Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

1985. december 21. Az „Oberassistent“ Film és irodalom A névjegy: Dr'ínguEKmur.Pa£ Tech' J bJ rusche Hochschule „Otto von Guericke" Magdeburg. Az első pillantásra kiderül, hogy tulajdo­nosa magyar. Az Elba menti nagyváros mű szaki főiskolájáról már kevesebbet tud az először ott időző. De Magdeburg nevének említésekor jóformán mindnyájunknak be­ugrik a fizikaóráról ismert magdeburgi fél tekékkel végzett kísérlet emléke, amely el­választhatatlanul kapcsolódik a XVII.'szá­zadi tudós polgármester, Otto von Guericke nevéhez. Most már ismerős, ugye? Rézből kalapált, hajszálpontosan összeillő két fél­gömb. Miután Guericke kiszivattyúzta be­lőle a levegőt, már tizenhat ló se tudta széthúzni a két féltekét. Nagy szolgálatot tett a kísérletező polgármester (van-e nap­jainkban hozzá hasonló?) a fizikának és a törvényein alapuló gyakorlatnak, amikor megalapozta a légnyomás hatásaival kap­csolatos ismereteket. Guerickétől már Pap Elemér sincs messze. (Legföljebb háromszáz esztendőnyire!) Már csak azért sem, mert a tanár úr — Herr Oberassistent-nek szólítják a tanítványai — az 50-es évek közepén alapított műszaki fő­iskolának a dízelmotorokkal, szivattyúkkal és kompresszorokkal (tehát a „levegőtudo- mányokkal" is!) foglalkozó tanszékén oktat. — Mióta is? úgy felkerekednék! Még szerencse, hogy gyakran hazajárok, és otthonról is sok a vendégünk. így kielégíthetem a honvágy keltette hazaéhségemet. — Milyen lehetőséged van a magyar kap­csolatok ápolására Magdeburgban? — Miután egyívásúak vagyunk — mond­ja —, könnyen kiszámíthatod: társaimmal együtt mi voltunk a Guerickéről elnevezett főiskola első évének az elsősei. De egy esz­tendővel előtte már kijöttünk az NDK-ba; Lipcsében, a nyelvi előkészítőn tanultunk mi, magdeburgi három magyar ösztöndíjas. Az első fecskék. A végzés után, 1966 tava­szán felajánlották, hogy maradjak itt, a főiskolán. Az áramlástani tanszéken lettem asszisztens. — Mit csináltál ott? — Az egyetemi rangú főiskolának ez a tanszéke (itteni szóhasználattal: szekciója) turbinákkal, örvényszivattyúkkal, repülőgép- sugárhaj tómű vekkel, szellőzőberendezések­kel stb. foglalkozik. Az én kedvenc terüle­tem a szocialista országokban viszonylag fiatal tudományág, az áramlástani gépek zajvizsgálata, az aeroakusztika. Szoktam is mondani: olyan az életem, mint a mun­káit!: örök áramlás... De erről majd ké­sőbb. — Első disszertációmat is az aeroakuszti- káról írtam. Az érte kapott tudományos fo­kozat megszerzése után szerettem volna ha­zatérni. De közbejött valami. A feleségem, aki NDK-ösztöndíjasként Budapesten vé­gezte az orvosi egyetemet (kitűnően beszél magyarul), akkoriban szakvizsgázott. Bel­gyógyász. Akkor őrá vártam, azért nem költöztünk haza, bár az asszony is szívesen velem tartott volna. Akkor, a hatvanas évek második felében érdekes munkát is felaján­lottak, a frissen épített győri Rába—Man Motorgyárba hívtak. — Az újabb nekibuzduláskor a gyerekek miatt nem tudtunk mozdulni: vétek lett vol­na kivenni őket az iskolából. Tamás és Gé­za, néhány perces eltéréssel születtek, most 18 évesek. És itt megint el kell mondanom valamit, ami közbejött: — Tudományos munkám Kyakvrf“! zom, sokszor hetekig, hónapokig távol