Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
K| ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. december 24. gy karácsony táján azon kapom magam, hogy gyermekkorom kántáló dallamai zsonga- nak a fülemben, kifordított kucsmás, bun- dás, maszkos alakjai nyüzsögnek előttem. Jönnek a lepergett időből, zörgetnek botjaikkal, s dallamokat mormolva, ünnepi kalácsot majszolva tovatűnnek. .. A „gyócsinges”, csá- kós csillagosok régi házunk udvarán toporognak egy keveset, mielőtt bekéresz- kednének... Nagyapámék udvarán a Sajó kutyánkkal évődnek a betleheme- sek, akik a Bencsiből zöty- kölődtek fel ide a Vay — utcába, kivilágított betlehemükkel, s mielőtt a „fődes kiskonyhában” előadnák játékukat, a kenderszakállas „öreg” — valamelyik Al- mási-fiú a vásártérről! — kegyetlenül megzörgeti lán- cos-somfabotját... Szálkán és Szatmárban is ilyen képet mutattak még negyven-ötven éve is a csendesen sötétedő utcák és udvarok karácsony vigiliá- ján. Az emlékfoszlányokat kiegészítem régi gyűjtőfüzeteimben őrzött adatokkal, hogy múló életem napi „feladatai” közben egy-egy örömperccel lepjem meg magamat. A karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. Az ünnep Rómában keletkezett 325 és 335 között. Célja az volt, hogy lezárja'' a Jézus Krisztussal kapcsolatos vitákat és a liturgia eszközével népszerűsítse a niceai zsinat határozatát, mely szerint Jézus Krisztus Isten is és ember is egy személyben. Az ünnep napjának a megválasztása sok problémát^ okozott, mivel abban az időben számos egymásnak ellentmondó nézet élt Jézus születésnapját illetően. Mivel december 25-e az egyiptomiaknál, szíriaiaknál, görögöknél, a régi rómaiaknál is a nap istenének, a le nem győzöttnek (Sol invictus, a legyőzhetetlen Nap) volt a születésnapja, sőt akkoriban a nagy kultuszú perzsa fényistennek, Mithrasnak a születésnapja is erre a napra esett, így az ünnep új tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak a születésnapja. így formálódott tehát a régi keleti pogányhit... Szatmárban híres szólásmondás az idejét múlt segítségre: késő karácsony után kántálni! Ezért indultak az énekes kántálók már napszállat előtt karácsony előestéjén (vigíliáján) házról házra, ahol is az ablakok előtt éneket és rigmust mondtak. A kántálásra e ravasz kérdéssel kértek engedélyt: „Szabad az Istent dicsérni?” Amikor aztán elvégezték dolgukat, akik „adtak magukra”, beinvitálták a kántálókat. Persze a pulya-kántálókat nem, azoknak kiadtak valamit, nagyidejű adatközlőim említik, hogy volt olyan karácsony is, amikor alig kerestek egy tarisznya sültkrumplit. .. Ma már tudjuk, hogy a hordozható betlehem keletkezése egyházi eredetű. A Szentföld első zarándokai áhítattal adtak hírt az ottani szikla-barlangról, a jászol-maradványról stb. Sőt Liberius pápa 354-ben gondoskodott arról, hogy a karácsony-kultusz ápolására épített új római bazilikában (a b. Liberii-ben a későbbi Beata Maria ad prae- sepeben) a hívek szemléleti úton is gyönyörködhessenek a betlehemi jelenet emlékeiben. Az így kialakított templomi ünnepi színjáték természetesen gyorsan hódított. A IX-X. században már Angliában és Németországban is ismert és alkalmazott. Alig néhány század múltán viszont már panaszok hallatszanak az ünnep profanizálása miatt. A drámai játékokat először III. Incze pápa tiltja el 1210-ben, s valószínű ez a korlátozás indította Assisi Szent Ferencet arra, hogy a jászolt ne a templomban, hanem erdőben állítsa fel, ahol széna, szalma, élő állatok álltak rendelkezésre mint „kellékek”. A ferencesek és a klarissa apácák révén a betlehemi jelenet és a hozzá fűződő misztérium a XIV—XV. században már olyan népszerű, hogy a nép közt toborzott alakos- kodók már nemzeti nyelveken adják elő mondókáju- kat. A kisebb egyházakban, ahol az alakoskodókat a jelenetekhez nem mindig tudták előteremteni, bábokkal kezdik az élő személyeket helyettesíteni. A híveknek a bábok nem voltak szokatlanok, mivel ismerték a mozgóbábos színházakat, a keleti eredetű marionetteket. Végül is a XVII. században minden templomból kitiltják a báb- táncoltatást, de akkor a világi papok a templomok előcsarnokaiban, a barátok pedig a kolostorok kapui alatt állították fel kedvelt marionettjeiket. A betlehemet a gazdagok lakásaikon állítják fel, míg a szegényebbek a falvakban házról házra körülhordozzák, miközben eléneklik hozzá a misztériumot. A hordozható tornyos betlehem tehát nem a templomok betlehemi barlangját és istállóját, nem a cserényt jelentő német krippe-t, a jászolt jelentő szlovák jaslická-t, a félszert jelentő lengyel sop- ká-t jelentette, hanem a valamikori templomra utalt, ahol előadták a játékot. A magyar betlehemes játékok ősi formája tehát a bábos vagy a bábtáncoltató betlehem, melyről sokáig azt hitték, hogy a Dunántúl katolikus falvaiban volt általános. N. Bartha Károly kutatásaiból tudjuk viszont, hogy — máig ismeretlen okból — Szatmárban túlnyomóan református falvakban, Tiszacsécsén, Szat- márcsekén, a Paládokon, Csengerben stb. ismert és játszott volt egészen az 1920-as évekig. Talán nem érdektelen, ha ide jegyezzük a játék sum- mázatát. Szatmárban • is a bábjáték paraszti formája a bábtáncoltató betlehemezés, színpada templom vagy jászol alakú, és a primitív bábokat (ásó- vagy kapanyélből készült, esernyődrót fogóval) a bábtáncoltató betlehem alsó részén vágott járatban, alulról mozgatják. A bábok hosz- sza 15—20 centi, drótfogóval együtt 28—30. Van köztük öreg juhász, fehér báránybőrben, Titiri bojtár fehér ingben-gatyában, fekete lajbiban és kalapban. Angyalok fehér vászonruhában és fejkendőben, karok nélkül. Heródes levehető fejjel, piros ruhában. Ördög fekete báránybőrbe burkolva, farokkal. Halál fehér ruhában, derekán fekete övvel, karja kasza alakúra kiképezve, mellyel játék közben leüti Heródes fejét. Kismiklós, a gyertya- pénz-szedő, fehér ingben, kék gatyában, piros posztó lajbiban. Sapkája réz pipakupakból. A valamikori templomszolga szimbóluma. A bábok mozgását a színpadforma határozza meg: forognak, verekednek, itt Szatmárban mozgásukat szövegmondás is kíséri, éiő szereplőkkel előadott betlehemes játék közepette. A játék történeti múltja még nincs felderítve, egyes kutatók szerint középkori eredetű, sőt arra is van utalás, hogy a klasszikus élő betlehemes játék is a bábtáncoltató formából alakult ki, ez azonban nem bizonyított. A kellékek, betlehem, sisak, csörgős bot, kard, persely mellett igen érdekes a játék szövege és dallama is. Ezek elemzése során kimutatható a regős, a pásztormotívum, melyek pogánykori kultúránk ma- * radványai. A csekei játékból ide jegyzek egy kis részletet. Már a házban vannak, a betlehemet két székre letették, az éiő szereplők körbe állták, a bábtáncoltató a betlehem mögé guggol és csenget; Angyal: Glória! Ripcse: Hallod, öreg, an- gyalszót hallok! Koridon: Hallom, hallom, hogy tőtöttikáposzta ro- tyog a fazokba. Bábtáncoltató csenget. Angyal: Glória! Ripcse: Hallod, öreg, ismét angyalszót hallók! Koridon: Hallom, hallom, hogy a kolbász kukorékol a kéményben. Bábtáncoltató csenget. Angyal: Glória! Ripcse: Hallod, öreg, ismét angyalszót hallok! Koridon: Hallom, hallom, hogy kórót kaszálni híjnak a Sipka-düllőbe, ahol a ködmön terem, de nem megyek, mert karácsony éccakája van. Mire a mutatvánnyal végeznek, s azt megismétlik 20—25 helyen, közben a korcsmába is, bizony eljön az éjfél, s nyugovóra kell térni, hogy másnap, ha kissé „mátyósan” is, de feljárhassák a falut. em lenne teljes a szatmári karácsonyi kép, ha az ünnepi ételekről nem ejtenénk szót. Az ünnepi kalács elmaradhatatlan volt. A legegyszerűbb a puszta kalács, ha volt mód a diós és lekváros kalács, kifli járta. A mákos bobájka elmaradhatatlan volt. Ott volt a töltöttkáposzta is a terített asztalon, alá ja szalmát tettek, s a lehullott morzsával együtt megetették az állatokkal. Még ma is ismert mondás az Erdőháton: „Karácsomba kalácsot, húsvétba húst, pünkösdbe kenyeret, azt is csak úgy, ha lehet.” Mára már elmaradtak a csillagosok, a betleheme- sek, a karácsonyi asztal bőségesebb, mint valaha, bárha a szeretet sem követné a tovatűnt kántálókat. V _______________________________________________________________________________________________✓ Kiss * “Ha rajz Á téli napforduló, a karácsony időszaka a régmúlt időktől az emberiség kedves ünnepe volt, a hozzá fűződő ősi babonák a tovatűnő századok során új tartalommal itatódtak át, és váltak maradandó népszokássá. Ezeken a napokon a hajdani családfő szertartásos szavakkal szította fel a családi tűzhely parazsát, miközben tüsköt vetett reá. Ezt az ősi hagyományt folytatta a keresztény család feje is, midőn karácsony reggelén e szavakkal gyújtott be a tűzhelyen: Áldott legyen Krisztus születése. A legismertebb karácsonyi szokás a Luca napján — december 13-án — megkezdett és karácsony estjére elkészített Luca széke volt. A szék készítője karácsony éjfelén a székre ülve nemcsak a boszorkányokat ismerte fel, hanem a keresztútra kiülve megláthatta róla az ördögöket is, s ha nem ijedt meg tőlük, azok minden kívánságát teljesítették. Az öregasz- szonyok Luca napján piszkaiéval megzavarták a tyúkokat, hogy a következő évben bőven tojjanak, de ettől a naptól karácsonyig bűvös körből — abroncsból, tálból vagy körbe font kötélből kellett a baromfiakat etetni. A karácsonyi asztalt fehér Népszokások, hiedelmek, babonák abrosszal takarták le, az asztalra helyezett ételek mindegyikéből a család minden tagja legalább egy csipetet evett, hogy a következő évben mindnyájan együtt maradjanak, egy kenyeret egyenek. Az abrosz az ünnepek végéig az asztalon maradt. Az ünnepi asztalról lekerülő csontokat, maradékokat tűzbe vetették, az ételmorzsákat pedig az ünnepek múltán ösz- szesöpörték az abroszon, a kemence tetejére tették, és egész éven át ott is tartották. Ebből a morzsából vetettek időnként parázsra, hogy az így nyert füsttel megfüstöljék a tehenek tőgyét „rontás ellen”, bő tejelésért. Karácsonyban az asztal alá — néhol az abrosz alá is — szalmát szórtak. Ebből a szalmából font kötéllel övezték a gyümölcsfák derekát, hogy bő termést hozzanak majd. A szalma egy része a kotlós fészkébe került, ez biztosította a sikeres keltést. Az asztal alá egy szakajtóba ba- romfieleséget is tettek, ez biztosította a családnak egész éven át a bőséges tojásellátást. Karácsony alkonyatán a gyümölcsöskertben is jutott feladat a kert gazdájának. Mielőtt a csillagok feljöttek, a gazda sörétteí töltött fegyverrel kiment'a kertbe, a gyümölcsfákat jobbról, balra haladva háromszor megkerülte, miközben égre szögezett szemmel leste az első csillag felkelését. Mikor ez a csillag felcsillant, a gazda a csillagot nézve a fák koronája fölé sütötte fegyverét. Szerinte így vált termékeny- nyé az egész gyümölcsös. A karácsony feltárta a beavatottaknak a jövőt, az élet és halál titkait is. Aki a karácsony előtti napon böjtölt, és viliakor (karácsony vigíliáján) mezítláb — vagy éppen meztelenül — háromszor körülfutotta a házat, és a ház világló ablakán betekintett, ott benn meglátta a halált. Éjfélkor a kút vize is „megháborodott” — így „tapasztották” (tapasztalták) ki a régiek — és borrá változott Egy asszony, kinek gégéje mindig száraz volt, el is ment éjfélkor „bort merni”, de amikor'a kúthoz közeledett, abból boroshordók buktak elő és feléje gurultak. Ettől szegény annyira „meg- tévelyedett”, hogy ijedtében elszaladt, forró lázt kapott — és meghalt. Az állatok a vilia éjjelén az istállóban emberi hangon szólaltak meg: dicsérték a jó gazdát, vagy panaszkodtak a rosszra. Aki beszélgetésüket kihallhatta, és azt másoknak elárulta, a fecsegőt az állatok alkalomadtán megrugdosták. Az ünnepi asztalnál megtört dió, a szétvágott alma is sok mindent elárult. A férges dió feltörőjének betegséget, az összeszáradt, vagy megfeketedett bél halált jelzett. A szétvágott alma hi- bátlansága jót, romlottsága bajt jelentett, a szétvágott almamag korai halálra utalt. A várható jövőről hozott üzenetet a karácsonyesten meggyújtott gyertya. Akinek a gyertyája először aludt el, az halt meg legelőbb — hitték az öregek. Az elfújt gyertya felfelé szálló füstje jót jelentett, az ajtó felé húzódó füst korai halált jelzett. És még sok, egyre gyorsabban feledésbe merülő szokás töltötte ki népünk életét. A népszokások tovatűnő foszlányait féltő gonddal próbáljuk megmenteni — ha még lehet. Horváth Sándor
