Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-18 / 15. szám
1986. január 18. Családi félkör Emlékszem, mennyire meglepett, amikor J.-röl, erről a vásott, eleven, de jóeszü iskolatársamról kiderült, otthon felnőttként dolgozik. Ha kell mos, takarít, s fiú létére a konyhában is vár rá munka. Néhány évvel idősebb bátyja túlságosan merészen motorozott, s ekkor már jó ideje halott volt. Szüleit rettenetesen megviselte a tragédia. Édesanyja amúgy is beteges volt, szinte ki sem mozdulhatott a házból, édesapja pedig fontos poszton dolgozott, s mire hazaért, már nem sok energiája maradt. Még szerencse, hogy ott élt a nagymama, és ő még bírta valahogy. Mire aztán J. felnőttkorba jutott volna, lassan elfogyott mellőle a család. Először édesanyját veszítette el, s hamarosan nagyanyja is utánament. A két férfi magára maradt, s J.-re még nagyobb terhek hárultak. Csinálta becsülettel. Ügy, hogy panaszkodni talán senki sem hallotta. J. barátom azóta megnősült, rendeződött az élete. Ritkán találkozunk, s bár mindig öröm, ha látom, most még kevésbé ismerem, mint annak idején. Történetét újdonsült ismerősöm, a tizenkilenc éves Ottó sorsa juttatta eszembe... Sebestyén Sándor: Rossz álom — kisplasztika. Próbálom megjegyezni a vonásait, le tudjam majd írni. Semmi különös. Nyílt arc, tiszta tekintet, divatosan rövidre nyírott haj, kisgalléros modern szabású ing, butiknadrág. Az árvaság, a nehéz sors nyomait kívül nem viseli. Négyévesen — Álltam a koporsó mellett, simogatták a fejemet, mondták: „Szegénykém, mi lesz veled?”, de semmit nem értettem az egészből. Hát még a kétéves húgom! Az még úgy bennem van, amikor jött egy ismerős és mondta nagyanyámnak, hogy meghalt _ a lányod. Olyan felfoghatatlan volt az egész. Reggel felült a biciklire, elindult dolgozni, és nem láttam többet. Elütötte egy autó. Alig maradtak emlékeim édesanyámról. Inkább csak egy-egy ünnepre emlékszem. Hogy álltunk a karácsonyfa körül. . . A nagyszülőkkel maradt az elárvult család. Később az édesapa gondnok lett egy munkásszállón, s beköltöztek az egyszobás szolgálati lakásba. Hamarosan új asz- szony került a házhoz, s Ottónak rövid időn belül még két húga született. — Hét éve nem láttam őket. Biztos, már meg sem ismernének. Pedig nagyon szerettem foglalkozni velük. Nehezen éltünk, csak az apám fizetéséből. Sokat segítettem a mostohaanyámnak, még olyan is előfordult, hogy én, a kiskölyök kimostam. Nyolcévesen A viszonylagos idill hamar megszakadt. Valami eltűnt a szállón, s bár nem tehetett róla, a felelősség a gondnokra, Ottó édesapjára . hárult. Felidegesítette magái és a korábban is rákon- mankódé agyban valami magpattant. A még mindig xatal férfi négy gyereket hagyott maga után. — Még mindig bennem van az emlék: játék közben összekaptunk valamin, és az egyik gyerek azt vágta a fejemhez, hogy te eredj innen, neked nincs apád... Megvol- am én a mostohaanyámmal, de amikor anyák napja előtt az iskolában ajándékot készítettünk, valahogy egészen más volt neki csinálni. Hatodikos volt Ottó, amikor egyszer beállítottak hozzájuk a nagyszülők — akiket addig legfeljebb csak húsvétikor látogathatott meg — és megkérdezték, nem lenne-e kedve a két gyereknek hozzájuk költözni? Mentek. Jó dolguk lett. Anyagilag sem jöttek ki rosszul, mert kapták az árvasági járadékot, a családi segélyt, és a nagyapa is dolgozott még a nyugdíj mellett. Tizenkét évesen — Nagyon jó dolgunk volt náluk. Nagyanyám teljesen ellátott bennünket. Igaz, ekkor már nekem jobban kinyílt a szemem, és gyakran vitatkoztunk. Valláson meg más olyan témákon, amiket a nagy korkülönbség miatt teljesen másként láttunk. Közben szakközépiskolás lettem. Soha nem csináltak belőle gondot, ha elkér edzkedtem mondjuk moziba, vagy kirándulni mentünk az ODK-val. Megkérdezték, mikor jövök haza, és ezzel el volt rendezve minden. Ilyen téren nagyon modernek voltak. Rendeződött hát a két gyerek élete. A sors azonban csak négy év nyugalmat engedélyezett. Másodikba járt Ottó, amikor meghalt a nagyanyja. — Teljesen lefogyott, egy csont volt már csak. Szörnyű volt látni, hogy egyre ösz- szébb megy, és nem tudsz csinálni semmit. Érezte, hogy meghal. Nagyon sajnált bennünket, mi lesz velünk nélküle? Vagy másfél hétig lehetett csak a kórházban. Iskolába jártam, de ahogy tudtam, meglátogattam. Egyszer bemegyek hozzá, és akkor mondják, hogy már nincs itt. .. Tizenhat évesen — Senki nem magyarázta el, most mit kell csinálni. Valahogy jött magától. Ezt muszáj volt tudni. Tisztességgel eltemetni, ez volt a legfontosabb. Mert hogy nézzek én az emberek szemébe, hiába csak tizenhat éves vagyok. A kamaszból hirtelen családfő lett. Nagyapja mélypontra került, elkeseredésében ivásra adta a fejét. Ottónak nagy erőfeszítésébe telt, míg sikerült leszoktatni róla. Még a gyámhatósághoz is elment, beszéljenek vele ők is. — Azért az nagy siker, nem, hogy egy nálad ötven évvel idősebb ember hallgat rád, a gyerekre? Jöttek a gondok csőstül. A temetés is sokba került, aztán meg pár hónap múlva kiderítették, hogy a nagyapa nyugdíjával olyan pénzt is küldtek, ami már nem jár. Vissza kellett fizetni az egészet. Ezt is Ottónak kellett kigazdálkodnia. A család legfontosabb embere lett. A házimunka, takarítás, mosás, főzés gondja is leginkább az ő vállára szakadt. Abban az évben fejezte be a kislány az általános iskolát, dönteni kellett, merre menjen tovább. Ottó rábeszélte a szakközép iskolára, de oda nem fért be. Szakmát tanul helyette. Lassacskán beleszoktak az új helyzetbe. A két gyerek iskolába járt, és a közös programokból is csak ritkán maradtak ki. Ottó továbbra is jól tanult, s amikor eljött a pályaválasztás ideje, beadta jelentkezését a műszaki főiskolára. — Nem nagyon bíztam benne, mert szakiárgyból nem felvételizhettem, a fizikát pedig nem tanultuk olyan magas szinten, mint a gimnazisták. Valamikor júliusban aztán megkaptam a papírt, hogy felvettek, egy év múlva kezdhetem a tanulást, előtte gyakorlati időt kell tölteni. Ekkor kezdtem el gondolkozni. Mi lesz, ha elmegyek? Nagyapám legfeljebb szociális otthonba kerülhetne, mert nincs olyan rokona, akire támaszkodhatna. A húgomnak is hátra van még egy éve a szakmáig. Eddig minden hivatalos ügyet én intéztem, ki fogja csinálni, ha itthagyom őket? És ma... Egy hétig tartott a töprengés. Mindent végiggondolt százszor. Végüt úgy döntött, marad. Mert nincs más lehetőség. Munka után nézett. A szakmájában nem akart elhelyezkedni, látta a gyakorlatok során, hogy akár mínusz tíz fokban is alá kell annak a kocsinak feküdni, s a kezdő fizetés bizony ott is kevés. Annyi engedményt tett magának, hogy olyat akar csinálni, amit igazán szeret is. (Még azt a terhet is vál.- lalva, hogy valamivel kevesebb pénz áll a házhoz, mint diákkorában.) 1986 elején Ottó könyvet és lemezeket árul. És még nem tudja, mit hoz a jövő? „Nekem valahogy sohasem volt igazi barátom. Inkább befelé fordultam. Ha úgy alakult, én sem hallgattam el, hogy nincsenek szüleim, a nagyapámékkal élek. de aztán semmi több. A húgom az egészen más. Mintha öt sokkal kevésbé érdekelné, mi «an körülötte. Lehet, hogy neki a jobb? Én állandóan rágtam magam. Mi lesz velünk? Mért vagyok én más, mint a többi gyerek? Néha nagyon mélyen voltam, főleg nagyanyám halála után. Nem jártam sokáig szinte sehova, úgy eltávolodtam mindentől. Begubóztam valahogy. Nem jutottam el soha odáig, hogy öngyilkosságra gondoljak, de nem tudtam, mit csináljak. Csak úgy voltam.,. Az iskolában helyrerázódtam egy idő után. Ott mással kellett foglalkozni. Kiadtam magamból valamit, mondjuk feleltem, dolgozatot írtunk, elmentünk az ODK-val valahova, vagy videoműsort csináltunk. Ezek úgy elterelték a figyelmemet. A könyveket mindig imádtam. Nemcsak a szépirodalmat, hanem például a matematikát is. Ha jött valami, amit még én is megértettem, akkor elolvastam. Most a munka mellett sajnos sokkal kevesebb időm marad erre. . Legutóbb Kodolányitól az 1 özönvízt kezdtem el, de elég , lassan haladok, pedig tetszik. I A (Silgames-eposzt dolgozza fel. Hallottam én már régebben is erről, de nem tudtam, ki írt róla. Végül a megyei könyvtárban érdeklődtem meg. Különben én a középiskolában is elolvastam mindent, ami kötelező. Sokan elvből se, én meg azért is. Miért ne? Biztos nem hülyeség, ha előírták. Talán ez volt a jó, hogy végigolvastam mindent, talán igy tudtam fejlődni. Mert be van ez ütemezve, nem véletlen, hogy nem az elején tanuljuk József Attilát, a legvégén meg mondjuk a Rómeó és Júliát. Elég sok József Attila-ver- set ismerek. A Kész a leltár, az Íme hát megleltem hazámat, a Hetedik, a Karóval jöttél..., és a koraiak közül is egy párat. Én attól még szebb szerelmes verset nem hallottam, hogy „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna.” Milyen egyszerű, és mégis. Vagy volt az a hexametere: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." Nekem hatalmas élmény volt. Maga az ember, mert ez ő volt. Minden versében benne van. Adyt is nagyon szerettem, de ő valahogy más. Különben akkor is nagyon depressziós voltam, amikor Ady Endrét tanultuk. Az Űj vizeken járok, Az eltévedt lovas, az Üj s új lovat. .. Ezeken kívül is akadt még néhány, ami úgy megfogott, például a Kocsi-út az éjszakában, de a fogalmazást nem ezekből írtam. Abból, hogy „Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek”. Ennek a végén van, hogy „Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.” Ez a dolgozat különben nagy poén volt. Szerettem a magyartanáromat. Sokat tudott, és szerintem ő mindent a diákjainak ad. Nem ír tanulmányokat, vagy ilyesmit. Szóval elkezdtem írni, amit éreztem, és jól belelendültem. Nem olvastam semmit hozzá külön, de jól sikerült. Azon azért csodálkoztam egy kicsit, hogy odaírta a végére: „Erősek a szakirodalom nyomai!” Egyszer kellett még Adyról írni. Esszét kellett volna, a fene egye meg, mert én értekezést írtam, ebben már idézgettem is. Elolvastam Vezér Erzsébet Ady-kö- tetét is, de főleg az maradt meg bennem, amit Hatvány mondott a temetésén. Olyan ez a mozdulat — ahogy a sírjára teszik a koszorút —, mintha bocsánatot kérnének. Mert hozzá mindig jónak kellett volna lenni. Valahogy így mondta. Mindig jónak. József Attila talán azért van mégis közelebb hozzám, mert ő is mélyről jött. Emlékszem, amikor kicsikorom-, ban megtanultuk az Altatót,; olyan egyszerű volt. Aztán tizenhét-tizennyolc évesen újraolvasva jöttem rá, hogy már csak magát ringatta, mintha anyja ringatta volna. Illúziókba kergette, becsapta magát. Na meg akkor voltam nagyon mélyen, amikor a Kész a leltár-korszakom volt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs tovább, mindennek vége. „Magamban bíztam eleitől fogva — ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.” Aztán itt jön egy nagyon szép rész: „Ha féltem is, a helyemet megálltam — születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte.” A végén meg valahogy megborzong az ember, Petőfi mindenáron harc közben akart meghalni, és akkor jön József Attila. O nem, nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, hanem az ágyban. Csak mint a többi ember... Amióta dolgozom, már nem vagyok annyira zárkózott. A boltban nagyon jó kis kollektívánk van, meg néhány régi haverral is összejövünk néha. Aztán itt van a nagyné- ném, apám testvére, vele nagyon jó a kapcsolatom, ő az, akinek tényleg el tudom mondani a bajaimat. Mostanában inkább bizonytalan vagyok, nem tudom, mihez fogjak. A főiskolára nem mentem el, már nem is fogok, de a húgom az idén végez, és már kevésbé lesz szükségük rám. Azért a tanulásról nem tettem le. Nem tudom még, hogy mit tanuljak, mert főleg a matematika meg az irodalom érdekel. Elég furcsa párosítás, nem? Egy biztos, ha valamit kitalálok magamnak, akkor azt teljes erővel végig is csinálom. Hogy mi hiányzik a legjobban? Hát, talán az, ami József Attilának is. Hogy elismerjék, hogy én is vagyok; a szeretet, a család hiányzik. Az igazi jó család, ahol minden a helyén van." Papp Dénes Ottó — magáról I ^FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK j KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