vagyok hazulról. Rendszeresen dolgozom a moszkvai Baumann Egyetemen, valamint otthon, a Budapesti Műszaki Egyetemen, Czibere Tibor és Szentmártoni Tibor pro­fesszor urak keze alatt. Nyolcvanegyben is akként adódott, hogy NDK-ösztöndíjjal Bu­dapestre jöhettem. Igaz, nem volt magyar nyelvből állami vizsgabizonyítványom, vé­ül sikerült megértetnem az ösztöndíjpályá­zat kiíróival, hogy az én esetemben elte­kinthetnek a nyelvvizsga-bizonyítvány be­mutatásától ... Nos, akkor egy esti telefo­náláskor újságolta a feleségem, hogy ajfiú- kat felvették a középiskolába. Egy éppen akkor szervezett latinos osztályba. Egy vi­lág dőlt össze bennem, mert azt hittem, bogy „rendes” ember lesz belőlük. Pedig mennyit matekoztunk, repülőztünk otthon együtt! És lám, latinosztályba iratkoztak, hogy ráadásul orvosok legyenek. A hazaköl­tözést e gimnáziumi felvétel miatt el kel­lett halasztanunk, holott a két fiú anyanyel­vi szinten — vagy inkább apanyelvin? — beszél magyarul, és imádnak otthon lenni. Nálunk, a családban egyenjogúságot élvez mindkét nyelv, mindkét nép kultúrája, nép­művészete, gasztronómiája. Erről jut eszem­be, hogy a főzelék szóra mi se találtunk né­met megfelelőt. Sportmérkőzések esetén ■mindkét csapatnak egyformán drukkolunk, magyarnak, németnek egyaránt. — És hogy álltok a hazatelepüléssel? — Miként az lenni szokott, most is közbe- ott valami: a két fiút felvették az orvosi gyetemre. Annak ellenére, hogy otthon, a Duna mellett, Komárom megyében még há­zunk is van, túl nagy anyagi erőfeszítés len­ne a váltás. Most én is azt mondtam a fe­leségemnek, hogy várjunk. Bár időnként — Tolmács és idegenvezető ezga°me­gye ugyanis Szabolcs-Szatmár megyével ápol testvéri kapcsolatokat, rendszeresen jönnek hazulról különféle küldöttségek, nekik segí­tek, mindig engem hívnak az itteniek tol­mácsnak. Ennél is rendszeresebb, mindenna­pos a kapcsolatom az évtizedek óta itt ta­nuló magyar ösztöndíjasokkal. Engem, a „főmagyart" bízlak meg honfitársaim gyá- molításával. Igyekszem minden erőmmel es tudásommal egyengetni lányaink, fiaink sor­sát. Eljárok KISZ-taggyűléseikre, együttdol­gozunk a tudományos diákkörökben is. Ma­gyarok a demonstrátoraim is . . . — Milyenek a mai ösztöndíjasok? — Azok, akik ide kijutnak, értelmes fia­tal emberek. De némelyikük kissé könnyel­mű. Kezdetben ugyanis jól megélnék az otthon szerzett elméleti ismeretekből. Aztán mire felocsúdnak, hogy tanulniuk is kelle­ne, már „elment a vonatuk", jóformán vég­érvényesen lemaradnak. Azok viszont, akik kezdettől fogva szorgalmasan dolgoznak, ta­nulnak, otthoni kollégáiknál gyorsabban gyarapodnak. Az itteni képzés ugyanis gya­korlatiasabb, ezáltal „mérnökebb mérnö­kök" lesznek. Ráadásul a német nyelv tö­kéletes ismeretével, egy másik nép, ország kultúrájával, szokásaival gazdagabbak, mint az otthon végzettek. Kell-e sorolnom a helyzeti előnyöket?! — Hogyan boldogulsz te, idegen állam­polgár a magdeburgi főiskolán? Megbecsülnek, számítanak munkám­ra. társadalmi tevé­kenységemre. Az NDK-állampolgár kollégá­immal azonos a jövedelmem. Nem sokat mond az otthoni olvasónak, hogy most 1620 márka. De itt egészen mások az árarányok. Otthon sráckorom óta mozgalmi ember vol­tam, itt se tagadtam meg magamat. Kezdet­ben a szakszervezeti