy nem is akarom tudni. A húszezer forintosok kölcsönkértek, a tizenkétezre- sek egy kis ajándékot adtak, a hatezresek nagyot. Fogalmam sincs, mi marad meg az öregasszonyban, ebben a kedves ismerősben az ünnepről. A négy fia boldogulása, a négy menye sorsa, a kicsi ajándék, vagy valamennyi keserűség? Ö gyereklányként, hovatovább hét évtizeddel ezelőtt most már közel a századik évhez, fiúkat szült ennek a világnak. Szépeket és erőseket, mint a mesékben. A gyerekek útja aztán szétvált. És most, hogy találkoznak, akkor nem köti őket semmi össze, csak a különbség. Az a bizonyos kohéziós erő, aminek titka az azonos sorsok viselni tudása volt, megszűnt. Mások és mások a sorsok, és pulykasült ide, pulykasült oda, mások az életek is már. Jó ez? Nem tudom. Egy családban töltött ünnep után van bennem valamennyi keserűség. Nem azért mondtam el, mert ez nagyon rossz magamnak, hanem azért, mert azt hiszem, hogy ilyesfajta keserűség sokunkban lehet. Osszuk szét egymás között, emberek. Hátha könnyebb lesz elviselni... Bartha Gábor
