Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
L ombjavesztett fák karomágai közt bujkál már az őszi nap, párafelhőből életre kelő ködlovagok nyargalnak át a réteken, fán felejtett dió koppan, gallyon aszalt alma pi- roslik a kertekben. Szó ölel szót a beszélgetés közben, ami arról folyik: mi is tartja meg az embert ott, ahol született; mitől tud ragaszkodó lenni; miért vágyik vissza oda nyugovóra, ahol világra visította magát; mitől mondja oly mély büszkeséggel: Hazám. ,És ekkor mondja a tanácsi kirendeltség vezetője, kedves barna asszonyka, oly váratlanul, mint a derült égből csapó villám, csendesen s mégis dörejt váltva lelkemben a szóval: — Legalább az anyakönyvet adnák vissza! Halk szavain nem tud úrrá lenni a Tiszacsécse felől robogó traktor zaja, a Cseke irányából érkező autó motorja sem. Nem hangjának fortissimója, mondandójának kiáltó erejű hangsúlya diadalmaskodik a külvilág robaja fölött. „Legalább az anyakönyvet adnák vissza!” Csodálatos az agy azon képessége, hogy sok milliónyi sejtjén egy pillanat alatt gondolatok százait bocsátja keresztül úgy, hogy a látszólagos összevisszaságban mégis uralkodik a rend. így jártam én is e pillanatban Tiszakóródon, hol szemem előtt az őszi táj megejtő képe a másodperc tört része alatt Hazává szélesedett, s az anyakönyv, a matrikula szó hallatán az itthoniét, az otthoniét bonyolult viszonylatait sejtettem meg. Mert mi is az anyakönyv? Vastag, bekötött okmány, melynek rubrikáiba kerül a születés, a házasság, a halál bejegyzése, szárazon, tárgyszerűen, tanúkkal hitelesítetten, sokszor ellenőrzött adatokkal, aláírásokkal. Hiányoznak belőle a nemzetiszín, fekete vagy éppen fehér szalagok, ünnepi csokrok, koszorúk és tüllök. Csak egy könyv, a hiteles, a hivatalos, a megcáfolhatatlan, idővel irodaszagú. hatalmas pecsétjével létünket és elmúlásunkat kizárólagosan igazoló. Valaha minden falunak volt anyakönyve, immáron több mint száz esztendeje nemcsak egyházi, de állami is. Volt, mert lennie kellett, hiszen minden faluban kísérni kellett az embert a bölcsőtől a sírig. Aztán történt valami, ami elvitte az anyakönyvet a kis falvakból. Központosítottunk, s a matrikula a székhelyközségbe költözött. Mert a nyilvántartás úgy jó — úgy jó? — ha központi. így lett az egykor édesanyakönyvből mostohaanyakönyv, melyet másutt őriznek, másutt vezetnek, amit csak kölcsönkap a kis falu, ha éppen szüksége van rá. Kölcsönkap, de nem a sajátját, odaadják a központit, azt, ami jellegtelen, hiszen pont az nem derül ki belőle: hol eresztett gyökeret egy kis emberke, hol szakadt meg az élet fonala, hol mondott, vélhetően örök igent két ember. Talán nem mindegy? A nyilvántartásnak fő erénye, hogy pontos legyen. Az okiratnál egy a lényeg: hitelesíttessék. Az állampolgár megszámolható, a statisztika elkészíthető akkor is, ha valaki egyáltalán szerepel valahol. De valóban mindegy? Miért mondtunk le arról, hogy valahová valók lehessünk? Már azt borzalmasnak tudom, hogy hordta volt bárhol magzatát az asszony, a gyermek csak ott születhet hivatalosan, ahol kórház, vagy szülőotthon létezik. Mert ott anyakönyvezik, s lelkét is kisírhatja az anya, világra jött magzata sosem lehet se tisza- kóródi, se túristvándi, se milotai, se magosligeti. A jövő boldog emberét megíró Mó- ricz-utód magosligeti boldog emberéről majd kiderül, hogy fehérgyarmati. Az anyakönyv szerint. Pedig a bejegyzés az anyakönyvbe nem egyszerű hivatalos aktus. Szentesítése annak, hogy valaki valahol otthon van. Hogy tartozik egy szűkebb közösséghez, mely óvja, korholja, neveli, dédelgeti és mindig, mindenünnen hazavárja. Jelenti a büszke kötődés szavát, amikor kimondja, honnan származik. Azt, hol és merre van a hon kis darabja, melynek a földje szentebb, mint a többi, hol ha épít, magát is beépíti a falba- kőbe, jelenti az archimédeszi fixpontot, ahonnan ki lehet mozdítani a világot forgó tengelyéből. Jelent apát, anyát, testvért, sógort, komát, barátot, dűlőnevet és folyót, vízmosást, gyermekcsínyt, ugató kutyát, fáról koppanó diót, ágon aszalódó szilvát, ételízt, illatot, szerelmet, haragot. Mindent. Hova való vagy? Magyarországra. És hol születtél? Hol is? Az jó, hogy kórházban, szülőotthonban, dédelgetett biztonságban. De hol ? Egy nagy falu, vagy egy város gyárszerű szülészetén? Ahová semmi nem köt? Ahová anyám kilenc hónap alatt egyszer jutott el, s azóta is csak havonta jár be a boltjába? Hol is születtem? Hol is esküdtem? Hová temetnek? Elveszítünk lassan valamit. Azt a kötődést, mely megérteti velünk a közösséghez tartozás talán sose kimondott nagyszerűségét. Azt a gyökeret, mely minden kötelék nél erősebben, szétszakíthatatlanul köt a hazához. Mert az ezernyi falu ezernyi anyakönyve és a benne lévő milliónyi név: ez a haza polgárainak láthatatlan köteléke. Szatmári, őrségi, beregi, borsodi, somogyország- beli, bihari, viharsarki emberek megkülönböztető, s mégis egységet sugalló nyilvántartása. Se Kóródon, se másutt nem a hiúság kéri- követeli vissza az anyakönyvet. Nem a kényelem, nem rangot jelző őrizeti jog. Akiknek fontos, és milyen sokaknak az!, hogy a matrikula a faluban legyen, egy biztos felismerés adja a kívánság okát: megtartan és megadni a jogot ahhoz, hogy mindenkinek legyen a tág hazán kívül szűkebb pátriája is. Sok kis és nagy Magyarország, ahol a születő erőfeszítés összeadódik, ahol a napi munka végeredménye nemzetet boldogít, mely köt s nem old, ahonnan elmehetünk, s ahova futásunk végén megtérhetünk. Az elvett és megsiratott falunevek alig kiheverhető bánatot okoznak. Az elvitt s vissza nem ígért matrikulák újabb kérdéseket vetnek fel. Szabad-e tollvonásokkal átírni térképet, szabad-e leirattal elvenni, ami helyett mást adni nem tudunk. Nem tagadom, már régen nem a matrikula vastag kötete az, ami foglalkoztat, hanem mindaz, ami hiányából adódik. Múlt és jövendő éveink a nagy neki viselkedések időszaka. Korszak, mely mindenkitől sokat követel. Erőt, hitet, tudást, lelkesedést, akaratot. És mindehhez valamit, amit szemérmesen nem szoktunk emlegetni: szívet. Olyan érzelmet, ami köt a hazához. Olyan láthatatlan kapcsot, mely odaláncol a szűkebb szülőföldhöz, és olyan lelkesedést, mely elszakítva e köteleket a magasba lendít, ha kell, fel a csillagokig. Ehhez itthon kell len ni. Ott, ahol sajátunk a sanyarú szatmár föld, ahol szélkergette nyíri homokot zabolázunk, ahol kertünkben termett édes gyümölcsöt kínálunk, ahol nemesen versenyegymással táj, falu és ember. I tthon kell lenni a hazában. A gazda felelősségével. A gyermek hitével. A megbölcsült alázatával. A cselekvő elszántságával. A miénket védő keménységgel. A porta örökké szépítő akaratával. A gy keret tápláló föld szeretetével. A szülét- türelmetlenségével, s a megpihenés nyuga mával. Az eskük, imák, fogadalmak, igét tek megkötő díszes szalagjaival. Itthon kf lenni a hazában. A hegyek, völgyek ölé: megbúvó, a rétek szélén terpeszkedő, a vizek mellett viruló, a véget érő utaknál á‘ válkodó, a kertek közt díszlő kis falvakbt éppúgy, mint a góliáttá váló városokbar Itthon — otthon, ahol a Nagy Anyaköny regisztrál, s ahol sok kis matrikula rejti ne vünket. Történelem számára őrizve egy ko különben névtelen katonáinak névsorát. Itthon e hazában Vaddisznók, vadmacskák, borzok hazája Tájaink rejtett ösvényein Olyan az ember így ősszel, október táján, mint a vándormadár. Menne ő is, menne, hajtja valami megfoghatatlan ösztön. Hová is mehetne ily ragyogó napsütésben, Szatmarba, Beregbe persze. Ügy is régen járt már a tájvédelmi körzet rejtett ösvényein... Vadvizek partján. Zavarban a krónikás, ha e megejtően szép tájról akar hű képet festeni. Pláne meg, ha magát a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetet próbálja bemutatni. Hol is kezdje hát? Induljunk a száraz tényekkel. A körzet Lónyá- tól Garbóiéig 22 ezer 246 hektárt ölel fel, csaknem negyven község határát érinti, s két legtávolabbi pontja között a távolság meghaladja a száz kilométert. Az előzményekről érdemes tudni, hogy annak idején negyvenezer hektá-t szerettek volna védetté nyilvánítani e vidéken a szakemberek és a helyi lokálpatrióták, aztán meg kellett elégedniük az említett huszonegynéhány ezerrel. Ügy is mondhatjuk, józan kompromisszum született, mert az igazsághoz tartozik, a tájvédelem nem mindig egyeztethető könnyen a nagyüzemi mezőgazdálkodással. A tájvédelmi körzetből 12 ezer 3nr> —ar esik szatmárra, a többi a volt na- ményi járásban található. Szatmárban 4120 hektár a szántó, 105 illetve 200 hektár a rét a tájra jellemző ártéri ürgéi gyümölcsös, 4’00 hekt a legelő, 2000 ektár az erdő, míg a morot- rák, árkok, holtágak, fasorok területe 1300 hektár. A beregi részen az erdő a legfontosabb. itt ötezer'hektárt érint a védelem, a másik ötezer hektáron osztoznak a rétek, legelők, ligetek. E hatalmas területet egykét, de talán hét napig sem lehet bejárni, még olyan idegenvezetővel sem, mint Nyilas László, aki egyébként a körzet irányítója és Tiszakó- ródról fogja össze a tájvédelemmel kapcsolatos feladatokat. Mit akarnak megnézni? — fogadja az idegenből jöttékét, majd látva azok tanácstalanságát, autóba parancsolja őket. (Szolgálati jármű gyanánt ugyan csak motor- kerékpár dukál neki, de most kivételt tesz, öreg Trabant áll elő a vendégek tiszteletére.) Irány a csaholci holtág. A nevezetes kisbukó környéke, ahol az öreg Túrból kiszakad az új Túr, és gyönyörű szegélyezik az isten tudja hány holtág partjait. Az autó pöfög, közben folyik a jó ízű beszélgetés. Többek között arról, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben rengeteget változott ez a tájék, sajnos nem mindig előnyére. A „melioráció” fedőnév alatt sok-sok érték ment veszendőbe. Persze nem a komplex melioráció szükségességét vitatja az ember, hanem annak végrehajtási módjának szűklátókörűségét. Mert itt is a legtöbb helyen az alföldi nagy táblák lebegtek a tervezők, kivitelezők előtt. Útban volt hát minden fasor, minden fa, bokor... elmúlt, szerencsére az a gyakorlat már a múlté. Nyilas László nem kis örömmel mondhatja: azon termelőszövetkezetek vezetői, akiknek területébe beékelődnek a tájvédelmi körzet darabkái, egyre szorosabban működnek együtt a természetvédelmi hivatal munkatársaival. A legfrissebb példa: Kölese határában most ásnak hatalmas árkokat, ám a munkálatoknak egyetlen itt őshonos fa, tölgy, juhar, kőris sem esett áldozatul. De említhetjük Tiszakóródot is, melynek a Túr menti határrészében ötven-ha tYSr.íSltír,- dős diófasorok szegélyezik a táblákat, és hiába nagy érték a diófa, jó néhány éve hál’ istennek már nem csattognak a fejszék. Mesésen szép tájak mellett zörög a kis autó. Átjőve az új Túron a Rókás tűnik az ember szeme elé: ez a százötven-kétszázéves tölgyekkel tarkított legelő, ös- gyep ez a javából, ekét sosem látott! Tehéncsorda legelészik az öreg hagyásfák alatt — utolsó hírmondói a régi szatmári erdőrengetegeknek — a pillantás megakad egy kis halmon, s az azt övező tölgyeken. A hagyomány szerint az utolsó, I717-es tatárbetörés környékbeli áldozatai pihennek e hant alatt, fejfa gyanánt ültette valaki a kis dombot ma is ölelő tölgygköt. Kölese, Sonkád hófehér falú házai maradnak mögöttünk, majd feltűnnek a nevezetes csaholci holtágak. A víz partján sás, káka, gyékény, a békalencse között csuka vadászik. Két évvel ezelőtt még kiszáradás fenyegette e paradicsomi állapotokat idéző maradvány- folyókat — lapunk hasábjain is szóvá tettük a veszélyt — szerencsére az idei a sok hó helyrebillentette a természet egyensúlyát. De mint Nyilas László mondja, a természetvédelmi hivatal munkatársai ezentúl nem hagyják, hogy megismétlődjön a tavalyi eset: ha a szükség úgy kívánja, motoros szivattyúkat állítanak munkába, hogy pótolják a felhők mulasztásait. A holtágak mindkét partján áthatolhatatlan kökény-, fagyai-, galagonyadzsungel, vaddisznók, vadmacskák, borzok hazája. A dzsungelhadseregen túl ismét legelő, magányosan álló vadkörte-, vadalmafák kínálják árnyékukat. Bűn lenne átalakítani e tájat. Ám senki sem akarja ezt tenni. Ehhez már különben is a természetvédelmi hivatal engedélye kellene, ám az senkinek sem adna ilyet. Szerencsére a termelőszövetkezetek nem is próbálkoznak efféle tervekkel. Sőt... ! Mielőtt Csaholc alá jöttünk volna, beugrottunk a szatmárcsekei termelőszövetkezetbe, érdeklődvén, hogyan sikerül összeegyeztetni a gazdálkodást a tájvédelemmel. Zsuga Csaba főagronó- mus szerint — aki egyébként a Hajdúságból keveredett erre — isten ellen való vétség lenne összepocsékolni e tájat. A nagy táblák itt nem sokat érnek. Az évszázadok — évezredek? .— alatt kialakult természetes vízfolyások rendjét badarság lenne megbolygatni. Megpróbálkoztak már ezzel korábban a csekei, a túristvándi határban is, de az embernek hamarosan visszavonulót kellett fújnia. Ezért is vált gyakorlattá e szövetkezetben: nem alakítják át a természetet, hanem megpróbál nak alkalmazkodni hozzá, f gyelembe véve a régi örege tapasztalatait is. Ragyog az őszi nap, eg, kis kőrisliget mellett lil szőnyeg: virít a kikerics. D nemcsak itt, hanem Tarpó í a Dédai-erdőben, a fülest1 i tölgyesben, s Vámosatyán, a Bocicereki erdő tisztásain is. Ha más nem, e látvány me: érte az egész napos kóbo. lást. De ki állítja, hogy csa az őszi kikericsesen gy nyörködtünk. Sokkal, de so! kai többet láttunk. S mégi mennyi minden maradt rej ve még előttünk! Hazán talán legszebb táján ... Balogh Géz KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. november 7. ^