bizottság vezetőségé­ben tevékenykedtem, aztán titkárnak vá­lasztottak. Otthoni ösztöndíjam miatt kies­tem az újabb választáskor, de ma már is­mét én vagyok a titkárhelyettes, és a la­káselosztó bizottság egyik tagja is. — Szakmai munkámhoz minden segéd­anyagot megkapok, a legbizalmasabb doku­mentációt is. Évek óta a közegek térfogat- áramlásmérésével foglalkozom. Ez köznyelv­re fordítva egyebek között a hajtóművek, dízelmotorok fogyasztásmérését is jelenti. E bonyolult ipari mérések (otthon az orszá­gos közlekedésgépészeti konferencián is be­számoltam kutatásaim eredményeiről) pon­tosítása segíti az automatizációt és az anyag­takarékosságot egyaránt. Találmányt, nem­zetközileg védett szabadalmat is kidolgoz­tam ebben a témakörben: magyar kollégák és nyugatnémet cégek is érdeklődnek irán­ta. (Az első ilyen berendezést, egy különle­ges turbinát, az itt tanuló magyar hallga­tók segítségével készítettük el. Az NDK al­kotó ifjúság seregszemléjén Böhme profesz- szor, felsőoktatási miniszter tiszteletdíját is elnyerték vele a fiatalok.) — Gyártják-e már ezt a hasznos mérőmű­szert? — Sajnos, bármennyire sürgető is, meg nem találtam hozzá kivitelezőket. Holott akár egy otthoni gmk is képes lenne rá, fel­téve, ha megvan hozzá a kellő finomme­chanikai tudása. Életem egyik legnagyobb öröme lenne, ha magyar—NDK közreműkö­déssel sikerülne nemzetközi figyelmet kel­tenünk ezzel a szabadalommal... Kulcsár László • Fiilmművészet es szépiroda- _ lom: külön mű­köztük azon­ban több szem­pontból is igen szoros a kap­csolat. A különbségek kifeje­zőeszközeikből adódnak: az irodalom a nyelvvel, a film a mozgóképpel dolgozik A rokonság gyökere: a colok, feladatok azonossága, a lá­tott, érzékelt világ időben- tér.ben való ábrázolása, s va­lamiféle üzenet közvetítésé- nék a vállalása. „...nem olyan, mint a könyv...“ A film készítői számára az irodalom inspirativ lehetőség is; ötletet, témát ad, sőt az alkotások olyan hangulati vagy vizuális elemeket hor­dozhatnak, amelyek szinte kiáltanak a megfilmesítés után. Az irodalmi mű széle­sebb, gazdagabb életanyagot dolgoz fel, de míg az írónak egy adott folyamat ábrázolá­sához oldalakra van szüksé­ge, addig a filmszalagon mindez pillanatok .alatt expo­nálható. Ám itt van a film gyengéje is. Kovács András szavaival: „A film nem olyan, mint a könyv, nem lehet visz- szalapozni, megállni, elmé­lázni.'’ Ebből fakad aztán, hogy a rendező nem másol, nem illusztratív beállításokat szerkeszt, hanem a mozgó fénykép sajátosságaiból kiin­dulva szuverén, öntörvényű művet készít. A dolog másik oldala, hogy az Írod alom olvasó közönség is szívesen látja és egyre in­kább igényli az olvasott mü­vekhez kötődő filmeket. A megjelenített olvasmány­anyag, a képi gazdagság se­gít a megértésben, átélésben. Ha csak a felszabadulás utáni magyar filmtermést te­kintjük át, akkor is igazol­hatjuk e kölcsönös vonzalmat: Jókai, Mikszáth. Móricz, Kosztolányi regényei kerül­tek egymás .után megfilmesí­tésre. Várkonyi Zoltán, Bán Frigyes, Ranódy László, Gent­ler Viktor próbálkoztak újra es újra ilyen feladattal. Kü­lönösen Ranódy László film­jei (Légy jó mindhalálig. Pa­csirta, Aranysárkány, Ár­vácska) emelkednek magasan az átlag fölé, s nyújtanak á nézőnek életre szóló élményt. De