Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-11 / 264. szám

1985. november 11. Kelet-Magyaronzág 3 Ültessünk fát! E rdőben, fában nem vagyunk gazdagok. Még akkor is igaz ez, ha tudjuk, hogy az ország erdőterülete 1 millió 700. ezer hektár és ebben a’ megye erdősége valamivel több, mint 70 ezer hektár. De miért kell a szegénysé­günket hangsúlyozni? Rész­ben, mert erdővagyonunk gyarapítása olykor lassú, sőt vontatott, másrészt az erdők és fák védelme a meglévőtől sokkal több fi­gyelmet, nagyobb gondos­ságot igényel. Hogy az erdőkről szól­junk, azt most két dolog indokolja, ősz van, ez az időszaka a fásításnak, az erdőtelepítésnek. Más szem­pont, hogy a Miniszterta­nács nem régen hagyta jó­vá az erdővagyonnal való gazdálkodást és felkérte a társadalmi szerveket, tá­mogassák az erdőtelepítési, fásítási terveket, segítsék az erdők és fák fokozottabb védelmét. A Minisztertanács ülésé­ről kiadott kommünikét ol­vasva volt, aki megkér­dezte: „Hát kié a fa és az erdő?” Naiv az ilyen meg­jegyzés, de tény, emberek sokasága nem tud azono­sulni azzal, hogy az erdő, a fa közkincs, közvetve, vagy közvetlenül minden ember szolgálója. Igazo­lásként elég egyetlen pél­da. Az erdők oxigénterme­lő, légfrissítő hatása köz­ismert. És vajon kinek nincs szüksége a jó levegő­re? Vagy ki az, aki még nem járt úgy erdőben, hogy ne élvezte volna a lombok hűvösét, ne gyönyörködött volna a különböző fafajok­ban és a társult növények­ben, cserjékben, füvekben, virágokban. Közszájon forgó igazság: az erdő ezer arcú és sok­hasznú, hiszen a fa nem­csak fontos ipari nyers­anyag, vagy tüzelő. Az er­dő talajvédő, megakadá­lyozza az eróziót, a fasorok, erdősávok útját állják a szélnek, csökkentik a szél­károkat, védenek a def­láció ellen. Az erdő és a fásított területek a termé­szet- és környezetvédelem fontos eszközei. Ebben a környezetben az ember pi­hen, üdül, nemegyszer gyó­gyulást keres és talál. Mit kell tehát tenni? Mi a feladatunk akkor, ha a minisztertanácsi felkérés­nek eleget akarunk tenni. Mindenekelőtt ültessünk fákat. Ne erdőt telepítsünk, azt végzi az erdészet, az üzem. Viszont erdőségek­kel felérő fatelepítést vé­gezhettünk a megyében a településeken, az utcákon, tereken és másutt. A faülte­tés mellett nem évszakra, de egész évre szóló feladat, hogy ne szennyezzünk és ne engedjük szennyezni az erdőket. Er. utóbbi ma a legnagyobb gond és en­nek megoldása kívánja leginkább a társadalmi ösz- szefogást. A z erdő ezer arcú és sokhasznú, az ember magatartása az erdő­vel szemben viszont legyen egyértelmű és következe­tes. Gyarapítsuk és véd­jük az erdővagyon! S. E. A forint Átalakítással takarékosabban A két íróasztal találkozá­sánál lévő réstől pár centire már hónapok óta fénylik egy egyforintos. Bizonyosan vala­ki nem vette észre, hogy le­ejtette, elhagyta, s valame­lyikünk megtalálta, felvette és rendes volt, mert nem tet­te el, hiszen meggyőződése: nem az övé, s a gazdája majdcsak megtalálja. De mindegyikőnk úgy véli: nem őt illeti, tehát az asztalon hagyja. Így a forintos már hóna­pok, de lehet évek óta az asztallapon díszeleg. Már megszoktuk. Ügy tekintünk rá, mintha a bútorgyárban erősítették volna a fához. Csodálom, hogy a sok pa­pír között eddig hogy nem mozdult, kallódott el, hogyan sikerült dacolnia az idővel. Ez a forint stabil, nem veszít értékéből, sőt legalább is az én szememben egyre többet ér. Félénken hozzányúlok. Odább akarom csúsztatni, majd meg akarom nézni a másik oldalát is, de istenbi­zony nem elvenni. Nem megy. Odaragadt. Vicces. Így a forint már mozdíthatatlan ereklyévé vált. Ha nem vol­na helyén, meglopva érez­nénk magunkat. (cselényi) D ezső nem kocsmatölte­lék, mégis folyton a kocsmában ül mosta­nában. Sorsjegyet árul. Ele­inte a Kismozdony nevezetű művek előtt árusította a sze­rencsét, később azonban, ahogy hűlt a levegő, behúzó­dott a kiskocsmába — ter­mészetesen az üzlet vezető­jének beleegyezésével. A fel­tétel nem volt más: szemét nincs, tolongás nincs, nyerni vagy veszteni azt lehet. Dezső negyvenéves, vé­kony. fekete férfiú, műbőr dzsekijét még bent is kissé fázósan húzza össze magán, s ha már nagyon elege van az ücsörgésből, akkor feláll a pult melletti asztalkától, és toporog egy kicsit. Néha megiszik egy-egy sört vagy barackot, de gondosan ügyel arra, hogy ne ártson meg — pénzzel dolgozik. Amikor ki­bontja a sorsjegyköteget, gondosan elhessegeti a páci­enseket a doboztól (mely egyébként egészen stílszerű: egy „Gazdálkodj okosan!” társasjátéké volt valaha), két ujja között átmorzsolgat- ja a zöld vagy kék papírsze- letkéket, merthogy gyakor­ta összeragad egy-kettő, és vannak becstelen vevők is. Mint például a tegnapelőtti. Dezső kissé oktalan volt, de rá is fázott. Odajött a pasas, és kért százegy darab sorsjegyet. Felmarkolta a jó­kora adagot, és ellépett az asztalkától, mondván: máris Közel 20 millió forintos beruházást valósítottak meg a nyírbátori növényolajgyár­ban. Korszerűsítették a ka­zánt, energiatakarékos meg­oldást vezettek be. A napra­forgó szárítása után kelet­kező héjat hasznosítják. A kazánba a gyár technológiai gőz, hő és fűtés biztosításá­ra naponta 40—45 tonna maghéjat égetnek el. (Elek Emil felvétele) hozza a pénzt. Sokan voltak a kocsmában, vágni lehetett a füstöt, nagy volt a zajon­gás, így hát szegény Dezső csak fél szemmel figyelhette a nagystílű vevőt. Aztán már fél szemmel sem látta. Fel­pattant, de hiába: a könnyű kezű játékos szépen kilépett az ajtón, és magával vitte a százegy sorsjegyet is ... Dezső még nem nyert, ha­csak nem számítjuk nyere­ménynek az egyszer kihúzott húszforintos sorsjegyet. An­nál több nyerőt és vesztest látott már. Máig meséli és valószínűleg még sokáig me­sélni fogja az esetet, mely árusidejének elején történt. „Még kint ültem a kocsma előtt, mert jó idő volt. Már a vége felé járt az aznapi adagom, tízegynéhány sors­jegy maradt a dobozban, ve­vő pedig egy szál se. Üldö­géltem egy kicsit, aztán meg­számoltam unalmamban, hogy hány maradt: tizenhat volt. Az öt forintjával nyolc­van forint. Nálam egy ötve­nes volt, mert hát ugye, a többi nem az én pénzem, s jól néznék ki, ha a kis nye­reségemet — jegyenként 25 kemény fillért — eljátsza­nám ... No, mondom, én ugyan meg nem veszem, va­lakit majd megfűzök. Jön is Béla barátom, mondom neki: vedd meg egyben, nyolcvanért. Azt mondja: hatvan forintom ha van, és sört akartam inni. Nem baj, nyugtatgattam, úgyis nyersz legalább egy húszast, a tizen­hat sorsjegyen, ha meg nem, hát én kipótolom neked, egye fene. Csak vidd már. Béla nagy nehezen bele­ment a dologba, kezdi bon­togatni a papírt, hajigálja is el sorban. Egészen a hete­dikig. Akkor kiguvadt a szeme. Húszezer forintos .volt! ' Futott is nyomban az OTP- be, itt van nem messze, s ' kiváltotta a pénzt. Jön visz- ' sza, szerényen emlékeztet­tem rá,; hogy előtte azt mondtuk: én kipótolom neki a hatvan forintját, s ha nyer, felezünk... No, persze, nem volt ez komoly megállapo­dás, csak amolyan ugratás­szerű. És nyert. Ahogy mon­dom neki, hát vigyorog, és a kezembe nyom négy darab ezrest. Az ötödiket elitta, a maradék tizenötöt meg ha­zavitte. fgy hát mindenki jól járt, csak én szívtam a fogam, hogy mi a fenének ajánlgattam azt a tizenhat sorsjegyet másnak, mért nem Megnyerni az időt „Bemegy a fél sertés — kijön a karaj” szerepelt a kife­jező cím lapunkban egy évvel ezelőtt, amikor a húsipari vállalat bővítéséről írtunk. Az aktualitást az adta, hogy ak­kor írták alá a Magyar Nemzeti Bank és a Szabolcs megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat képviselői azt a hitelszer­ződést, amely 315 millió forintot irányzott elő a bővítéssel egybekötött rekonstrukcióra. Az építkezés az idén tavasszal indult. Képeinken: az állatforgalmi és húsipari vállalat nyíregy­házi húsüzemében műszakon­ként 1,8—2 tonna füstölt kol­bászt készítenek (jobb oldali képünk). A gyártással párhu­zamosan a laboratóriumban ellenőrzik a töltelékáruk só­tartalmát. — Csakhogy az idő elle­nünk dolgozott, drágább lett a beruházás — foglalja össze legnagyobb gondjukat Tamás Imre, a húsipari vállalat igazgatója. Tény, hogy az 1982-ben el­készített tervben szereplő árak és a megvalósuló léte­sítmények azóta kétszer any- nyiba kerültek volna — ha semmi sem változik. Technológiát módosítottak Alakult a vállalatnál egy értékelemző bizottság, amely felülvizsgálta a beruházást, javaslatot tett a költségek mérséklésére. Ez kompro­misszummal járt, hiszen egyes részeket el kellett hagy­ni, másokat másutt kell megvalósítani (így a pácüze­met a Ságvári Termelőszö­vetkezettel közösen alakít­ják ki), de még a technoló­giánál is bizonyos változtatá­sokra került sor. — Ezekkel a módszerekkel körülbelül 90 millió forintot faragtunk le a megemelke­dett költségekből — folytatja az igazgató. Közben megindult az épít­kezés is, a kivitelező Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnak szintén figyelem­be kellett venni — az építé­szetileg szerencsére nem szá­mottevő — változásokat. Ám az idő rövidsége máris gon­dokat hozott. Az építkezés ütemét kisebbnek tartják, az első ütem, a húsfeldolgozó csarnok átadásának jövő őszi határideje látszik veszélyben. Operatív bizottság — Igaz, hogy apró-cseprő csúszások vannak, azonban minden olyan akadályt el tudunk hárítani, amelyek hátráltatnák a befejezést — mondja erre Vezse József, a SZÁÉV termelési főmérnöke. — Ezt a beruházást vállala­tunk is kiemelten kezeli. Vagyis eredményt hoz az egyeztetés. A kéthetente ösz- szeülő operatív bizottság — amelynek létrejöttében a vá­rosi pártbizottság is bábásko­dott — minden olyan akadá­lyozó tényezőt elhárít, amely veszélyeztetné a gyors kivite­lezést. A jó együttműködésre a későbbiekben is szükség lesz, hiszen az építkezéssel egy­idejűleg folyik majd a fel­dolgozó gépek szerelése. A húsipari vállalat 800 ezer vettem meg én? ... No, de mindegy.” Dezső nem olyan, mint egyesek, akiket, ha elkap a játékszenvedély, hát meg nem állnak az istennek sem. Rosszabb ez némelyeknél, mint a kártya. „Ideáll az asztalom mellé a minap egy ismerős házas* pár a Guszevból. Az ember vett tíz sorsjegyet, volt köz­te tán két tízes, azért újra vett. Aztán elment mind. Er­re kért húsz darabot, fizette a százast nyomban. Abban is volt pár nyerő, de persze, amikor újra húzott érte, már el is úszott. Közben pedig döntögette a srác a felese­ket, egyre jobban nekihevült. Azt mondja: adjál százat! Az ötszáz forintba kerül, két­kedve néztem rá, de ő ki­vágta a pénzt elém. Jól van, nesze, játsszál. Nyert vagy kétszázötven forintnyit, és ettől alaposan felbuzdult. Na, mondja, adj egy bontat­lan csomaggal! Néztem rá: megbolondult ez?! De ő csak hajtogatja: ide azt a csoma­got. De ember, mondom ne­ki, az ezerötszáz forint! Nem baj, ide vele. Még majd meg­vert. Pedig én csak azért csititgattam, mert jól tudom, hogy odahaza négy gyerek várja őket. Nem érdekelte, játszott és ivott. Végül, ahogy összeadtam, ezerhét- száz forintot hagyott nálam az ostoba....” Dezső nemcsak emberba­rát, emberismerő is. Ül az asztalnál, és figyeli a pasast, aki kackiásan félrevágott vasutassapkájában már har­madszor jön vissza hozzá. Azt dünnyögi: no, még ezt a kettőt megveszem, aztán ... Aztán újra visszajön. Játszik már legalább egy órája, időnként húz egy-két tízfo­rintos nyerőt, újra húz, és folyamatosan fogy a pénze. Már felváltotta a százasát is. Most megáll az ajtó közelé­ben, és számlálgatja a pén­zét. Most jön rá, hogy nye­rés ide vagy oda, mégiscsak kevesebb a pénze, mint volt... Dezső leint, amikor mondom: no, ez már nem jön ide többet. És neki van iga­za: az ember visszajön, és vesz még négy sorsjegyet. Egyik sem nyert. D ezső nézi a maradékot valami tíz darab le­het. Nyilván az eszé- ban van az emlékezetes ti­zenhat, így hát azon töpreng: meg kellene venni. De nincs sok ideje a rágódásra, mert jönnek a vevők. Megveszi valaki egyben a végét, és egy perc múlva felujjong, öt­száz forintot nyert, Dezső oda is adja nyomban neki a pénzt. És közben mérgelő­dik. Tarnavölgyi György (Császár Csaba felvételei) dollár értékben vásárol kü­lönböző gépeket, amelyeket a saját karbantartók helyeznek üzembe. A hűtőgépeket pedig — ugyancsak a takarékosság jegyében — szocialista orszá­gokból szerzik be. — Egyedülálló volt, ahogy a gépparkot, megterveztük — magyarázza Tamás Imre. — Az ország valamennyi társ- vállalatánál megnéztük mű­ködés közben a gépeket, mindegyikre két-három aján­latot kértünk, így a legkor­szerűbb gyártóvonalat tud­juk kialakítani. Ráadásul olyan megoldá­sokat is találtak, amelyek nem terhelik az eredeti be­ruházást. így a Budapesti Nemzetközi Vásáron talál­koztak egy olyan csontszepa­rátorral, amely minden húst leszed a különben hulladék­feldolgozóba kerülő csont­ról. A szeparátort már mun­kába állították, naponta 200 kiló húst mentenek meg ve­le. A gépet bérletbe kapták meg. Ugyanígy tervezik egy csontroppantó gép beállítását, míg a Húsipari Kutató Inté­zet a téliszalámi jellegű új termékükhöz szállítja az ér­lelőt. A húsipari vállalat a re­konstrukció után évente 5000 tonna hús feldolgozására lesz képes. Nőhet a választék, magasabb lesz a minőség, aminek a hasznát éppen a fo­gyasztók érzik majd megyén belül és kívül egyaránt. UtemekbeR A feldolgozó üzem épí­tésével párhuzamosan a vágócsarnokot is korsze­rűsíteni kell. Éppen mos! tárgyalnak az Állami Fej­lesztési Bankkal, hogy 25—30 millió forint értékben egy vérfeldolgozó üzemet is épí­tenek, ahol elsősorban gyó­gyászati célokra nyernék ki a vér egyes alkotórészeit. Ez­zel még úgy is nyer a válla-; lat, hogy megszűnik a kör­nyezetszennyezés, nő a gaz­daságosság. Az új üzemcsarnok körvo­nalai már kibontakoztak a Bethlen Gábor utcán. A ré­gi üzem felé magasodik az épület, amelyben ezentúl a feldolgozás lesz. A régi épü­letet pedig átalakítják egy manipuláló, raktározó rész­leggé. Ez a beruházás máso­dik üteme, amelyet 1987 őszé­re szeretnének átadni. — Hajt az idő bennünket, de ha tartjuk az ütemet, ak­kor a sikeres beruházás a bel­földi ellátás mellett a sikeres export feltételeit is megte­remti — fogalmazza meg az igazgató. Lányi Botond Egy vállalati rehonstmkció hétköznapjaiból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents