Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
1985. december 7. ^ una szont nem tartalmazza a könyvek becsértékét. Feledy Gyula kiállításáról emlékkiállításon /e is igen gazdag a leltár, olyan eszközt használtak, yek a korabeli paraszti irtásokban is megtalálha- csak itt sokkal nagyabb »ban fordulnak elő. Míg a szti háztartásokban cse- iényökből ettek, itt por- i étkészletben szolgálták z ételeket kés, kanál, vál- íséretében. Voltak ezüst szközei'k is, de a mindenhasználatra szántak anyaiam ismerjük. A háziak, Kölcsey pativaristáinak, 'akornokainak visszaemlé- leiből tudjuk, hódoltak a ivás szenvedélyének. A i, jó zamaté kávé elkészí- ez megvolt minden kel- oávépergelő serpenyő, ká- ~áló, három kávémasina, yekből az egyik réz, a { üveg, az elfogyasztás- kávésfindzsák. könyvtár 1164 darabból ;ajnos tétel szerinti feűso- nem készült a könyvek- de a korabeli könyvtárak t is ritka gazdagságú emény volt. Kölcsey An- és Obernyik Károly nap- is megerősíti a kortárs ázásét: „a nagybecsű /tár válogatott hellén, i, angol, fransz, (francia . S.) német és magyar re- ■ók” köteteit tartalmazta, nyvtárszoba berendezése egyszerű, kevés bútor ál- ienne: egy álló íróasztal, ivány, egy szekrény, egy re festett nagy íróasztal, bibliothéka (könyváll- , három szék, egy láda, blakon függönyök. Ha 'etjük a Kölcsey-birto- íás általunk ismert ne- hagyatékokkal megállásuk, hogy a középbirto- emesség középső rétegé- eszthető az összvagyon in. Ez kitesz körülbelül forintot úgy, hogy magá- foglalja az ingóvagyont, akat és földeket, vala- a három úrbéres telket, ek közül 1 Csőkében, 1 ;n, 1 Milotán volt, viKölcsey Ferenc életmódját a nemesi liberalizmus elvei hatották át. Elsők között csatlakozott a reformokért küzdőkhöz. Ennek „családi háttere” azonban elvész a homályban, maradtak az unokaöccséhez írott intelmei, patvaristáinak nyújtott több, mint baráti segítsége, de sok-sok levele is bizonyítja, Csáké nem jelentett visszavonulást, hanem egy új típusú, akkor még sajátosnak mondható életvitelt. Igen gazdag munkássága elemzése adhatna csak rá feleletet, mit segített ebben a költőnek Szúhányi Jozefina. Valószínűleg sokat. A levelezések Pepije általában egy felvilágosult művelt nőt sejtet, aki tisztáiban van vele, miilyen értékes ember mellett él. Ennek tudatában cselekedett később is. Igaz Kölcsey halála még csak az első nagy csapás. Marad Obernyik Károly ro- konszenve Kölcseyné számára, együtt marad a szellemi kínos, a könyvtár, azonban 1848 végén meghalt Kálmán, a törvényes örökös. Érthető, hogy az özvegy Obernyik Károlyt jelöli örökösének, hiszen itt több a szellemi kínos, mint a forintra váltható érték. A hagyatéki leltárt ebben a szellemben állították össze. Még tartott a hagyaték megtámadása, amit Jozefina 1854-es halála „váltott ki”, amikor jött a hír 1855-ben, hogy Obernyik Károly is meghalt. így lett az örökség Jozefina unokahúgáé, Lauráé, akinek révén a kúria Kende Lajos birtokába került, a könyvek egy része az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona lett, más része szétszóródott, talán emléket gyűjtő barátai, talán mások révén. Szabó Sarolta Feledy Gyula grafikusművész munkáiból a Vigadó Galériában nyílt tárlat. Képeink a kiállításon készültek: .. Babits: Reggeli szél Színház SZEPESI ATTILA: BODNAR ISTVÁN: ahogy kinek-kinek okulására szoborba-álmodta mesternek mondott Benkő Ézsiás Fönn a lépcsőfordulóban láthatod hamuit odóban sárkány kőbe-metszett képét. Szüzek vérét itta éjek éjén. Murád idejében — száll a felhő, gyűrve hétrét. Duhogó denevérszárnyát, szikrahányó három száját vén mester vésője írta: pöttyögette pikkelyesre, legyen püffedt hordó-teste álmok szörnyű sárkánygyíkja. S habár — biztos ami biztos — mind dadogja: Segélj, Krisztus! hogy ne hullna szédületbe: zizegő avarba állig bújna, mégis arca válik rémülettől üszkösebbre. Vélné bár, hogy bizton kushad, ha meg nem — az erdőn futhat, amíg eldől s ködbe-hullik. Száll a sárkány szörnyű nesszel, torka lobog kénes tűzzel, duhogása messze-hallik. Pap Miklósnak. „A tokaji” szerzőjének Egészségedre, Miklós bátyánk te tárt karú pincemester, ki tokajiddal juttatsz a mennyekbe, a szerzetesek fogadtak ilyen nyájas mosollyal, százados nedűiddel a jött-meniteket is sorba kínálod, lopóval jársz-kelsz a kezedben, benne lobbanó kedélyünk forrása bugyog, tűzteli harmat hull a pohárba, a szárnyalás öröme, a halandóság feledése, napfényt derít a bor fénye a sötétben, felszentelt hordóid sorba köszönnek, Egészségedre, Miklós