nemcsak a klasszikusok népszerűek e tekintetben, ha­nem a kortárs magyar iroda­lom termékei is. Példaként említhetjük Balázs József, Sánta Ferenc, Déry Tibor, Örkény István írásait. Ha már irodalmi alapanyagról van szó, ki kell emelnünk a filmesek közül Fábri Zoltán nevét, aki mindig irodalmi forrásból dolgozik. Számára elsődleges a mondanivalóhoz, a regény tartalmához való hűség. Külön szakma Még nyilvánvalóbb a film és az irodalom kapcsolata, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a film tartalmazza az irodaiam elemeit is. Egyrészt a párbeszédek, másrészt a történet, a sztori kapcsán. Ilyen értelemben az irodal­mat a forgatókönyv képvise­li. bár nem önálló irodalmi műfaj, s önmagában csak ki­vételesen bírhat esztétikai ér­tékkel, csak lehetőség, s nem végtermék. Voltak, vannak irányzatok, rendezők, akik el is vetették az előre megírt párbeszédeket, sőt magát a mesét is. A forgatókönyv írás külön szakma. Mesterének egyaránt jártasnak kell lennie az írás­ban és a film világában. A film készítőjével együttgon­dolkodva kell megalkotnia művét, ismerve a rendező képvilágát, stílusát. Aláren­delt helyzetét természetesnek kell tekintenie, hisz a film a rendezőé, s ez ellen hada­kozni nemigen lehet; a for­gatókönyvnek az a rendelte­tése. hogy mint váz. beleol­vadjon a kész műbe. Ráadá ­sul nálunk se az anyagi, se az erkölcsi megbecsüléssel nem dicsekedhetünk. így az­tán elvétve rendelkezünk hi ­vatásos forgatókönyvirókkal. A gyakorlatban a film alko­tója maga lát a forgatókönyv megírásához, feltéve, ha van­nak hozzá adottságai. Ilyen alkotó például Bacsó Péter. Neki szerencséje van, forgató- könyvíróként indult, s csak később kezdett rendezni. A rendező társai A forgatókönyv sokszor több ember munkájának gyü­mölcse. A rendező társakat választ: szakembereket és írókat. Igaz, az írók nem szí­vesen vállalják ezt a szerep­kört a korábban említett okok miatt. Ennek ellenére ismerünk több sikeres rende­ző—író találkozást (Gábor Pál—Vészi Endre, Jancsó Miklós—Hernádi Gyula. Be- reményi Géza—Gothár Pe­ter). Arra is van mód, ha a film kortárs irodalmi adaptá­ció, hogy az író a rendezővel együtt lásson munkához. Ilyenféle közös gondolkodás eredményei: az „Isten hozta, őrnagy úr!” (Fábri Zoltán— Örkény István), vagy az „Egy­másra nézve" (Makk Ká­roly—Galgóczi Erzsébet) cí­mű alkotások. Kívánjuk, a jövőben sű­rűbben forduljon elő írók és filmművészek alkotó együtt­működése, hogy egyre több magyar film hazai és külföl­di sikerének örülhessünk. A. Szöllősi Irma A Halott feketerigó Juhász Ferenc mindig is vonzódott a nagy lélegzetű vershez. Elég, ha most csak két — könyvterjedelmű — művére (Gyermekdalok, 1963; A halottak királya, 1971) uta­lunk. A lét, a valóság tota­litásának művészi megmuta­tása vissza-visszatérő vágy­ként foglalkoztatja a legna­gyobb művészeket. A valóság részletező bemutatása a na­turalizmusban ünnepelte el­ső jelentős diadalát, de ha­marosan kiderült: távolabb­ról jobban látjuk azt, amit közelről akarunk megfigyel­ni. Vagyis; a művészi távol­ságtartás elősegítheti a lé­nyeges összefüggések meg­ragadását. A költőnek nincs könnyű dolga, amikor a létezéssel, a valósággal birkózik, hiszen intimebb műfajokban kell tapasztalatait megfogalmaz­nia. Nem könnyű, mert szembetűnőbb s talán jelen­tősebb az a változás is, amely a vers iránti érdeklődésben létrejött. Ha csak a magyar irodalmat tekintjük, éles a cezúra a hatvanas évek kö­zepéig, s attól napjainkig. Az első időszakban a költő még egy meghatározott kö­zösséghez szólhatott, a má­sodik periódusban gyakran megkérdőjeleződött a külön­böző vitákban még a vers(l) is. A hatvanas évek első fe­lében gyakran egy-egy vers megjelenése is az esemény rangjára emelkedett, napja­inkban a verseskötetek a könyvesboltok eldugott pol­cain porosodnak. Nem véletlen, hogy Juhász Ferenc már 1967-ben meg­kérdezte: Mit tehet a költő? Milyen lehetőségekkel ren­delkezik a vers, tud-e még valakihez szólni? Az ember­re nehezedő létiszonyat és fenyegetettség időszakában mit tehet a költő? Megold-e valamit? Megváltoztat-e va­lamit? S közben akarva-akaratla- nul átalakult a vers. Törede­zett, szakadozott lett. Elő­ször mosolygott, majd ironi­kusan, kétkedéssel szemlélte a világot. Még jó, ha illúziók nélkül. Mintha önmagáról akarta volna bebizonyítani, hogy felesleges. Juhász Ferenc mániákus türelemmel és szívóssággal építi a maga katedrálisát. Első versei 1947-ben jelentek meg, s nem volt olyan évti­zed, hogy művei ne váltottak volna ki heves indulatokat, vitákat. Bizonyára így lesz ez most megjelent új köny­vével is. A Halott feketerigó már külsejében is tekintélyt parancsoló alkotás. A kódex alakú mű borítójáról a költő tekint az olvasóra. A huszon­hétezer soros vers sajátos ön­életrajz. A költő végigtekint ötvenhét évén, s az asszociá­ciók láncreakciójában meg­mutatja az alig láthatót, el­mondja az alig elmondhatót. Őszintén, nyíltan, keményen, Festék nélkül láttatja az el­múlt négy évtizedet. „A lét arra vár, hogy gyönyörű aka­ratával a tudatos fényre csal­ja a költő” — írja Juhász Ferenc. Ennek a feladatnak a megoldásában segítőtárs Alighieri Dante. Az ö egyete­messége adja a követendő irányt a létezés egészének a birtokbavételéhez. A Halott feketerigó nyug­talanító, felkavaró olvas­mány. Nemcsak a külső való­ság részletezett rajzát kap­juk, hanem a lélek, a tudat hasonlóan megmutatott le­nyomatát is. A huszonhétezer sort nem szakítja meg egyet­len fejezet sem, a szöveg mindenütt kitölti a teljes ol­dalt. A Halott feketerigó mo­numentális épülethez hason­lít, amelynek a méretei le­nyűgözik az embert, de féle­lemmel is eltöltik. Mert le­het-e úgy olvasni ezt az époszt. mint egy regényt? Nem. Annái súlyosabb, fá­rasztóbb, állandó koncentrá­lást igényel. Mintha lírai vers lenne? Ahhoz túlságosan ne­héz. Nem lehet útitárs. Csak töprengő, viaskodó társunk, az íróasztal mellett. Miközben ezeket a sorokat írom, találomra felütöm a könyvet néhány helyen. Bár­hol olvasom a szöveget, egy idő után úgy érzem magam, mintha tenger venne körül: belekerülök a valóság hul­lámzásába. Együtt látom a költővel a tornyosuló képe­ket, s vele gondolkodom múlton, jelenen és jövendőn. „Jaj, lesz-e jövőtök gyerme­keim?” — marad fönn a kérdés a Halott feketerigó utolsó sorában. Juhász Fe­renc éposza felveti a kérdé­seket, a kételyeket, de van bátorsága ahhoz is, hogy a szembenézés után a hitét megfogalmazza. (Szépirodalmi Kiadó, 1985.) Nagy István Aín-s KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents