Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Megkértük munkatársainkat, alakítsanak egy képzeletbeli gazdasági munkaközösségét és termeljék meg, pontosabban írják meg, amire év közben nem volt módjuk, kapacitásuk, Azért rendhagyó ez a GMK, mert az újságíró sohasem dolgozhat munkaidőn túl, — miután kötetlen a munkaideje. Aztán a GMK-ból csak az MK igaz, már mint a munkaközösség, ■ mivel e ráadásként elkészített Diszkrét Oldal anyagi elismerésére kiadóhivatalunknak nincs módja. Ettől függetlenül reméljük, nem olcsó hús híg levét tálaljuk... Rajzok: KERTÉSZ SÁNDOR Reptéri Kocsmáztam kaland Prágai repülőtér, valamikor 1985. december eleje táján. Önos, tél eleji hajnal, gyűrött, koránkéit arcok... mint akármelyik pályaudvar, itt Közép-Európa táján. Akkor már több mint egy hete jártam Csehország leg- különb tájait, nem is volt boldogságomnak határa vagy három-négy napig. Ám akkor valaki barátságosan hátba veregetett: Pozsonyba is repülővel mentek... nem kell majd órákig gyúródnotok a vonaton... S kezdődött a baj. Nem elég, hogy átvészeltem a Pest—Prága közti repülő- utat, most ismét jön a süly- lyedés, emelkedés, ez a megszokhatatlan, ez a kibírhatatlan, ez a természetellenes állapot... Valamikor hat órakor indult a gép, pontosabban csak indult volna. Óránkén! változott a helyzet. Vagyis csak az időpont. A pozsonyi repülőtér nem fogad... legközelebbi tájékoztatás nyolc óra negyven... kilenc óra negyven... tizenegy óra... Nekem a gyomrom már csak egy marék görcs volt. Nem úgy kollegáim. Vígan törölgették szájukat a zsíros reggeli, a hódító becherovka után, aztán „most már úgyis mindegy” felfedező útra indultak a reptéren. Csak én darvadoztam magamba ros- kadva. Étlenül, szomjasan... mert jobb, ha az ember üres gyomorral száll repülőre. S dünnyögtem. Sőt szitkokat mormoltam. Kollegáim sehol, szemben velem meg kártyáznak. Három férfi; szótlanul, jobb híján rájuk morogtam — magyarul persze. Jött az újabb tájékoztatás. Pozsonyba repülő már nem megy. Bukszám tele pénzzel, gyomrom meg üres. Mehet így tovább!? A bárban rántotta, becherovka, Pilsner Urquell... Megúsztuk a re- pülőutat! — Kollega... megtisztel egy sörrel!? — hajolt ekkor hozzám egy férfi. A kártyázok egyike volt. — Oly szépen szidott bennünket, hogy maga csak jó ember lehet. Különben Kassára megyünk, s mi is magyarok, szabadkai magyarok vagyunk. Amikor elváltunk, mar semmitől sem féltünk. Tán még a repülőre is felültünk volna. Balogh Géza Gondoltam benézek, hátha akad valami tollhegyre való. Külvárosi kocsma — tizenhárom egy tucat. Az évszaknak megfelelőnél nagyobb a légköbméterre eső légsűrűség; tüdőrontó levegő, zaj- szennyezés. — Kérem, más amatőrfilmeket csinál, én meg iszom — tisztelt meg bizalmával egy ötvenes úr. — Csak a pénz ... az kevés. Amim van, a két kezem után van. De hát mit csináljak? Búgassam fel a perselymalacot? Egy asztalnál fiatalok, kevéssel túl a vétőképes koron. Dzsekijük szeggel kiverve. Nehéz lenne őket túlkáromkodni. A srácok két sörpisilés közt intézik hazánk futbal- életét. Jó is a gyakori megkönnyebbülés, oltja a vita parazsát. Ingerült férfi lép a söntés- hez. — Még kettőt! — szól, s hangjából kiérződik: a két felest már határáldozatnak tekinti. Asztaltársa ugyanis a nyűttes hölgy lassan berúg, de hajlandóságot alig mutat. Látva, hogy amott ketten betoppanásom pillanatától figyelemmel kísérnek, hozzájuk lépek. VTV, a Történelmi előzmények: Sok száz évvel ezelőtt — a városka piacterén heti vásárnak avagy sátoros ünnepnek napján kiállt a szép számmal jelen lévő népségkatonaság elé a „hivatal” embere és kihirdette mindazon parancsolatokat, törvényeket, rendelkezéseket, amik a településen honos embereket valamire kötelezte. Később: a Ítisbíró dobpergése hívta a városka sűrűbben lakott részeibe a tájékoztatásra éhező-szomjazó helybélieket. Pár évtizede még: a tanácsházáról drótokon át vezérelt hangosbeszélő (megafon) és a henger alakú hirdetőoszlopra ragasztott plakát vitte hírül a helyi köz- igazgatás közleményét. Közvetlen előzmény: 1985 márciusának első hétfőjén az elektronika, a videotechnika jóvoltából a jó— Nézze! Ne hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a lincs- hangulat — szólított meg nyugodt, ellenséges hangon az egyik. Majd kisvártatva megkérdezte: — Micsoda maga? — Újságíró vagyok. — Nem mondok semmit. Tudom én, milyen az újságíró, nem áll'meg benne semmi. — Dehogynem — kontrázott a másik — elég, ha én ránézek, máris megáll benne — az ütő... Sztancs János kisbíró savárosi lakásokban a tv- képernyőkön megjelent a Nyíregyházi Városi Televízió első kísérleti műsorának szignálja és maga az egyórás adás. (És már ez is történelem — várostörténeti esemény.) A jelen: Nyíregyházán erőteljes körvonalakkal bontakozik az igazi helyi televíziózás: pár napja megérkezett a színvonalas műsorkészítést szolgáló alapvető technika, a minap munkába áll a tv- szerkesztőség 4 és fél személyes állandó stábja, elkezdődik a stúdióépítés a megyei művelődési központban. A jövő: A városi tv munkatársainak gondolata már megint pár évvel előbbre szárnyal. Szeretnék mielőbb betölteni a nyíregyházi kisbíró funkcióját, mégpedig úgy, hogy a kisbírónak vissza is lehessen beszélni. Olyan televíziót szeretnének, ahol a műsorba meghívott vendégnek (legyen az a tanács elnöke vagy a Város bármely más illetékes személyisége) kérdést lehet feltenni, érvelni, vitatkozni lehet adás közben. A kábeltévések így vallanak: „Szívesen vállalják a legdemokratikusabb kisbíró szerepét, s szeretnék a már alaposan elnyűtt dobot és dobverőket mielőbb múzeumba tenni.” Szilágyi Szabolcs Csupasz tények A vak is láthatja, nekünk, mármint a gyengébb nemhez tartozóknak, egyre kevesebb a takargatnivalónk. Míg a férfiak makacsul továbbra is véka alatt rejtegetik érdemeik egy részét, addig a nők kendőzetlen önmagukat tárják a világ szeme elé. Ott domborodik a meztelen igazság a kártya- és falinaptáron, a boltokban kapható aktfotókon, nem is szólva a filmkockákról, ahol aztán több oldalról megvilágítva, részleteiben is szemügyre vehetjük a valóságot. Minderre nem mindennapi magyarázatot vél találni levélírónk. Egy, a nők helyzetét taglaló cikkünk olvastán ugyanis arra az érdekes következtetésre jutott, hogy mivel a nők — emancipáció ide vagy oda — ma is kevesebbet keresnek a férfiaknál, szegényeknek nem futja arra, hogy egész testüket betakarják (hányszor hallani is ugye a nők szájából, „nincs egy rongyom sem .. .”). Csupaszságuk tehát ékes bizonyítéka annak, hogy a férfiuralomnak maÁ fél bajiusz Nem eppen kedvező nehány sort írtam az egyik japán krimiről, amelyben szinte tobzódik az erőszak. Az egyik, bizonyosan kamasz- korban lévő olvasó a világ legegyszerűbb módján fejezte ki nemtetszését a tévében látott filmről írt kritikámra. Lépcsőházi levélszekrényem ajtajára a lapban megjelent rövid írást kivágta, odaragasztotta, és ráírta a tömör ellenvéleményt, amely így szólt: „Hűje P. G.” Egy tanácselnöknővel beszélgettem egy alkalommal. Már az elején szabadkozott, hogy nem bánná, ha ő most nem szerepelne az újságban. — Fegyelmi vizsgálat indult ellenem — mondta. Miután megállt a toll a kezemben, szép csöndben elmondta, mi is történt. Sehogyan sem tudta jobb belátásra bírni a pohár fenékre nézegető hivatalsegéd bácsit, aki igen büszke a szép kac- kiás bajuszára. A tanácséi nöknő kifogyott az ötletekből, s egyszer megfenyegette az öreget — akit napközben is olykor elnyomott a buz- góság, szunyókált egy keve set az egyik szobában — lenyírja az egyik bajuszát, ha még egyszer berúg. Meg is történt a dolog, s az öreget napokig nevette a falu. Mert, hogy-hogynem, először nem vette észre, hogy megfosztották férfibüszkesége felétől Első „felindulásában” panaszt tett a felettes szerveknél, aztán visszavonta. így a „bajuszügyből” nem lett fegyelmi, de még mindig ujjal mutogatnak a hivatalsegédre, s itt-ott elhangzik a figyelmeztetés a pohár fenekére nézőknek: vigyázz, nehogy úgy járj, mint Pista bácsi... De, sajnos arról nincs adatunk, hogy a községben csökkent volna az egy főre jutó alkoholfogyasztás ... Páll Géza radt még egy-két bástyája, amit mindenekelőtt a nőszövetségnek kellene megostromolnia ... Malíciózus levele végén olvasónk felteszi a kérdést: „Ha így haladunk, vajon az unokáink hol fognak kikötni ?” Hm. Talán a délegyházi tavon. Gönczi Mária rr rr ouru Amikor megírtam, hogy a pihenőben lévő kombájnos megette unalmában az ebédről maradt harminc palacsintát, nagy rosszat tettem. Azt a kom báj nőst attól kezdve úgy hívták: a „palacsintás”. Üzente, kettévág. Nem tette, de munkahelyet változtatott. Akkor volt, hogy megfogadtam: máskor jobban vigyázok, mert nem élég csak az én jó szándékom. De hiába vigyáztam. Legutóbb egy közkedvelt jelzőm okozott galibát. Leírtam azt a szót,hogy „sűrű”. Emberre alkalmaztam, mert az volt, sűrű kis emberke, alacsony, izmos, keménykötésű és gyors beszédű. Rengeteg energia sűrűsödött benne, nagy szakmai tudással párosulva. Jót akartam, rossz lett megint. Akadtak emberek, akik a gonddal rajzolt portréból csak azt az egy szót, a „sűrűt” jegyezték meg és ragadványnevet fabrikáltak. Fekete Zoltán többé nem volt Fekete, csak sűrű. Sűrű Zoli. Történt, hogy arattak, és mentem kombájnnézőbe. Mint munkairányító, ott volt az én emberem, állt a tábla szélén, de amikor meglátott, nyúlcipőt kötött. Rohant át a tarlón, a tábla másik végébe. — Ezt meg mi lelte — gondoltam és mondtam. A főszerelő kaján mosoly- lyal megjegyezte: — Sűrűn szedi a lábát. Netán Sűrű elvtárssal akart beszélni? — Nem én. Fekete Zoltánnal. — Hát az az! Sűrű Zoli. Mit írtam megint? Estére megtudtam. Elmondta egyik jó barátom, Fekete Zoltán a sűrű szó miatt már majdnem ölre ment, mert kollégái így ugratták: „Az éjjel sűrű eső esett”, avagy „Most aztán sűrű a búza”, másként „Sűrű a köd” .. . Mondom hát búsan: vigyázni kell a szóra. Seres Ernő Egy gyár műhelyében riportot akartam készíteni, de várnom kellett. A dolgozók el voltak foglalva: seprűkkel, méreggel felfegyverkezve egy egeret köröztek. Az emberek egy része a bútorokat nézegette, tologatta, a többiek a fal tövét mustrálták. Miután a feszültség és a vadászösztön a tetőfokra hágott, az egyik munkás a seprűjével egy hatalmasat csapott a padlóra, majd felkiáltott: taposs rá! Egy közel álló ráugrott a seprűre, majd azt lábaival igen nagy erővel döngölni kezdte. Amikor ő és a diadalittas drukkerei úgy vélték, a bűnös már átjutott a túlvilágra, emberünk leszállt a seprűről. A társuk a seprűt felvette a padlóról, s a jelenlévők a csalódottságtól megdöbbenve látták: az egértetem sehol. Ekkor a seprűtulajdonos közölte: „Én csak azt mondtam, taposs rá, azt nem, hogy az egér is ott van.” Cselényi György Lemaradt a fotókról Váradi Hédivel, a neves színművésznővel készítettem interjút Nyíregyházán, a Művészpódium műsora után. Igen ám, csakhogy még aznap délután egy kamarakiállításnak is otthont adott az épület. A rendezők a nagy sietségben néhány kelléket ottfelejtettek és, ... szóval a művésznő válaszolt kérdéseimre én pedig egyre kellemetlenebből feszengtem székemen. Egy idő után éreztem, hogy itt tenni kell valamit. Óvatosan felemelkedtem és végigsimítottam az alattam lévő szék huzatját. Ekkor derült ki, hogy miért ültem tűkön: szó szerint azért, mert tűkön ültem. Gombostűkön. X község művelődési házában szép kiállítást rendeztek a felszabadulásunk 40. évfordulója tiszteletére. A tablókra ragasztott fotókat viszont vagy két méter magasságba helyezték el, nehogy a látogatók — felismerve rokonaikat, ismerőseiket — elvigyék a képeket. A hírhez fotó is kell, így nem volt más lehetőség: a tablókat néző kiállításlátogatókat székre állítottam, hogy szemmagasságba kerüljenek a képekkel. Megjelent a kép és a községben azóta is furcsán méregetik a fotón látható hölgyeket ... Néha (mi tagadás) előfordul, hogy fáradtan érek haza és akkor nehezen tudom elviselni, hogy a nejemnek is van munkahelye és problémája. Ilyenkor már előre kivédve a nagynak látszó gondjait, közlöm, hogy én is dolgozom. Ma ugyanis hat eseményem volt, mondtam egyik alkalommal (szakmai körökben így nevezik az aznapi friss hírt). — Mennyi? — kérdi újra nejem. — Hat — mondom nyomatékosan. — Nekem egy se volt — mondja és közben hamiskásan mosolyogni kezd, mint aki másképpen értelmezi az esemény szót... Császár Csaba 1985. december 31.