bátyánk aki pazar borokban makacsul mindig csak a gyógyszert kerested, ohirurgusként az örökélet vizét. ANTAL ATTILA: Békaeső megelőzi, tőrös nyelvét alig győzi farigcsálni álmodója. Kutak vize csupa veres, tölgyek odva éjtől rév es, ahogy jön az ordas óra. Viszi, akit karma érhet — halandó mind veszni-érett, ingó hite kit sem chat: orzó-álmú és parázna rejitezése nem vigyázza — Jaj, szegény földönfutóknak! Hány külön kis halál hány újrakezdés haragunk hányféle háborúja fegyverletétele kell még hogy e ránkszakadt szabadságban magunkká lennünk végre egymásra rátaláljunk? Gond nélkül f 'rezte, sokáig már képtelen visszatartani. Aki volt már hasonló helyzetben, márpedig ki ne lett volna, az tudja, az agy ilyenkor csak egyetlen dologra képes koncentrálni. Erre a mellékes kis dologra, mely ekkor egyáltalán nem tűnik annyira mellékesnek, sőt, egyenesen a figyelem középpontjában áll, úgy, hogy az ember fia a megszokottnál is éberebben lesi a világ apró jelzéseit, hátha sikerül közöttük közeli mellékhelyiségre utaló táblát is fölfedeznie. Sejtette emberünk, jókora táblát nem várhat, elvégre a Szent Márk téren van, seregnyi becses műemlék, szentély, műkincs között, így szeme önkéntelen is apróbb jelek után kutatott. Itt minden bizonnyal szemérmesebb táblácska adja majd tudtára, hol rejtezik az a helyiség, nem olyanok, mint amit a többi városban megszokott. Ilyesféle gondolatok feszítik hát idegszálait, s lám, nem hiába, mert a keresett aprócska jelzést meg is találja. A tér egyik sarkában derűs, kisimult arcú emberek csoportja, kikről felületes szemlélő is megállapíthatja, turistacsoport nyilván nem lehetnek. Hiszen a jólöltözött amerikai utazótól kezdve az örökmozgó, tekintélyes fotóapparátussal fölszerelt, hátizsákos japán diákokon át a rózsaszín-zöld hajú punkokig tucatnyi náció képviselői megtalálhatók. Talán már kitalálták: rövidesen lesz közöttük magyar is. Az ember fia ugyanis halasztást nem tűrve belép a keresett, s ím meglelt épületbe, melynek előcsarnoka inkább valami komoly hivatal dísztermére emlékezteti, még akkor is, ha hazájában kevés hivatal dísztermét boríthatja mohazöld márvány. Ennek az árát persze majd meg kell fizetni, villan át emberünk agyán, ám aki mindebből arra következtet, hogy az idegen eredendően annyira fukar, hogy lám, még erre is sajnálja a pénzt, az kissé elhamarkodottan ítél. De hát valutáért intézni ilyen mellékes ügyeket talán luxus, melyet az idegen és honfitársai nemigen engedhetnek meg maguknak, mikor ezeket a dolgokat otthon még ingyen is lehet intézni, ha már nem is túl sok helyen. Ám, ha ebben a pillanatban a ragyogó hófehér köpenyben ülő pénztáros hölgy, a csekélyke, de nem nélkülözhető szolgáltatásért az idegentől egészében elkérné a mindössze néhány napja, az utazási iroda pénztárában felvett csekélyke összeget, az bizony képes lenne habozás nélkül átnyújtani. De hát ennyire azért, szerencsére még nem sietős. Meg aztán, ha az is lenne, nincs mit tenni, be kell állni a sor végére. Igaz, ott megfordul emberünk fejében, vajh’ igénybe vegye-e az emeleti helyiségbe vezető liftet (némi különdíjazás fejében), ám mivel ott, az emberiesség szellemében, nemzetközi ellenőrzés mellett éppen úgy meg kellene várnia, míg sorra kerül, hát inkább úgy dönt, hogy a sorral együtt a lépcsőn vánszorog föl, s közben figyeli a szorongó, gyűrt arcokat, feszült tekinteteket, sóvárgó sóhajtásokat, és irigykedve lesi, hogyan döcögnek le mellette a lépcsőn mindazok, akiknek már sikerült bejutniuk a paradicsomba, s micsoda jókedvvel vetik magukat újfent Velence forgatagába, miután egy pillanatig megállnak a kijárat fényes rézajtaja előtt, s tekintetükkel leereszkedőn végigmérik az épület csúcsos homlokzatát. Az idegen pedig közben elérte célját. Bejutott a mellékhelyiségbe, ahol, mint kiderült, pénzéért akár hideg- meleg fürdőt, ha kedve tartja, zuhanyt is vehet, de nem, neki éppen elegendő volt ezúttal, hogy kicsinyke dolgát elvégezhette. Aztán már ő is nagyvidá- man siet le a lépcsőn, miközben őt is éppoly sóvár tekintetek követik, mint amilyennel az imént még ő kísérte a távozókat. kijárat előtt o is megáll. A sokféle náció képviselői igen barátságosan pillognak egymásra, derűsen, gond nélkül, szinte megbékélve, túl, a túltengő nemzeti öntudaton, haragon, gyűlölségen. Hiszen, végül is minden embert egyforma gond feszít, melytől szabadulni — tekintet nélkül nemre, bőrszínre, gazdasági helyzetre —, mindenkinek egyforma nagy öröm. Csendes Csaba
