Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24. KM ÜNNEPI MELLÉKLET Tervezni vagy taxizni...? Mérnökök önbecsülése Ki tudná bármiféle komputeren kiszámíta­ni, mennyit ér a szellemi töke, mondjuk egy ter­vezőmérnök szürke agy­állománya? Sartre, a hí­res filozófus azt vallja: „... az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.” Világhírű matema­tikusunk, Bolyai János vallotta: „Nincs egyéb dics s érdem, mint az önérzet.” — Mostanában divatos szó- használat szakmában és köz­életben: alulértékelt a mű­szaki értelmiség — vág a dolgok közepébe a gyárt­mányfejlesztő üzemmérnök Fekete Lajos, a Nyíregyházi Mezőgép Vállalattól. Alig váltotta fel élete har­madik évtizedét, tízeszten­dős a diplomája. Ennél a vállalatnál indult a pályán. — Nem kedvelem ezt a minősítést. Bánt, sért is, de helyénvaló. Nem tudok job­bat kitalálni helyette. Talán azért az ellentmondásosság, mert az én megbecsülésem speciálisnak tűnik. — Miért? — Most elmozdultam a holtpontról. Ebben az esz­tendőben jelentős béremelést kaptam. Olyan 800 forint körül. S bár lehet, általá­ban valós a műszaki értel­miségiek alulértékelése, né­gyünk esetében, akikkel együtt dolgozom, ez korri­gálandó. Fekete Lajos Panyolán született, Dunaújvárosban végezte el a kohó- és gép­ipari főiskolát. — Véletlenül kerültem a vállalathoz, négy helyen pró­báltam szerencsét addig itt­hon Szabolcsban. Ne fesze­gessük, hol, kinél, melyik vállalatnál. Ezeken a helye­ken aztán valóban nem alul, hanem leértékeltek. A Me­zőgépnél ajánlották a leg­több pénzt. — Mennyit? — Kezdő üzemmérnöknek 2600 forintot. Ez még 1976- ban volt. Csaknem tíz esztendő telt el azóta. — Karrierre ne gondol­jon. Lényegi változás nem történt az életemben. Nincs távozási szándékom. Nagyon fontos, hogy azt csinálom, amit szeretek. Ha nem születnek meg a fejekben a gépek, ha nem valósulnak meg a rajzaszta­lon, ha nem készítik el a nullszériát, ha nem minősíti a piac, ha és ha és ha... Fekete Lajos alkotásait, újjávarázsolt gépeit gyárt­ják most is a vállalatnál. El­sősorban a hazai piacra. Tartálykocsit és trágyakihú­zó berendezéseket az LPK— 106-os takarmánykiosztókat stb. — Olykor legyintenek, ha a hazai piacról van szó. Pe­dig egyik fő cél éppen a ha­zai piac színvonalas ellátá­sa. S az ide gyártandó gé­pek egy részét olcsóbban ál­lítjuk elő, mintha nyugatról vásárolnánk. Ez is valuta- megtakarítás. — És a műszakiaknál ki­mutatható a munkájuk haszna? — A szolgáltatásban, iro­dákban többet keresnek. Sajnos, ott nincsenek meg­felelően megfizetve, ahol va­lóban alkotnak, terveznek! E folyamat megállítása a társadalom egészének érde­ke. — Nehéz is, könnyű is mai értelmünkről szólni — vallja Filep András. Nyír­egyházi, harmincéves, a Miskolci Nehézipari Műsza­ki Egyetemen szerzett gyárt­mányfejlesztő mérnöki dip­lomát. — Azért ilyen fele­más a válaszom, — folytat­ja —, mert vállalatunknál megindult egy folyamat, amely kimozdította a mély­pontról a műszakiak hely­zetét. A vállalat neveltje. Egy esztendeig volt ösztöndíjasa, s 1979 óta eszi innen a ke­nyerét. — Gondolom, mindig konkrétan kell vizsgálni a meg- vagy lebecsülésünket. Ez jórészt attól függ, vajon piacképes-e a termék, amit összehoztunk. Idén — sze­rintem — éppen a műszaki­ak jobb megbecsülésének eredményeként zárunk si­keres évet. A Tajga—2-vel nemcsak bekerültünk a szovjet piacra, ma már gyors igényekre is azonnal képe­sek vagyunk reagálni. így született a Kemping— 4 lakókonténer. Egy team alkotta meg. Tervezőmérnö­kei: Fekete Lajos, Ruska Pál, Halász Sándor és Filep And­rás. A fehérgyarmatiak is beleadtak mindent a minta­gépbe. Egy hónap alatt hoz­ták össze. Tesztelését most végzik a Szovjetunióban, reméljük, jól vizsgázunk. Ez a szellemi tőke ered­ménye, a nyírségi gyár hasz­na. — A vállalatnál most adottak a feltételek a ké­pességek kibontakoztatására. Az értékelésünk? Lehetősé­günk van vgmk-k alakításá­ra. Ez a mérnöknek jobb, mintha taxizna. A vállalat­nak is kedvező, mert gyor­sabb a gépek tervezése. Nos, egy ilyen vgmk-nak vagyok én is tagja. S így már meg­éri mérnöknek lenni. Lenin tanítja: ....... a tények, mint az angol közmondás tartja, ma­kacs dolgok és akarva, nem akarva számolni kell velük.” Farkas Kálmán „Megszépíti az életemet...“ Beszélgetés a zenéről a 13 éves Bödéiy Mártával Már nem kislány, még nem nő. Már nem csupán zongorázni tanuló kisdiák, de még nem is művész. Akkor hát kicsoda. Rendkívül tehet­séges, tizenhárom éves nyír­egyházi ifjú hölgy, aki ki­emelkedő képessége miatt a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatának zon­goraszakán tanul Budapes­ten. Most azért kerülhetett sor a beszélgetésre, mert né­hány napra Nyíregyházára jött, hogy fellépjen az orosi művelődési házban. Mint mindig, most is elkísérte édesanyja, Gödény András- né dr., aki a háttérben sze­rényen meghúzódva olykor kiegészíti, olykor pontosítja Márta szavait. — Mikor vetted észre a zene iránti különleges von­zalmadat? — Két-három éves ko­romban sokszor zene mel­lett aludtam el. Ha kikap­csolták a rádiót, rögtön fel­sírtam. (Anyukája: a városmajori óvodába járt, és az óvónője, Veres Gyuláné szólt először, hogy Mártinak feltűnően jó a hallása.) — Ezután már nem is le­hetett kétséges, hogy a zene­iskolába kerülsz. Nyíregyhá­zán azonban csak harmadi­kos kortól ültetik zongora mellé a gyerekeket. Nem ké­sői kezdés ez? — Talán, de lehet pótolni. Ügy tudom, Kocsis Zoltán ötéves korában kezdett zon­gorázni, de Ránki Dezső csak kilencévesen. Nekem azt mondták, hogy jobb éret­tebben kezdeni az ismerke­dést a hangszerrel. — Hogy kerültél a Zene- akadémia előkészítő tagoza­tára? — 1983. április 5—8. kö­zött volt a III. országos ze­neiskolai hangverseny, ahol különdíjat kaptam. Aztán szóltak, hogy menjek fel Pestre, meghallgatásra. Az előkészítő tagozat vezetője, Kéry Klára tanár néni hall­gatott meg és fel is vett. Így aztán mindnyájan Pestre költöztünk. (Édesanyja: Márta még csak két éve tanult zongo­rázni, de rögtön az ötödik osztályba vették fel.) — Hogy tetszik Budapest? Egyáltalán, örültél-e, hogy oda kerülsz? — örültem is, meg nem is. (Márta közben grimaszokat vág.) — Sajnáltam, hogy itt kell hagyni a barátnőimet és Rábai Júlia tanár nénit, aki­nek sokat köszönhetek. De aztán hamar megvigasztalód­tam. Klári néni (Kéry Klá­ra), aki nemrég sajnos meg­halt, a világ egyik legjobb zongoratanára volt, akihez a legnagyobbak még művész korukban is visszajártak ta­nácsokért. Rendkívül gyer­mekszerető volt, kimondha­tatlanul jók voltak vele a zeneórák. — Biztosan sokat kell gya­korolnod. Elmondanád egy­napi programodat? — Hétkor kelek. Reggeli, satöbbi, majd két és fél órát gyakorolok. Délután járok a Gödény Márta normál suliba. Este legszíve­sebben koncertre járok. Van olyan hét, hogy tíz koncert­re is elmegyek. Olyan jó lát­ni és hallani a nagy művé­szeket! Ilyenkor biztatást kap az ember. — Elfogadod édesanyád zenével kapcsolatos vélemé­nyét? — Persze, hogy el, okos dolgokat mond — elneveti magát — bár nem mindig. — Volt már hangverse­nyed, olyan igazi? — Itt-ott felléptem már, de csak a többiekkel együtt. Sze­repeltem a Zeneakadémia kistermében például és egy­szer Bécsben is voltunk. Kaptunk kétszáz schillinget; irtó sok csokoládét vettem meg. Márta egyre nyugtala­nabb. Beszélgetés közben is inkább áll, menne már. Oro- son, ahol vendégeskedik, egy egész állatkert van a házi- gazdáéknál: kutya, arany­hörcsög, négy zebrapinty, ti­zenöt csirke. Jó lenne már játszani velük. Sietve hozzá- B. I. O tt kezdődött minden, hogy elfelejtettem bedobni a heti lot­tót. Négy szelvényt én töl­tök ki rendszeresen, ugyan­annyit a feleségem. Húsz­húsz forintot szánunk rá hetenként, hogy jó kis summához juthassunk. S, hogy ez nem mesebeszéd, két éve a feleségem egyik szelvénye bizonyította, négy eltalált számával. Most elfelejtettem a sze­rencseiroda gyűjtőjébe dob­ni a szelvényeket. Egy jó ismerőssel összetalálkoz­va, úgy elbeszélgettük az időt, hogy végül is nálam maradtak a cetlik. Őszinte megbánással vallottam ezt meg vacsora után a felesé­gemnek. — Ugyan hallod, hogy lehetsz már ennyire hasz­navehetetlen, élhetetlen?! — hördült az asszony. — Ne haragudj, kedves, összejöttem egy jó isme­rőssel és... — Összejöttél akárkivel, ez nem kifogás. Ittmarad­tak a számaink! És épp, ha most azokat húzzák? Ideje lenne már, ha befutna egy Negatív szerencse másik négyes, vagy éppen­séggel ötös. A számaink jók, állandóak, csak itt vagy te, és tessék, elrontol mindent. Mi leszl ha újra a mienket húzzák?! — li- tániázott a feleségem. — Nem húzzák azokat most, anyuci — próbáltam hűteni a forró levegőt. — Ez van, megtörtént és tény. Legfeljebb drukkolunk egy kicsit. De ne félj, nem húzzák most a mi száma­inkat! Pénteken reggel, munká­ba induláskor a feleségem azt mondta: — Nem is tudom, mi lesz, ha mégis kihúzzák! Annyi szent, felkészülhetsz a ha­zajövetelemre ...! Magam sem lévén kivé­tel a férjek között, mi ta­gadás, tartottam a találko­zástól. Felfokozott várako­zásom és szorongásom azonban a húzáskor tökéle­tes megnyugvássá változott. Mindössze egy jót drukkol­hattam, amíg forgatták a kerekeket, s miután a mi számainkat messziről sem találták el, helyreállt a csa­ládi béke. Bizonyítván, hogy a sze­rencse valóban forgandó. Asztalos Bálint Egy falu népe dobozban „Vallatják“ őseink csontjait Bármilyen furcsán hang­zik, a nyíregyházi Jósa And­rás Múzeum padlásterében, a tudományos szakkönyvtár szomszédságában egy kis fa­lu népessége sorakozik a gondosan sorba szedett, cé- dulázott papírdobozokban. A valamikor, a legkülön­bözőbb korokban élt — és legkülönbözőbb emberek ása­tásoknál előkerült csontjait őrzik a dobozokban, ame­lyet újra és újra elővesznek az embertannal foglalkozók, s mindig találnak vizsgáló­dásaik utón újabb és újabb üzeneteket. HIEDELEM SZÁMÍTÓGÉPEN A megmaradt csontok ugyanis — hozzáértő kezek nyomán — mind beszéde­sebbé válnak. Elmondják, hogy az adott korban meg­közelítően hány év volt az átlagos életkor, a testma­gasság, gazdag vagy sze­gény volt-e a megboldogult, számos betegségre utaló jelt is engednek felfedni a meg­őrzött csontok, beavatják a ma élőt a különböző korok, népek temetkezési szokásai­ba, hiedelemvilágába ... Szá­mítógép vallatja őseink csontjait... A megye egyetlen antropo- ■ lógusa dr. Szathmáry László, a tisza vas vári Vasvári Pál Múzeum igazgatója, a me­gyei múzeumi szervezet szakavatott munkatársa el­mondja: az embertani gyűj­temény körülbelül hatszáz személyről ad értékes in­formációkat a szakemberek­nek. Csontvázból, koponyá­ból, különböző csontokból rekonstruálni lehet — igaz, sok éves, kitartó munkával — az egykor élt emberek számos genetikai tulajdon­ságát. És ez nem választható el a történeti kutatásoktól, az írott forrásoktól. MIT MOND A FOGAZAT? A több száz éves csontok vizsgálata alapján a szak­ember megközelítő pontos­sággal meg tudja állapítani az elhunyt életkorát, egész­ségi állapotát, testi fejlett­ségének mutatóit, az illető nemét is. Elsősorban a fo­gazat nyújt fontos informá­ciót az antropológusnak, zömök testű emberek voltak. A Felső-Tisza vidékén tar­tott ásatásaink során előke­rült csontleletek tudomá­nyos vizsgálatai szerint a honfoglaló ősök nem voltak alacsony termetűek. A honfoglalás évszázadát feltárt temetőben még nem találtak gyermekcsontváza­kat a régészek. Őseink nem a szokásos, a felnőttek te­metkezési helyére temették a kisgyermeket, ami az éle­tükben őket ért tisztelettel is összefügghet. Később már találtak gyermekcsontváza­kat, sőt olyan eszközöket is a sírba tettek a gyermekkel, amelyekre csak felnőtt kor­ban lett volna szüksége. Csatok, gombok, hajkarikák, s más tárgyak maradtak fenn e korból. S milyen gyógyítási eljá­rásokról adnak hírt a nyír­egyházi csontgyűjteményben őrzött koponyák? A koponyalékelést gyógyí­tó szándékkal végezték őse­ink „orvosai”, s bizonyos, hogy sikerrel, mert ha ez túl sok áldozatot követelt volna, aligha válik általánossá és népszerűvé, mint ezt a ko­rabeli leletek bizonyítják. ZSUGORÍTOTT KOPONYA Aligha lehetett e régi kor­ban ennyi főfájós, nyugta­lan, zaklatott, zavart elmé­jű ember, akinek betegségét a koponyájában mocorgó ká­ros szellem jelenlétének kel­lett volna tulajdonítani. In­kább arról van tehát szó, hogy a koponyák lékelésének ugyanis gyakorlati indíté­kai vannak. „Találkoztunk” egy zsugo­rított koponyával is a múze­um gyűjteményében — amely igen ritka. Nem túl régen a Szabolcs községbeli református parókia lépcsője előtt lévő temetőben buk­kantak rá. Egy tizennyolc éves nő mesterségesen csú- csosított koponyáját, e ritka­ságszámba menő leletek egyikét alaposan tanulmá­nyozta az. antropológus és kiderült: valószínű, egy bol­gár-alán lány volt az illető, aki valahogyan idekerült a honfoglaló magyarokkal. Szülei, hozzátartozói követ­ték az ősi szokást: még kis­gyermekkorban fásukkal, pó­lyákkal átkötötték a kopo­majd 14—18 éves kor között a végtagok összecsontosodá- sa. Felnőtt korban a fogak kopásából, a medencecsont bizonyos jellegbeli sajátos­ságaiból, a végtagcsontok fe­jeiben a csontritkulásból, a koponyavarratok elcsonto- sodásából „olvassák” ki a kort, illetve a népesség kor­eloszlását. Kicsi gyermeknél hatéves korig szinte hónap­ra meg tudják mondani a ■kort — a fogkorona és -gyö­kér fejlettségéből. — Kutatásaink egy érde­kes és eddig eléggé elter­jedt nézetről mást monda­nak, mint eddig hitték. A különböző források eddig azt mondták: a honfoglaló ma­gyarok általában alacsony, Dr. Szathmáry László antropológus a koponyá­kat „faggatja”. nyáját, hogy az a későbbi­ekben csúcsosan fejlődjék. Ilyen, úgynevezett zsugorí­tott koponya csak a Volga mentén és Bulgáriában ta­lálható. Ezeket mondják el az ősök csontjai. Az őket kutató antropológus pedig újra és újra „életre kelti” a kis fa­lu népességét kitevő „doboz­lakókat”, hogy még többet tudjunk meg egykor élt őse­inkről, tulajdonképpen ön­magunkról. Páll Géza Filep András Fekete Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents