Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

1985. november 23. iE dáliáit lf ű||A Nagykállóban történt. nciiany GIB A gimnazista lányok, akik a művelődési ház nézőterét megtöltöt­ték, idegenkedve fogadták a szokatlan rit­musú zenét. A tanár úr gyorsan váltott, né­hány mondatot szólt a maga ifjúságáról, idézte a pajzán nótát: „Add ide a didit...” A zenekar ekkor nyert. A hangverseny hall­gatói megérezték, hogy a dixieland muzsika a maga módján minden korosztálynak szól, a dallam szabadon szárnyal. Most, ahogy megáll autójával a megyei művelődési központ előtt, rögtön fogalma­zódik az első kérdés: — Nyilván ebben a táskában van a klari­nét. — Dehogy, dehogy — tiltakozik. — Most az egyszer tényleg beszélgetni jöttem, ahogy a kávéházi délutánra meghívtak. Bár az is igaz, egy előadóművész nem szövegláda, a hangszerével, a klarinéttal beszél igazán. Szinte hihetetlen, hogy a tanár úr csalá­dostól érkezett Nyíregyházára. Vasárnapi kirándulásnak fogták fel a hosszú utazást, amikor nyugodtan elbeszélgethetnek egy­mással. Mert megesik, hogy a családfő he­teket távol van, máskor a próbák nem en­gedik, hogy az estéket együtt töltsék. — Megfordítom a kérdést, amikor arról faggatnak, miként viseljük el a hosszú tá­volléteket — tréfálkozik a feleség. — Én azt kérdem: hogy bírják ki egymással, ha min­dig együtt vannak. Ettől függetlenül í?&: Benkó Sándor kettős életet él. Mégpedig olyat, amelyből mindkettő a nyilvánosság előtt zajlik. Hiszen minden szemeszterben katedrára áll, a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának hallgatóit oktatja. Az egyetemi tanács tagja, ő az a villamos- mérnök, aki az egyik egyetemi számítóköz­pontot vezeti. S nem marad el a társadalmi megbízatás sem: ismét újraválasztották a kar szakszervezeti bizottságának élére, kö­zel ezer ember képviselője. Mint egyetemi oktatónak lépést kell tartania a tudomány fejlődésével, amit nem csak a doktori cím jelez. Legutóbb az egyik, villamos gépekről szóló szakkönyve nemzetközi nívódíjat nyert. Fennállásának negyedszázadára a világ­hírig jutott el, a nemzetközi dzsesszélet ki­válósága lett a Benkó Dixieland Band, az a zenekar, amelyet 1957-es alapítása óta Ben­kó Sándor vezet. Kezdetben keresték zenei nyelvüket, de már több mint húsz éve a dixie-muzsika mellett kötelezték el magu­kat, a zenekar tagjai is alig változtak: azóta. Áz eredetileg New-Orleansból indult néger muzsika fehér képviselői ennek a zenének az őshazájában, a sacramentói fesztiválon ismételten elnyert nagydíjjal bizonyították, hogy rászolgáltak a világhírre. — Hogy lehet egyeztetni ezt a kettősséget? — Ügy, hogy általában titkoljuk — felel kapásból. — Hiszen ha „normálisan” él és gondolkodik egy ember, akkor két ilyen, egymástól ennyire eltérő dolgot nem lehet egyszerre jól csinálni. A világon talán az egyetlen zenekar vagyunk az élvonalban, ahol minden tagnak van „civil” foglalkozá­sa, bár ma már biztos, hogy egyedül a ze­néből megélhetnénk. Különben is a világ legjobb zenekarának címére a mi műfa­junkban legalább húsz együttes pályázhat. Csak örülhetünk, hogy most bennünket ki­áltanak ki annak, de jöhetnek más napok is. Az utóbbi fél mondat már annak az em­bernek a szerénysége, akit a sztárokkal való találkozás, a nagyvilágban való forgolódás sem változtatott meg. —Rlaoelvünk maradt volt, aki ezért vált meg tőlünk —, hogy a zene volt az első, soha nem dominálhattak az anyagiak — jelenti ki. Ezek hallatán újra a koncertélmények villannak elő, a jam session, az örömzene- szerű fellépések. Mondjuk a debreceni dzsessznapokon a szabadtéren, vagy Sóstón, amikor az eső a félig kész fedett csarnokba zavarta a hallgatóságot. Itt előbb feszengett Doktor Dixie á zenekar, zavarta a rossz akusztika', nem érezte a zenét a közönség, hogy néhány szám után egymásra találjanak, a kötetlen játék, a dzsessz szabad improvizálása (amely tulajdonképpen hallatlan fegyelmet követel az együttesen belül) magával ragadja a ze­nészt és a hallgatót. De talán könnyebb is volt úgy megteremteni az összhangot, hogy a zenész farmerben, kigombolt ingben állt a dobogóra, egy sört is megihatott, mint ami­kor koncert-zenekarként a Zeneakadémia vagy a Budapest Kongresszusi Központ színpadán az ünneplőbe öltözött közönség előtt lépett fel. — Talán sajnálhatjuk is, hogy majdnem kizárólag koncert-zenekar lettünk — jegyzi meg. — Pedig olyan muzsikát csinálunk, aminél természetes, hogy a közönség egy­szerre szórakozik, ne adj isten vacsorázik, miközben mi játszunk. Mindez persze a dzsessz sajátossága, szer­te a világon. Az viszont már a BDB tulaj­donsága — az előbb említettek szerint —, hogy nekik a munkahelyükön legalább any- nyit kell produkálniuk, mint másnak, hogy egyáltalán elismerjék őket, nehogy azt mondják, „csak” zenészek. Benkó Sándor azt vallja, a szellemi mun­ka egyfajta kikapcsolódás is számára. Csak­hogy ehhez tartozik az 1940-ben született művész egész életútja. Kitűnő tanuló volt, aki profi szinten úszott középiskolás korá­ban. Gyerekként — édesanyja szorítására — olyan terhelésnek volt kitéve (hiszen hat­éves kora óta hegedülni is tanult), ami meg­határozta későbbi élete időbeosztását. S amikor egy betegség miatt a sporttól eltil­tották, s 16 éves korában kapott egy klari­nétot, talán minden energiáját ebbe fektet­te. — Ügy kerültem a villamosmérnöki kar­ra, hogy édes jó anyám azt mondta, ez egy igazi jó szakma — emlékezik. — Most vi­szont, ha megkérdezet^ a családot, ez kerül az utolsó helyre. Tény, hogy lassan felnőtt fia és lánya sem a zenében, sem a pályaválasztásban nem kö­veti apja példáját. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a család ne örülne a sikerek­nek. — Az együttes 1987-ben lesz harmincéves. Ha sikerül, a Népstadionban szeretnénk megrendezni egy koncertet, néhány világhí­rű művész közreműködésével — mondja. — S jó lenne addig összeállítani eddigi műkö­désünkről egy múzeumot vagy kiállítást. Imihez éppen kezésekor egy újabb esemény járult. A II. országos1 videó- szemlén operatőri díjat nyert a budapesti sportcsarnokban rendezett koncertjükről ké­szült alkotás. Lányi Botond Miroslav Novotny: Cím nélkül. A csehszlovák fotósok budapesti kiállításáról. Egy felmérés tapasztalatai Válogatás Bőikül — mindent!? Tanítványaim V számára, akik ► nyolc-kilenc évesek, film­klub rendszerű vetítéseket ve­zettem be, s ez adta az ötle­tet ahhoz, hogy felmérjem filmízlésüket, érdeklődési kö­rüket. A felmérésben százan vet­tek részt, s meg kellett ne­vezniük azt az öt filmet, amelyek legjobban megma­radtak emlékezetükben, s a legjobban tetszettek. Minden további bevezető helyett íme a harmadikos, negyedikes gyerekek sikerlistájának el­ső öt filmje: 1. Karatézó Kobra 47 sza­vazat, 2. Starsky és Hutch 42 szavazat, 3. Jedi visszatér 27 szavazat, 4. Derrick 26 sza­vazat, 5. Csillagok háborúja 19 szavazat. Bár az eredmény önmagá­ért beszél, azt hiszem nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Ezek a 8—9 éves nebulók, összesen hetvenegy filmet neveztek meg, amelyekből 35 darab készült jóval koro­sabb fiatalok, illetve felnőt­tek számára. Ez önmagában is elég baj, amit súlyosbít az a tény, hogy a felsorolt fil­mek mindegyike valamilyen formában az erőszakhoz kap­csolódik, az erőszakra épül. Mindössze huszonegy olyan filmcímet találtam, melyek az alkotók szándéka, s véle­ményem szerint is ezen kor­osztálynak felelnek meg. Csak az érdekesség kedvé­ért jegyzem meg, hogy az ifjúsági filmek a lista máso­dik felében „kullognak”. Nem szeretem a nagy szava­kat, mégis azt kell monda­nom, hogy megdöbbentenek a fenti tények, még akkor is, ha félig-meddig sejtettem azokat Megdöbbent a tény, hogy már ebben a korban is az erőszak dominál a filmes élmények között. Tudom, so­kan legyintenek, mondván, „nem kell ezt olyan tragiku­san felfogni.” Ennek ellenére füstölgők, nemcsak a felmérés eredmé­nye, hanem az elszalasztott lehetőségeink miatt is, mert azzal, hogy gyermekeinknek szinte válogatás nélkül min­dent engedünk nézni — főleg az esti órákban —, nem tájékozottságukat, mű­veltségüket gyarapítjuk, ha­nem az egészséges pszichés fejlődésüket zavarjuk meg. Pedig higgyék el nekem, a film lehet tudatformáló, kö­zösségteremtő erő, de csak abban az esetben, ha életko­ruknak megfelelő alkotások­kal találkoznak, találkozhat­nak, ha nem így van, defor­málja, torzítja a személyisé­güket. Hadd említsek erre egy kettős példát. Annak idején, amikor a Linda ment a te­levízióban, szinte minden tanuló valamilyen „földöntú­li” hangot hallatott, s kara- téző mozdulatokkal próbálta meggyőzni társát az igazáról. Számomra ez nem volt jópo­fa dolog... A Saffi című rajzfilmet együtt nézték meg a gyere­kek, s bizony sokáig beszél­tek Saffiról, s az azonos ne­vű macskájáról. Az élmény­rajzok között nagyon sokszor találkozhattam velük. A Lin­da hatodik, a Saffi nyolcadik helyezett a népszerűségi lis­tán. .. Mivel személyesen is­merem a gyerekeket, így egy nagyon figyelemreméltó dol­got fedeztem fel. Nevezete­sen azt, hogy a már említett film és korosztály kapcsolat, a jobb tanulóknál alakult ki helyesen, ami gondolom nem véletlen. Legutóbbi együttes filmné­zésünknél, az eredmények tükrében kicsit szomorúan néztem a csöppségek önfe­ledt nevetését, szórakozását, s kicsit visszasírtam azoknak a gyermekkorát, akik szüle­iktől kapták — erőszak nél­kül — kezükbe a könyveket, akiknek tilos volt a késő es­ti televíziózás, s akik ezt ter­mészetesnek vették, még ha lázadoztak is néha ellene. S eszembe jutott az a néha so­kak által lekezelt fogalom; filmesztétika. Mert a riasztó tények ellenére is bízom ab­ban, hogy tíz év múlva azért ezeknek a gyerekeknek is lesz részük a film által kí­nált valódi esztétikai örö­mökben, amiért nem akkor, hanem most vagyunk felelő­sök. Mi, felnőttek. Sarkadi Gábor A függetlenségi eszme mártírjainak emlékezete Gyakran jelentek meg felsza­badulásunk évfordulójára emlé­kező, 40-es emblémával ellátott írások. Ezekből egyre markán­sabban bontakoztak ki a sza­badság megszerzéséért hozott mérhetetlen áldozatok is. Bár vitathatatlanul a Vörös Hadsereg viselte a német iga lerázásának fő terhét, a szövet­séges és társult hatalmaknak is része volt a fasiszta uralom idő­tartamának megrövidítésében. S a háború vége felé a magyar ellenállás is mind határozottabb formát öltött. A passzív rezisz­tenciától a fegyveres szembesze­gülésig széles körű front volt kialakulóban. Nem hiányozhat az emlékező felsorolásból a Vö­rös Brigád, a Magyar Szabadság Mozgalom elnevezésű partizán- csoport, a Táncsics-zászlóalj, a Magyar Diákok Szabadságfront­jának és a náciellenes katona­tisztek egymásra találásából szerveződött Görgey-zászlóalj és a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (MÓKÁN Ko- mité) sem. Jelentősek voltak a Szovjetunióban élt kommunista emigránsok által szervezett osz­tagok is. Eredményesen harcolt az Úszta Gyula és Priscsepa ve­zetése alatt működött Rákóczi-, a Fábry József vezette Petőfi- egység és Nógrádi Sándor cso­portja. Sokat hallattak maguk­ról a Fehér Lajos irányításával tevékenykedő ellenállók is. Ne­ves és névtelen hazafiak százai, ezrei. Erre az útra léptek a horthys­ta politikából kiábrándult kato­natisztekből és a Magyar Front pártjaiból Magyar Nemzeti Fel­kelés Felszabadító Bizottsága néven egyesült mozgalom tagjai is. 1944. november 11-i megala­kulásukat hírül adó felhívásuk­ban a mielőbbi átállás érdeké­ben! csatlakozásra, az ellenállás kibontakoztatására szólították fel az ország jobbik „én”-jét. Az illegális mozgalom azonban jószerével még szervezetét sem építhette ki, mert 1944. novem­ber 22—23-án már nyilas kézre is került a teljes vezérkara: Bajcsy-Zsilinszky Endre, az MNFFB elnöke, Kiss János, az MNFFB Katonai Bizottságának vezetője, Nagy Jenő, illetve Tartsay Vilmos, a Katonai Bi­zottság tagjai, és mások. Nagy Jenő vezérkari ezredes és Tartsay Vilmos vezérkari szá­zados is megérdemelnének egy- egy méltatást. Szűkre szabott lehetőségeink miatt e helyen csak annyit, hogy a sikertelen október 15-i kiugrási - kísérlet után csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz, lettek tagjai az MNFFB Katonai Bizottságának, vállalták a vértanúhalálba tor­kolló küldetést. Bajcsy-Zsilinszky Endre tör­ténelmivé magasztosult hősi alakja e körben ismert. Nem le­het eléggé méltatni a nemzeti önállóságunk mielőbbi vissza­szerzéséért és társadalmunk de­mokratizálásáért vívott heroikus küzdelmünk e megtestesítőjét. De lapunk már többször is em­lékezett reá. Születésének kö­zelgő centenáriuma is alkalmat kínál majd idézésére. Am Kiss János neve ma már sajnos keveset mond. Pedig ő is érdemes az utókor számontartá­sára. Ki is volt hát az 1883. március 24-én született és 1944. decembei 8-án kivégzett Kiss János? Az erdőszentgyörgyi Zeik-pa- lota néven ismert ház szülötte, egy székely katonacsalád sarja, a franciák elleni osztrák sereg­ben harcoló dédapa és az 1848 49-es szabadsághős nagyapa leszármazottja. Kiss János és Karácsony Rozália fia. Egy éles eszéről és fékezhetetlenségéről egyaránt híres fiatalember, aki — önvallomása szerint a kato­nahősök, különösen a nagyapa példájára — a katonai pályát választotta hivatásának. 1902-ben, a hadapródiskola si­keres elvégzése után a kőszegi 11-es császárvadász alakulathoz került. Ott érte az első világhá­ború kitörésének híre is. Előbb az orosz, majd az olasz frontra vezényelték. A lövészárkokban kitüntetésekkel is elismert hő­siességgel verekedett, egészen 1917 decemberében bekövetke­zett megsebesüléséig. „A háború megpróbáltatásait — írta róla a féltestvér Kiss Sándor az „Em­lékeim Kiss János altábornagy- ról” című memoárjában — . . . erős fizikuma és egészséges idegrendszere átvészelte, de at­tól a pillanattól kezdve, hogy éreznie kellett szörnyű sebesülé­sének a következményeit (a jobb lába lemerevedett, s a harctér helyett a továbbiakban a kőszegi katonai alreáliskola történelemtanári katedrájára osztották be — T. S.) . .., elbi­zonytalanodott. Felkészületlenül érte a Mo- '• narchia összeomlása. Nem ke­vésbé az 1918/19. évi forradalmak és a belőlük fakadt polgári de­mokratikus és szocialista átala­kulás ténye. Értetlenül állt az események forgatagában. Ezért 1919 áprilisában — amikor hírét vette a megbízhatatlanok listá­jára kerülésének — a barátjává épp akkortájt fogadott Zsilinsz­ky Endrével együtt előbb a kö­zeli hegvekbe menekültek, majd Horthy Miklós „nemzeti hadse- reg”-ében véltek magukra talál­ni. Kiss János a Tanácsköztársa­ság bukása után Kőszegen, Sop­ronban, Hajmáskéren és Eszter­gomban szolgált. Biztatóan ha­ladt előre a ranglétrán. 1927-ben ezredes, ’35-ben tábornok, há­rom évvel később pedig már al­tábornagy volt. Vitézzé is avat­ták, mégsem vált soha az ellen- forradalmi rendszer feltétlen hí­vévé. Noha a trianoni békedik­tátumot haláláig igazságtalan­nak, mi több: megalázónak tar­totta, mégsem tudott sehogyan sem azonosulni a nemzeti szu­verenitásunk feladását. Illetve a német befolyás erősödését, és ami ezzel egyet jelentett: az esz­telen revíziós politikát szorgal­mazó hatalommal. Hiába élvez­te ő ezek után egy fennmaradt dandárparancsnoki parancs bi­zonysága szerint mindenkor és mindenhol közvetlen szolgálati elöljárói és alárendeltjei osztat­lan bizalmát, előbb-utóbb útjá­ba került a „nagypolitika” kép­viselőinek. „A Kormányzó Űr Ö Főméltósága” 1939. május elseji hatállyal Kiss János altábornagy „nyugállományba helyezését el­rendelni méltóztatott”. A harmincas évektől egyre in­kább, félreállítása után pedig végképp úgy érezte, hogy a sa­ját tapasztalatai és álmai nem a kormányzó, hanem sokkal in­kább Bajcsy-Zsilinszky Endre szavaiban és tetteiben öltenek testet. Ezért mind rokonszenve- zőbb figyelemmel kísérte a ne­ves politikus-barát elszánt par­lamenti küzdelmét. Bajcsy-Zsilinszky Endréből sem húnyt ki a Kiss János iránti szimpátia. Sőt, tudván, hogy hozzá hasonlóan a régi harcos­társ is ellenezte Magyarország hadba lépését, tervei is voltak vele. Már az 1942. január 4-e é* 30-a közötti újvidéki vérengzés hadbírósági úton történő tisztá­zását követelve is őt ajánlotta a hadbíróság egyik tagjának. A Kállay miniszterelnökhöz inté­zett 1943. évi memorandumában pedig — mivel úgy ítélte meg, hogy Kiss János „. . .kisujjában több ész, hozzáértés, tapintat, egészséges ítélőképesség van, mint valamennyi sváb táborno­kunkban összevéve” — egyene­sen honvédelmi miniszternek ja­vasolta. Rá gondolt 1944 azon tragédiába torkolló októberi napjaiban is, amikor az alaku­lóban levő Magyar Nemzeti Fel­kelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetőre volt szüksége. Kiss János habozás nélkül igent mondott. Emberi nagyságára jellemző, hogy Mikulics Tibor százados árulása ellenére utolsó leheletéig, 1944. december 8-i ki­végzéséig helytállt. Az ő és a vele együtt letartóz­tatott, illetve kivégzett ellenálló bajtársainak antifasiszta beállí­tottsága, a Magyarország önálló­ságának megőrzéséért, elveszté­se után pedig annak visszaszer­zéséért hozott áldozata az MNF­FB korai szétesése ellenére sem volt hiábavaló. A függetlenségi eszme mártíromságig vállalt kép­viseletével mindannyian kivív­ták az emlékező utódok tiszte­letét. Tidrenczel Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents