Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-13 / 10. szám

1986. január 13.

Kelet' Magyarország

7

Egy csendes jubileum

(avagy milyen érzés kiugrani?)

1

951. — Átvergődtünk az első pesti buktatón: orvosi vizsgálat, elméleti oktatás, ugrótorony, ejtőszerkezet, szoktatórepülés. Közeledett az ugrás ideje. Csakhogy ehhez szülői beleegyezés kellett — amely nem volt. Mit tehettünk?

Megírtuk magunk a beleegyezést és a Nyugatinál bedobtuk egy postaládába, önmagunknak címezve, mert kikötés volt, hogy e fontos irománynak postán kell érkeznie.

Ott álltunk a csillogó repülőgép mellett, pár lépés és helyet foglaltunk a benti ülésen. Fejünkben furcsa képek kavarogtak: ilyen lenne gyermekkori álmunk? Valóban mi lapulunk az ugróruha alatt?

Emlékszel még, kedves barátom? . . . Akkor először az ernyőre, helyesebben az ernyőkre esett a tekintetünk. Való igaz: elérkezett életünk egyik legizgalmasabb pillanata. Ugrani fogunk. Madár módjára repülni a levegő ország- útján. Néhány pillanatra homályosnak találtuk az előttünk elterülő tájat, a csöndesen zümmögő légi masinát, idegennek a körülöttünk lévő embereket. Az első ugrók már elindultak a gép felé, nekünk is lépnünk kellett volna, de vártunk, földbe gyökerezett csizmákkal.

— Mi lesz, fiúk . . .? — bökött oldalba bennünket a felszerelő ügyeletes, aki észrevette megtorpanásunkat, s ránk mordult: — Talán stokkol a majré?

A ránk meredő, gúnyos tekintet visszaadta az erőt. Tétován néztünk egymásra, szemünkkel megsimogattuk az anyaföldet és botladozó lábbal elindultunk.

Kedves barátom! Tudom, hogy- a levegőben rajtad is erőt vett az a kifej ezhetetlen érzés, amelyet csak azok éreznek, akik „megkóstolták” az ejtőernyőzést. Nem, ne is mondj ellent — én Is tapasztaltam, hogy még akkor is kísértett a félelem li- dérce, még ott Is agyunkba villant: nem fogunk kiugrani. Ne is próbáld magadban tagadni, a legtöbb első ugrónál így van ez, de csak addig tart, amíg . . . Különben, miért is mondom, legalább úgy érted, mint én. Az első ugrás után, mint egy rossz, kellemetlen álom, elszáll minden, és magával ragad az ugrás szenvedélye, boldog izgalma.

Tűzkeresztség az első ugrás és erről jutott eszembe a te avatásod is, hiszen nem felejthetted el. Melletted ültem, utánad ugrottam azon az emlékezetes napon. Hogy aludtunk-e az első ugrás előtti éjszakán? Nem! Ilyenkor erősebb az izgalom az álmosságnál. Hogy nem volt szabályos! Ki foglalkozott ezzel? Az Igaz, jól az eszünkbe vésték a szabályokat: ugrás előtt legalább nyolcórai alvásra van szükség, fáradt állapotban nem ugorhat senki. De hát odame- hettünk-e mindegyik ágy mellé: ,,Alszol-e, pajtás?” Nem aludt senki, hiszen a szivünk hevesen dobogott.

Órákkal az ugrás előtt már kinn forgolódtunk, minden újonc, a gép körül. Vizsgáltuk a kioldókötelet: újra megnyugodtunk, nem fog elszakadni. Aztán a nagy utasszállító HA—

Az osztályvezető munkanapja

K

éső este, amikor hazatért lakására, már lefeküdt a család. A szobában csend volt, a kislámpa mellett oly jó lett volna égy kicsit olvasni. Többször is belekezdett, de a könyvet csak forgatta a kezében, mindunitaiacn az elmúlt órák eseményei jutottak eszébe. Pedig hát ez a njap is úgy telit, mint a többi. Mégis . . . úgy látszik, a sportvezetésben minden nap másként zajlik le, min den map új meglepetések, érdekességek születnek, és ő soha nem tud lefeküdni addig, amíg minden végig nem gondolja '•

A légtér urának éreztük magunkat. A látvány annyira magával ragadott, hogy üdvrivalgásban törtünk ki. Ebből a kábult érzésből végül is a földről kiabált „Zárd a lábad!” figyelmeztetés ébresztett. Magunk alá tekintve úgy éreztük, mintha egy helyen lebegnénk és az alattunk elterülő síkság egyre gyorsabban közeledne felénk.

Odalenn tudtuk meg, hogy mind a tizenhatan kiugrottunk, senkit sem kellett nógatni. A földön aztán torkunk szakadtából meséltük élményeinket. Emlékszel, a levegőben beszélgettünk is. Peregtek a szavak, az egyik azt imitálta mozdulataival, amikor kinyílt az ernyő, ő már várta, s alig érezte ä szokásos rántást a vállán, a másik arról lelkendezett, hogyan kormányozta magát a hevederekkel a levegőben, a harmadik a földet- érés gyönyörét és izgalmát vetítette társai elé, amikor egészen közelről szaladt feléje a föld, a mező, a határ, s dicsérte a vastag, szivacs talpú ugró-»“ csizmát.

Zuhogott az élményeső. Valamennyien önmagunk szemében is megnőttünk egy fejjel, ugrottunk, ejtőernyősök lettünk!

— Majdnem elfelejtettem az első ugrók avatását. Emlékszel? • Remélem, már nem orrolsz rám azért, hogy olyan nagyot ütöttem. Hisz éppen te mondtad, nem is lenne igazi ejtőernyős az, akit ne avatnának fel — úgy istenigazából. Persze, kézzel . . . Előfordult, hogy egyik-másik fiú nagyobbat kapott a hátsójára avatáskor, mint ernyővel a föl- detérés pillanatában.

Kedves barátom! Azzal fejezem be egyoldalú párbeszédünket, amit ezelőtt harmincöt esztendeje — kezdő nyíregyházi ejtőernyősként — megfogadtunk: kísérjük egymás útját ezután is, hiszen nincs erősebb kapocs, mint amely a küzdés, a nagy elhatározások pillanatában születik.

Kovács György

Kilépés a semmibe . . .

olyan látvány tárult elénk, amely kárpótolt mindenért. Felejthetetlenül szép volt az elénk táruló kép, felejthetetlen ez a nagyszerű érzés.

Fenn a magasban a végtelennek tűnő légtér, a mellettünk úszó felhők — nem, ezt az érzést nem lehet visszaadni. Most utólag érzem: tudatunkban talán ekkor fogant meg az elhatározás, amíg csak tehetjük, ezen a tiszta, szabad, gyönyörűséges úton haladunk. Ez a szemet kápráztató látvány, ez az elbűvölő élmény volt az eljegyzésünk az ejtőernyős sporttal.

Női kosárlabda NB I

Legyőzték a listavezetőt!

A legvérmesebb szurkolók is csak titkon reménykedtek abban, hogy csapatuk, a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola NB I-es női gárdája, győztesként hagyja el szombaton a pályát a listavezető Szekszárdi Dózsa ellen. Azt pedig, hogy 29 pont különbségű győzelmet arassanak a tanárképzős lányok, azt nehezen lehetett elképzelni. De csak annak, aki nem látta a találkozót, amelyen ilyen arányban is biztosan nyertek a nyírségiek.

Nyh. Tanárképző—Szekszárd 85:56 (34:29). Városi stadion, 300 néző, v.: Simó, Farkas. Tanárképző: Dézsi (29), Farkasinszki- né (7), Csermely (10), Tóth (7), Szilágyi (13). Csere: Homoki (2), Csapó (4), Vizi (2), Névtelen (2), Brozsek (6). Edző: Sasvári And- rásné.

Az első játékrész elején a rengeteg személyi hibát vétő vendégek, majd a 6. perctől már a hazaiak vezettek ll:8-ra. Négy perc múlva a nyírségiek előnyüket 23:12-re növelték, amikor a Szekszárd egész pályás letámadásra tért át. Ez a védekezési forma a tanárképzősöknek kedvezett, hiszen a 17. percben 32:18-ra húztak el. Ekkor egy rosszul sikerült csere miatt a vendégek a félidő végéig 34:29-re felzárkóztak.

A második játékrész hasonlóan kezdődött, mint ahogy az első végződött. A Szekszárd tovább csökkentette hátrányát. Szerencsére a hazaiak újítani tudtak és Dézsi, Csermely, Szilágyi, valamint Farkasinszkiné kosaraival nemcsak növelték a különbséget, hanem jelentős előnyre tettek szert. A 16. percben már 74:48-ra vezettek a nyírségiek az egyre jobban elfáradó és széteső játékot produkáló vendégekkel szemben. Az utolsó két percben a szurkolók vastapsa közepette a cserék is szóhoz jutottak, akik tartani tudták a különbséget.

Nagyszerű támadójáték, jó védekezés jellemezte a nyírségiek játékát, akiknek győzelme bár meglepetés, de megérdemelt volt.

Jók: Dézsi, Szilágyi, Csermely, Farkasinszkiné, Tóth.

(m. cs.)

Sportsuli a piros iskolában

Jól megfér együtt a tanulás és a sport

Óraközi szünet a suliban. (A szerző felvétele)

— Még nincs igazi sportprofilja az iskolának, igazán egyik „suli” — focisuli, kosársuli, teniszsuli — sem forrott ki — értékelte a 19. számú (piros) általános iskola kezdeményezéseit Szabó László igazgató. — Az 1980-ban indult focisuli egy évfolyamot vitt végig ötödiktől nvolcadikig. Az elképzelések sze- - * iskolából a bázist de

jébe, a megyei és területi úttörő-olimpián és kupában minden évben diadalmaskodtunk. Annyira együtt volt a kis csapat, hogy közösen jártunk moziba, kerékpártúrára, még egyszer nyaralni is elmentünk.

— Sokan aggályoskodtak, az edzések a tanulmányi munka rovására fog menni, de a gyerekek megcáfolták ezt, és nem rontottak. Rendszeresen tartót- o szülői értekezletet, amelyen

Losz-e jégpályái — és mikor 7

Körjárat

koriügyben

Volt idő, mikor már decemberben felöntötték az iskolák udvarait, és már készen is volt a jégpálya. Mivel megyénkben azóta sincs műjégpálya, a korizásí kedvelők az időjárás szeszélyének megfelelően tudnak hódolni szórakozásuknak. Mint arról tudósítottunk, Záhonyban már elkészült a, várva várt korcsolyapálya.

Pénteken Nyíregyházán érdeklődtünk néhány iskolában jégügyben. Az elmúlt télen sokan keresték fel a Vasvári gimnázium udvarán a jégpályát.

— Az idén is tervezzük a korcsolyapálya megépítését — újságolta Szalka Géza testnevelő tanár. — Sajnos ezideig az idő nem volt alkalmas. Végre most úgy néz ki, jól lehűlt a levegő, így hétfőn elkezdjük a munkát.

Sajátos házasságot kötött — a gyerekek örömére — a gumigyár és a 9-es iskola. — Az iskola udvarán a gumigyár dolgozói készítették a koripályát. így volt ez az előző évben, és most is-ez a terv.

— Már fellocsoltuk a pályát — tájékoztatott Ganzler István, a gyár osztályvezetője. — Csak az időjárástól függ, mikor vehetik igénybe a jqsavárosi gyerekek.

A Ságvári-telepen több ezer gyermek él, a 107-es szakmunkásképzőben pedig több száz diák tanul. Az iskola szomszédjában lévő kollégiumnak- szintén sok lakója van. Az iskola udvara azonban úgy tűnik gátat emel a korcsolyapálya építésének.

— Két, egymást követő télen is próbálkoztunk — közölte Po- lacsek Istvánná testnevelő. Sajnos a salakpálya talaja olyan, hogy teljesen elnyeli a vizet, így mindkétszer kudarcot vallott kísérletünk. Azért az idén is próbálkozunk.

Pech, mondhatnánk. Hiába az akarás, a próbálkozás, pedig a tanárok szeretnék megépíteni a pályát diákjaiknak. Nagyon meglepődtem viszont, amikor a Kossuth gimnáziumban érdeklődtem.

0-7 olmiilt télpn i pí?ná -