Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
1985. november 23. Kelet-Magyaronzág 3 A Hírháttér nyomán Adó KITANULUNK ADÓÜGYBEN. Békési miniszterhelyettes a pénzügy nevében minden fórumot megkap, hogy elmondja, kit érint s kit nem, menynyit jelent ez pluszbevételként, hányad része az adó a nemzeti jövedelemnek és így tovább. Ez nagyon jó, okos, hasznos, s csak lelkesedni tudok, hogy újság, rádió és televízió egyaránt bőven ad információkat. Az ismerettel tehát aligha lesz baj. Amin viszont se a pénzügyminiszter, se a tömegtájékoztatás nem tud egyik napról a másikra segíteni: az adómorál. Régi, mondhatni őái magyar szokás, hogy ha adóról van szó, akkor azonnal azt kutatja a legtöbb emlber, miként lehetne kibújni alóla. Elszoktunk tőle? Talán meg se szoktuk. Köztudott, hogy a Lánchíd megnyitásakor a magyar nemes gondja nem az volt, hogy milyen a híd. Nem azon lelkesedett, hogy korszerűen jut át a túlpartra. öt a hídpénz sértette, hiszen micsoda dolog a közterhekből valamennyit is áttestálni az ősi joggal bíróra? Sajnos, közvéleményünkben az adócsalás, letagad'ás, kijátszás bocsánatos bűn. A közjavakból részesülő ritkán gondolja csak végig, hogy azok egy részét a közteher fedezi. Márpedig csak a két dolog összhangja, a kapni és adni morális dialektikája lehet általában a közerkölcs mércéje társadalmunkban. ÜJ ADÓRENDSZERÜNK MÉLTÁNYOSNAK LÁTSZIK. Bár az is igaz, a társadalmi köz- megítélés kevesli aat az elképzelést, amely az ellenőrizhetetlen forrásból származó jövedelmek kiderítését és megcsapolását célozza. Bizonyára erre is kialakul a megfelelő módszer. Mert morálunk úgy lesz teljes, ha az adás, a kapás kettőse mellett megjelenik a szerzés mikéntjének mérlegelése is. (bürget) Vállalkozók a vágástérben Hétezer köbméter fa kitermelése és feldolgozása szerepel a Balkányi Állami Gazdaság erdészetének tervében. Gondot a fakitermelés okoz, kevés a munkerő. A gazdaság ezen úgy segített, hogy vállalkozói pályázatot hirdetett. Jelentkező bőven akadt, ami bizonyítja, a favágás ma a jól fizető szakmák körébe tartozik. Természetesen a követelmény sem kicsi. A szakmai képzettség elengedhetetlen, ugyanakkor gyors és minőségi munkát kell végezni. A gazdaság erdészeti vezetője szerint a vállalkozói munka azért is jó, mert arra biztonsággal lehet tervezni. Katonákkal Eperjeskén Békés „Iroilvonal“ a földeken Eladatlan krumplihe- gyekről, burgonyapiramisokról beszéltek eddig termelők és kereskedők egyaránt. Most változott a helyzet. Kiderült, az októberi elkeseredést novemberben hurráoptimizmus váltotta fel. Megindult a csehszlovák és bolgár export, s még Albánia is vásárlóként jelentkezett. Közben kiderült, mégsem olyan sok az a burgonya, mint ahogy először hitték. Eperjeskén éppen fordított a helyzet. Ott nem a nagy mennyiség, hanem a tervezettnél kevesebb burgonya okoz gondot. Szállítás Csepellel — Nem sikerült úgy a burgonya, ahogyan elképzeltük — kesereg Gonda Béla, az Alkotmány Termelőszövetkezet elnöke. — Azt hiszem, nem kell hosszan ecsetelnem: tavasszal szárazság volt, aztán jött a jégverés, ez a terméskiesés oka. Alig több mint tizenhét tonna termett százötven hektár átlagában. A felszedéshez, válogatáshoz, szállításhoz mégis kell segítség. A honvédségtől jöttek. Az első csoport szeptember elején érkezett öt tehergépkocsival. Azóta keményen dolgoznak. — Eddig mindennap, sokszor a hétvégeken is szállítottuk a terményt — folytatja a gondolatot Mucsik Sándor törzszászlós. — Kiskunfélegyházáról jöttünk, s november végéig köt bennünket a szerződés. A burgonya mellett almát, műtrágyát is szállítanak a zöld Csepelek. S nem is akármilyen eredménnyel. — Műszaki hiba miatt egyetlen percet sem álltunk — büszkélkedik a szegedi Szalai Sándor honvéd, aki civilben egyébként autószerelő. — Ahogy összeszámoltuk, két hónap alatt átlag hatezer kilométert futott egy gépkocsi. Valóban, nem kevés ez, s főként hiba nélkül. Minden elismerést megérdemelnek ezek a fiúk, s a termelőszövetkezet éppen ezért igyekszik is kedvükben járni. Vagyis kölcsönös ez: mindkét félnek érdeke a jó munka. Nem ingyen Egy másik katonai csoport is dolgozik Eperjeskén. ők rakodnak, burgonyát válogatnak, zsákolnak. Marcaliból, november elején érkeztek, s, hogy milyen a hangulat, arra talán elég Hargitai Imre honvéd szavait idézni: — Olyan jól érezzük magunkat a termelőszövetkezetben, hogy szívesen itt töltenénk a tizennyolc hónapot. Most műtrágyát szállítanak a katonák. (A szerző felvétele) Pedig Hargitai Imre nem is a mezőgazdaságban dolgozik, szerszámkészítő. Ám tavaly Nyírpazonyban már megkóstolta a mezőgazdasági munkát a pápai fiatalember. S nincs különbség tisztes és honvéd között. Eng- lender István őrvezető Balatonszepezdről. Ahogy mondják, neki már van egy „krumplivirágja”, de ő is ugyanúgy ott áll a válogatóasztalnál, mint a csillag nélküli cimborák. — Azt a munkát végezzük, amit az itteni téesztagok — mondja —, mi is kapunk fizetést. A kereset hatvan százalékát készpénzben tehetjük majd el. Az étkezést, a szállást pedig a többiből a szövetkezet fizeti. — Egyetlen panasz sem volt eddig részünkről az ellátásra — toldja meg Molnár Ferenc honvéd, aki Pusztakovácsiba való és kőműves. — Ebédet a mándoki étteremből hozzák, mindenki másfél adagot kap. A szállásunk Tiszamogyoróson, a vízitáborban van. Ezt erősíti meg Krizsán Tibor hadnagy, a Marcaliból érkezettek parancsnoka is. A szövetkezet vezetősége minden kérésünket lesi, s ők ennek megfelelően végzik a munkájukat is. Szükség van a segítségre — Az igazság az — folytatja Gonda Béla elnök, — hogy az egy időben jelentkező feladatokat saját erőből nem tudjuk megoldani, szükség van a katonákra. Őket pedig bárhol foglalkoztathatjuk, akár a burgonyaválogatásnál, almaszállításnál, facsemeték kitermelésénél. — Almából is kevesebb termett háromszáz tonnával — kezdi a gyorsmérleget az elnök. — S ez nem volt még elég, ami termett — 1500 tonna — azt is úgy elverte a jég, hogy Szabolcsbákán, a léüzemben kötöttünk ki vele. Ez csak az almánál hatmilliós kiesést jelent. A burgonyának megvan a piaca, a termény felét Csehszlovákiába exportáljuk, a többit tároljuk, s tavaszig újabb piacot keresünk. A gazdaságban összesen 28 milliós kárt okozott 1985 időjárása. Ebből 15—16 milliót térít a biztosító, a többit ők maguk teremtik elő. Talpon maradtak — Már tavasszal láttuk — mondja Gonda Béla —: nem lesz meg a tervezett termelésünk. Ezért megnöveltük a hízómarha-felvásárlást. Most úgy tűnik, év végéig mind elmegy exportra, ez hat—hét millióval növeli a bevételünket. Az erdészetünk is többet hoz, a bértárolás is bevált. A gyorsmérleg szerint az év eleji kiesések ellenére nyereséggel zárják 1985-öt. Ám az már biztos, jövőre nem termesztenek burgonyát, zöldpaprika és kukorica lesz helyette. Hiszen a burgonya néhányszor majdnem „fejreállította” a szövetkezetét. Most talpon maradnak, s ezt folytatni szeretnék a jövőben is. Sípos Béla Szakszervezetek küldöttértekezlete A tagság nevében S zázhatvanezer szabolcs-szatmári szervezett dolgozó képviseletébeiv ül össze ma tanácskozásra a szakszervezetek megyei küldöttértekezlete. Mi, szakszervezeti tagok az alapszervezetekben és az ágazatok, szakmák megyei küldöttértekezleten adtunk mandátumot annak a 180 küldöttnek, akik ma Nyíregyházán, a szakszervezetek házában — várhatóan alkotó légkörű vita során — kristályosítják ki a mozgalom elmúlt ötesztendős munkájának értékelését és alakítják ki azt a programot, ami majd a magyar szak- szervezetek kongresszusát követően iránytűje lesz az előttünk álló évek termelést segítő és érdekvédelmi tevékenységének. Az elmúlt három hónapban — a beszámolás, tisztújítás időszakában — nem csupán formai ódzkodástól vezérelve kerültük, tehát nem írtuk le a „kampány” kifejezést: ami ebben a negyedévben történt itt, megyénkben is, sokkal több és tartalmasabb volt annál, sokkal távolabbra mutató célok fogalmazódtak meg az alapszervezetekben és a középszintű testületekben, tanácskozásokon, mint az egy rövid távú, rövidlátó úgymond kampánytól elvárható lenne. Megyénkben 25 ezer tisztségviselőt választottak meg ebben az időszakban, s ez azt is jelenti, hogy a közéleti munkát, társadalmi megbízatást a szakszervezetekben vállalók egy- harmada kicserélődött. Űj erőkkel frissült a mozgalom, mégpedig úgy, hogy azok, akiket bizalmukkal megtiszteltek munkatársaik, s akik vállalták is a feladatot, képesek is a magasabb színvonalú tevékenységre. Ez a vélemény úgyszólván valamennyi ágazat, szakma megyei küldöttértekezletén kifejezésre jutott. Nem most, hanem még a szakszervezetek 1980-as legutóbbi kongresszusán kezdődött el a mozgalom megújhodásának folyamata, a demokratizmus elveit gyakorlatba is erőteljesebben átültető szándékok, lépések sora. Ennek máris érzékelhető eredménye — de nem végeredménye, mert a folyamat tartós! — az alapszervezetek szerepének, a tagság hangjának felerősítése, a területpolitikai munka tartalommal való megtöltése és a legutóbbi időszakban a vállalati tanácsok és a szak- szervezetek tevékenységének összehangolása, alkotó együttműködésének megteremtése. Amikor szakszervezeteink képviselői ma küldöttigazolványukkal — még egyszer leírom: a tőlünk kapott mandátummal — beülnek a tanácskozóterembe, bizonyára szólnak majd a két alapvető szakszervezeti funkció gyakorlati megvalósításáról: a termelés támogatásáról és a dolgozók érdekképviseletéről. Márpedig ha szólnak, egyiket sem lehet elválasztani a másiktól. Ma, amikor körülményeink — a gazdaság feltételei — nehezebbek, a szakszervezetektől minden eddiginél jobban elvárható a termelés segítése a mozgalom sajátos, éspedig igen hatékony eszközeivel. Nemigen közhely, inkább alapigazság ugyanis az, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermelünk. Ezt a gyakorlat nyelvére megyénk egyik szakszervezeti vezetője úgy fordította le, hogy érdekeket képviselni is csak úgy lehet, ha van anyagi fundamentum, amit a tagság, a dolgozók hoznak létre. B ármely gondolatot indítjuk útjára ma a szak- szervezetek tevékenységi köréből, az elmélkedés sorát minduntalan o tagsághoz, az alapszervezetekhez vezethetjük vissza. Mert a kérdést így is meg lehet és meg kell fogalmazni: mi a szakszervezet? A válasz egyszerű, de az elvnek meg is kell valósulnia: a szakszervezet maga a tagság. A 4. számú zenei tagozatos általános iskola Nyírbátor legújabb oktatási intézménye. A sámlihoz valami megmagyarázhatatlan oknál fogva minden körülmények között ragaszkodunk. A fotel, a franciaágy, a mahagoniszekrény is megkopik egyszer, de a sámli minél kopottabb, annál fényesebb. A világ minden kincséért sem válnánk meg tőle. Cseréljük ki bár az egész lakás bútorzatát kényelmesebbre, modernebbre, a sámlit mindig megőrizzük valahol. Ha máshol nem, hát a kamrában vagy a padláson szorítunk neki helyet. Hetek, hónapok múlhatnak el anélkül, hogy bárkinek is hiányozna, aztán egyszer- csak váratlanul előkerül. Ilyenkor rögtön gyermekkorunk jut az eszünkbe. Egy elfelejtett édes-bús dallam, a tudatunk mélyén valahol megőrzött réges-régi kép, a tündérvilág. Természetfölötti esendőségünk. A konyhában ülünk a sámlin, nagymama puliszkát főz, s közben mesél. Egy régen eltűnt világról, huszárokról, bálokról, Hamupipőkéről, aki esetleg ő is lehetett. A sámlin kuporogva kíváncsian hallgatjuk őt, és ha elunjuk magunkat, legfeljebb megfordítjuk az ülőkét és vona- tosdit játszunk vele. Vagy éppen azon főzőcskézünk magunk is. Mit sem sejtünk a világ ocsmányságairól, és arról, mennyi mindennel kell majd foggal-körömmel meg- küzdenünk. Gyermekek vagyunk, tiszták és hiszünk. A felnőttekben, a családi tűz melegében, anyánk fölénk hajló mosolyában, apánk szorító karjában. Testvéreinkkel gyakran összekapunk a sámli miatt. Nekik is éppen akkor kellene, amikor jómagunknak. Egyedül csak a nagymamának engedjük meg, hogy megfáradt lábát azon pihentesse kötögetés közben. Ezért még jobban ragaszkodunk hozzá. A kisasztal mellé is a sámlit vittük, úgy ebédeltünk, kóstolgatva a ma már sehol sem található, rég elfelejtett ízeket. M sámlit vittük az ab- MA lakhoz, ha a szamár- “ * köhögés miatt éppen szobafogságra ítéltettünk, s nem hancúrózhattunk az udvaron kedves pajtásunkkal, a kutyával. De a sámlira fölállva a kredenc polcát is elértük, ahol esetleg egy kis darab eldugott csokoládé lapult. A sámli kicsi, akkora, mint mi, tehát legelőször a mienk. A sámli életünk egy röpke és boldog pillanatának, a gyermekkornak egy megőrzött darabja, talán ezért is ragaszkodunk annyira hozzá. Bodnár István.
