Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

Tizenöt öves . . aüíaGr4ría «gyÄtt IllUZSlkalaS •• •• oromé Az asztmás fiút azzal en­gedte el az orvos: jó lenne nagyobb erőkifejtésre kész­tetni a tüdőt, menjen el pél­dául fúvósnak... A gyakran betegeskedő fiú szót fogadott és mára rég elfelejtette az orvosi rendelőket. A zenélés meggyógyította. Nincs egye­dül, több társa jött az Ifjú Gárda zenekarba orvosi ja­vaslatra, s manapság semmi­képp sem hagynák ott az együttest... Tizenöt éve alakult az If­jú Gárda zenekar. A Debre­cenből naponta átjáró zene­tanár Tonté László még az 1960-as évek végén járt a Váci Mihály diákotthonban. A jó szemű pedagógus észre­vette, hogy a Nyíregyházán szépen szereplő úttörőzene­kar sok tagja a tanyai diák­otthon lakója. Nyolcadikosok és a középiskolában semmh lyen lehetőség nem kínálko­zik a közös zenélésre. Gon­dolt egy merészet és ifjúsági zenekart alakított. — Fúvósokból amúgy is hi­ány van — magyarázza Ton­té László. — Egész Magyar- országon alig-alig hoznak létre ifjúsági fúvószenekart. Talán azért, mert nagy a szellemi igénybevétel és fi­zikailag is fárasztó a fújás. De látva a fiatalok érdeklő­dését, az el&ő próbák, fellé­pések adta örömét, magam is lelkesen fogtam új dara­bok betanításához, az együt­tes formálásához. 1970 újabb állomás a nyír­egyházi fúvósegyüttes törté­netében. A KISZ megyei bi­zottsága jelezte, hogy nincs a megyében olyan mozgatható zenekar, amelyet a tudása alapján nyugodt szívvel el­vihetnének a fontos rendez­vényekre. Tonté László kért egy kis haladékot, s nemso­kára igent mondott. így a nevük Ifjú Gárda zenekarrá változott. Ezentúl járták a megyét, a politikai, társadal­mi ünnepségek állandó részt­vevői lettek. Katonai dísz­szemléken léptek fel, pedig az ifjúsági zenekarok nem könnyen vállalják ezt a ma­gasszintű, komoly szereplési alkalmat. Egyre több és mű­vészileg magasabb szintű ko­molyzenei művel gyarapítot­ták repertoárjukat. — Ha veszünk 40—50, zö­mében középiskolás fiatalt, akik kedvet éreznek az együttmuzsikáláshoz, még nem beszélhetünk összeszo­kott zenekarról — ez Batári Ildikó zenetanár véleménye, aki szinte az alakulás pilla­natától nyomon kíséri és egyengeti a kis csoport fej­lődését. — A zenetanulás egyénileg is nagy öröm, hát még közösségben! Ezek a gyermekek megszokták, hogy nem moziba, táncolni men­nek, hanem naponta gyako­rolnak otthon, hetente két­szer — az esti órákban — el­járnak a próbákra és gyak­ran hétvégén utaznak a kon­certekre. Volt,' aki vidékről rendszeresen bejárt a zene­kari próbákra ... Különösen sok fiatal tagja volt az együt­tesnek a Nyíregyháza környé­ki tanyavilágból. Szabadság­bokorból négy Volsinovszki- testvér látogatta a próbákat egyszerre... A zene közösségteremtő erejéről már sokan szóltak. Ezt tapasztalták az együttes­sel foglalkozó pedagógusok is. A gyerekeknek presztízs- kérdés volt az eredmény, hi­szen volt, akit eltanácsoltak, volt, aki önmaga érezte túl magasnak a mércét. A mara­dók viszont mindent a zene­tanulásnak rendeltek alá. Ta­lán paradoxonnak tűnik, de az ő iskolai tanulmányi átla­guk legalább egy osztályzat­tal magasabb, mint társaiké. — Nincs ebben semmi el­lentmondás — magyarázza Tonté László. — A zenetanu­lás rendkívül nagy figyelmet követel, javítja a koncentrá- lóképességet, tgy ezek a gye­rekek gyorsabban olvasnak, nak, mint kezdő együttesek, kórusok. Több fenntartó szerv vezetője így köszön Tonté Lászlónak: Nincs pén­zünk, Lacikám... Az orszá­gos minősítések közt a há­rom legutóbbi arany meg­hozta az elismerést az Ifjú Gárda zenekarnak. Kaptak nívódíjat a Népművelési In­tézettől, zászlót a KISZ KB- tól, Szocialista Kultúráért kitüntetést. Felléptek Buda­pesten, Solymáron, Pécsett, Miskolcon, Bőcsön, Encsen, Várpalotán. Az alakulás óta eltelt 15 esztendő jubileumi koncertjén a szakszervezetek házában január 27-én 18 órakor hallgathatja meg a közönség az Ifjú Gárda ze­nekart. Tóth Kornélia mélyebben bevésik a tan­anyagot. S nem utolsó szem­pont, hogy fizikai állóképes­ségük a jó sportolókhoz ha­sonlítható. Igen képzett zenészek ke­rültek ki közülük. Tonté László ma már kartársának tarthatja Péter Mariant, Lip- pai Katalint, Kaczári Istvánt, Pappné Szabó Ellát, Gyur- csán Tibort. Karmanóczki János az Operaház kürtmű- vésze, Kovács László harso­naművészt, karmestert és testvérét, Kovács Zoltánt sokan ismerik Nyíregyházán és a megyében. A napokban találkozott a végzős orvostan­hallgatóval, Kondor László­val az együttesvezető. A dok­torjelölt érdeklődött: nem kell egy klarinétos a zene­karba? Jönne szívesen ismét játszani . . . Visszajárnak a régiek, első útjuk a zeneis­kolába vezet az állomásról. Évente 70—80 új jelölt is­merkedik meg a zenekari munkával. Nem mindegyikük lesz tartósan tagja a zene­karnak. Aki mégis marad, általában öt-hat évig muzsi­kál az együttesben. Szorgal­masak, lelkiismeretesek. Bi­zonyítani akarnak talán azért is, mert a fúvószenekar mű­ködtetése négyszer, ötször annyiba kerül, mint egy énekkar szerepeltetése. A hangszerekhez ingyen jut­hatnak a növendékek. Bár hazai és külföldi szereplés­hez összehasonlíthatatlanul, és kockáztassuk meg, mél­tánytalanul ritkábban jut­Elek Emil felv. A gyáralapító gyógyszerész 1896. december 27., Büd- szentmihály 1936. január 29., Budapest, Kabay Jánosnak 1986-ban kettős kerek évfor­dulója lesz: halálának 50. és születésének 90. esztendeje. Ki volt Kabay János? Sza­bolcs vármegye világhírű fia, rendkívüli tehetséggel megáldott feltaláló és újító. E tekintetben elfogadhatjuk felesége, dr. Kelp Ilona Nap­lójának (1924—1936) a meg­határozását: „Ami találmány volt az első ötlettől a min­den precedens nélküli kidol­gozásig, ami zsenialitás a megoldásban, az kizárólag és teljesen az ö munkája volt, s ez az egyetlen, amit senki soha el nem vehetett tőle.’’ Alig múlt el 39 éves, ami­kor meghalt, s gyógyszerész­ként csak 13 éve állott ren­delkezésére a legjobb fájda­lomcsillapító gyógyszer: a morphin modern és gyári előállításának a kikísérlete­zésére. Sydenham (1624— 1689) angol orvos híres volt a felfogásáról: „Sine opio nolle esse medicus!” vagyis „Ha nem volna ópium, or­vos sem szeretnék lenni!” Évezredeken át az orvosok a jelentős fájdalmak csillapí­tására ópiumot rendeltek. Ezt a mák tejnedvéből, illetve az ebből készült ópiumkalácsból nyerték. Sertürner hamburgi patikus jóvoltából 1816 óta már izolálni lehetett a morp- hint, de nem tudták külön előállítani. Ez sikerült Kabay Jánosnak, akinek 1925—1936 közötti élete a felfedezések, találmányok, újítások soro­zata volt. 1925-ben szabadal­maztatta első eljárását: o morphin közvetlen kivonását a zöld máknövényből, az ópi­umtermelés kikerülésével (Ez a „zöld” eljárás). A mákot virágzás idején kaszával learatták, a levá­gott töveket kévékbe kötöt­ték. Napi 4—5 hold aratását volt képes az aratók után járó, ún. mobil kivonógép éjjel-nappali üzemeltetéssel feldolgozni. A kivonat és préslé hordókban teherautók­kal került a gyárba. Itt lek­vársűrűségűre bepárolták, így a nyári szezonban körül­belül 100—120 holdnyi zöld növényt tudtak feldolgozni. Az üzemi gyártáshoz minden gépet és eszközt Kabaynak kellett megtervezni, mint­hogy ilyen rendeltetésű gé­pek eddig nem voltak. Ter­veit a miskolci Szilágyi-gyár mérnökei valósították meg. Bebizonyosodott tehát, hogy az alapötlet kitűnő, le­het ily módon előállítani morphint, de „csak bemuta­tásra alkalmas’* kis mennyi­ségben és az eljárás évszak­hoz kötött. A tudományos világ pedig kétkedve, sőt gú­nyolódva fogadta a szabadal­mat: „Nem hitték, vagy ta­lán nem akarták hinni, hogy ami neves tudósoknak nem sikerült, sikerülhetett egy kis ország ismeretlen gyógysze­részének!” (Németh Béla 1956). Kabay 1927-re már javított eljárást alkalmazott. így már évi 8—10 kg morphint tudtak gyártani 1928-ban, míg 1929-ben évi 100 kilo­grammot. Korszakalkotó volt Kabay 1932. évi szabadalma, < MOST LENNE 60 ÉVES Fábián Zoltánra emlékezve a száraz eljárás: a morphin előállítása száraz mákszalmá­ból (mákgubóból). Így már 1934-ben évi 1000 kg-os üzemmé, éjjel-nappal dolgozó gyárrá vált Kabayék „har­madik gyermeke”, az Alka­loida Gyár. 1935-ben Len­gyelországban is a Varsó melletti Kutnoban „Motor- Alkaloida Warszawa” né­ven hasonló üzemet alapított, amely az ottani magasabb technikai felkészültséggel még rentábilisabb lett. Ezt a modernebb gépesítést Büd- szentmihályon is nyomban bevezették. Hasonlóképpen zseniálisan és gyorsan meg­oldotta 1934-ben a codein gyártását is a morphin transzformálása révén. Len­gyelországból 1935 karácso­nya előtt egy héttel tért’ vissza fáradtan, kimerülve, lesoványodva. Gyermekkor­tól meglévő sérve már Var­sóban kizáródott, de Kabay hazajött, mert itthon kíván­ta magát megoperáltatni. A budapesti Vöröskereszt kór­házban 1936. január 22-én megoperálták, de váratlan módon január 29-én éjjel meghalt. Budapesten a Far­kasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, s ide szál­lították Sydneyből 1970-ben meghalt feleségét is. A sors kifürkészhetetlen akarata volt, hogy az az ember, aki egész életét az emberi fájdalom csillapítá­sára tette fel, kis sebészi műtét után fellépett kórházi ártalom következtében és rettenetes kíriszérlvédésjek közepette pusztult el. Dr. Fazekas Árpád .............................. „Nyíregyházán születtem 1926. január 30-án. Szüle­im ekkor Hajdúdorogon él­tek, édesapám gazdatiszt volt Nagy Móric birtokán, tehát a falun kívül, az egyik majorban éltek. Ezért is mentek be a születésem idejére Nyíregyházára. A Honvéd utcán béreltek szo­bát, nem messze a kórház­tól, így lettem én nyíregy­házi születésű. Lakni soha­sem laktunk itt: édesapá­mat egyéves koromban Ál­mosára, ottani birtokára helyezte át Nagy Móric ... Nyíregyházával a háború végén kapcsolódtam ismét össze. Addig csak néhány­szor átutaztam rajta. Édes­apám egyszer még a szülő­házamat is megmutatta. .. .Debrecenből bicikli­vel jöttem Nyíregyházára 944 októberében. Levente­ként lövészárok ásására akartak bennünket vinni, s hárman, jó barátok, így lóg­tunk meg a biztos és csúfos pusztulástól. A két barátom továbbment, én Nyíregyhá­zán maradtam az unokanő­vérem vőlegényénél, illet­ve a szüleinél: Kalocsai Im- rééknél. így ismerkedtem meg Marikával, a lányuk­kal: — így kötöttem én pár év múlva, 1949 márciusá­ban házasságot Marikával Nyíregyházán. Tulajdon­képpen ez az a kötés, amely azóta engem legszorosabban Nyíregyházához köt. Annak ellenére, hogy azóta mind anyósom, mind apósom meghalt, s mind a két há­zat, amelyben laktak — az egyik a Toldi utcán, a má­sik a Makarenko (korábban Deák Ferenc) utcában volt — lebontották: házhegyek épültek helyükbe” — írta 1982-ben önvallomásában Fábián Zoltán. Az irodalomban 1950-ben tűnt fel a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége tehetségku­tató pályázatán, de első fel­fedezője Szabó Pál volt, aki­től nagyon sokat tanult, s barátjának is tudhatta. Sokáig tartott saját Írói hangjának a megtalálása. Első elbeszélései az Új Hang, a Csillag, az Irodal­mi Űjság című lapokban jelentek meg. Talán éppen Szabó Pálnak és másik mes­terének, Móricz Zsigmond- nak köszönhetően érdeklő­dése az átalakuló paraszti élet felé fordult. Nagy sze­retettel ábrázolta a nagyvá­rosba kerülő fiatalok sorsá­nak alakulását, emberi- erkölcsi fejlődésüket. Első kötete 1952-ben hagyta el a nyomdát. Az Utak meg­hozta szerzőjének a József Attila-díjat. Az 1956-ban megjelent Hegedűszó az elbeszélői forma és módszer kikísérletezésének újabb ál­lomása. 1958-ban esszésze­rű útirajzaiban vallott él­ményeiről. (íme, Európa). Első regénye, az ítélet 1961- ben jelent meg, s úgy tűnik, ezzel Fábián Zoltán végleg elkötelezte magát az iroda­lommal. Még ebben az év­ben napvilágot látott a Há­rom kiáltás c. elbeszélés­gyűjtemény, a címadó írás­ból film is készült. 1953-ban az írószövetség szervező titkára lett. Ettől kezdve jelentős közéleti fel­adatokat oldott meg. Darvas József munkatársaként fon­tos szerepe volt az Olvasó népért mozgalom életre hí­vásában. Darvas halála után a mozgalom szervező­je, irányítója lett. Ez a sok­irányú, gyakori utazgatá­sokkal járó'munka az írás­tól, az alkotó tervek meg­valósításától vonta el az időt. 1981-ben az Űj Auróra című folyóirat gondozásá­ban, amelynek szerkesztő bizottsági elnöke volt, je­lent meg utolsó munkája, a Mesterek és kapcsolatok. A Békéscsabán napvilágot lá­tott kötet bensőséges han­gulatú vallomásaiban Fábi­án Zoltán mestereit faggat^ ja, s őszintén feltárja alko­tói küzdelmét is. Az esszék elé írt bevezetőben a kö­vetkezőképpen fogalmaz: „Az irodalom, a művészet a mai ember számára nem mindennapi kenyér, nem mindennapi ital, hanem mindennapi — vitamin. Nem kell belőle csak né­hány milligrammnyi, de annyi kell, mert enélkül jön a szellemi skorbut, az az erkölcsi beriberi.” Ez az irodalomfelfogás áthatotta Fábián Zoltán irodalomszervező munkáját is. Ennek köszönhető, hogy Szabolcs-Szatmárban meg­alakulhatott a kelet-ma­gyarországi írócsoport nyír­egyházi tagozata, amelynek munkáját élete végéig fi­gyelemmel kísérte. Több jelentős írószövetségi vitát Nyíregyházán rendeztek, fgy került sor az Olvasó népért mozgalom első kong­resszusának, a Váci Mihály költészetéről tartott vitá­nak a megrendezésére. Nyíregyháza adhatott ott­hont a Móricz Zsigmond drámaírói művészetről foly­tatott tanácskozásnak, vagy a Móriczot fordító műfordí­tók vitájának. De ehhez a tevékenység­hez sorolhatjuk a gergelyi- ugornyai üdülőtelepen lét­rehozott alkotóházat, a ti- szaszalkaiak évről évre megismétlődő Váci Mihály- ról elnevezett vers- és pró­zamondó versenyét. S há­nyán hallgatták okos mon­datait irodalomról, zenéről a tivadari olvasótáborban! Fábián Zoltán életművét szerényre szorította az idő. Termése nem tartozik a korszak élvonalába, de örökségét nem minősíthet­jük a megjelent művek számával. Szellemi hagya­téka szervesen beépült azoknak a pályakezdő köl­tőknek és íróknak a világá­ba, akik az ő segítségével, baráti támogatásával tették meg az első lépéseket az irodalomban. Fábián Zoltán életének 1983. május 2-án az értel­metlen halál vetett véget. Nagy István Attila 1986. január 25. KM NÉTVÉtl MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents