Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1985. november 16. SüCMf EQ VENDIGE WWH iemMttmmmmmmaem A szállodában szinte csak elcsípni tudtam egy rövid beszélgetésre, mert sietett. Egy kicsit később is kelt a megszokottnál — hosszú voll az előző nap. ' •>, — Déltájban érkeztünk Nyíregyházára, innen pedig Fehérgyarmatra vitt az utunk Kassai Franciskával, aki verseim megzenésített előadására vállalkozott. Gyarmaton részt vettünk a szövetkezeti könyvterjesztés hagyományos rendezvénye, az őszi könyvhetek megyei megnyitóján. Utána vissza Nyíregyházára, ahol az a kellemes meglepc rés várt, hogy újabb meghívást kaptunk: a Művészpresszó pódiumára. A műsor után jóízű beszélgetés következett — tényleg hosszú nap volt... — Most pedig egy iskolában várják. — A nyíregyházi 110. számú szakmunkásképzőben tartok egy úgynevezett „rendhagyó irodalomórát”. Délután pedig Baktaló- rántházán várnak bennünket. De hát mit mondjak: volt már ennél sűrűbb programom is Szabolcs-Szatmárban. Ha jól emlékszem, két éve jártam itt utoljára, az 1983-as ünnepi könyvhéten. A megyei könyvtárban akkor azzal fogadtak, hogy néhány nap alatt összesen kilenc helyre várnak, sőt, hozzáfűzték: ezt a kilencet nem is tudom, hányból válogatták ki. jóval több volt az „igénylés”. — Ennek, gondolom, csak örül az alkotóművész — nyilván azt jelzi, hogy érdeklődnek a személye, a müvei iránt. De azt hiszem, ez már talán sok is a jóból. Vagy rosszmájú lennék?... — Értem a kérdést, hogyne érteném. De higgye el, őszintén mondom: nem a honoráriumok miatt igyekszem minél több felkérésnek eleget tenni! Minden olyan alkalommal, amikor a könyv, az irodalom kerül a középpontba — főképp a könyvünnepekre gondolok —, rengeteg meghívást kapok, s ennek nagyon örülök. — Meglehetősen sok tréfa céltáblája volt már az „író-olvasó találkozó”... — Ennek ellenére Sseírtfi,vá‘S: kabarészám oda: hasznosnak tartom a közönséggel való találkozást. Persze vannak alkalmak, amikor a szokványos erőltetett kérdések uralkodnak, és az én feladatom, hogy olyan mederbe tereljem a hangulatot. BaranyiFerenc amelyben valódi beszélgetés alakulhat ki. Például a „rendhagyó irodalomóra" — azt hiszem, alkalomadtán többel jelenthet a fiataloknak. mint egy hagyományos óra. És hadd tegyem hozzá: ide. Szabolcs-Szatmár- ba különösen szívesen jövök! Jó ideje már unnak, hogy első alkalommal jártam itt. s ma bevallom: némi szorongással érkeztem akkor. Nem kell ecsetelni, milyen előítéletek élnek még ma is az ország e tájékáról. .. De nyugodt szívvel mondhatom: valóságos felüdülés számomra. Mindig úgy érzem: az emberek tisztába tett lélekkel érkeznek a művelődési házba vagy könyvtárba — jómagam pedig feltöltődve távozom. Nem szólam: azt szeretném, hogy az a közeg, melyből magam is kikerültem, levet- kezhesse félszegségét, melyet a művészetek közelségében érez. Ezért látom úgy, hogy az efféle találkozásoknak amolyan közvéleményformáló hatása is van. Lennie kell! — Baranyi Ferencet sokan ismerik az eddig megjelent tíz kötetéből — és sokan a televízió képernyőjéről. Melyik „személyisége" miatt mennek el többen a találkozókra? — Fogalmam sincs. De az a véleményem: nem is fontos. Az a fontos, ami ott történik. — Az előbb már érintettük a pénz dolgát. ön — főmunkatárs a tévénél — állásban van. Hogy egyenesen kérdezzek, a költészetből nem lehet megélni? — Éppenséggel zett magának, tulajdonképpen naponta írhatná a verseket — és még azt sem mondanák rájuk, hogy nem közölhetők. De én úgy vélem: a költészet az emberi szellem legszabadabb tevékenysége — nem jó az. ha megélhetési gondok miatt kényszerül versírásra az ember... A másik dolog: újságíró vagyok, s most nem a hagyományos, hanem a képernyős újságírást művelem. Nincs ezen mit csodálkozni. Azt is hozzáteszem, hogy a tévénél benne élek a mindennapokban, ahogyan mondják: a tévé a tettenért élet. Mindig érdekelt és érdekel, hogy mi történik szerte az országban — s erre kitűnő tájékozódási lehetőség a televízió műhelye. — Legutóbbi, 1983-ban megjelent kötete, a Szerelem és háború műfordításokat tartalmaz, mégpedig igen széles skálában, sokféle nyelvből ültetett át verseket magyarra. Tulajdonképpen milyen nyelveket beszél? — Olasz-francia szakos tanárként diplomáztam. A spanyol az olasz alapján viszonylag könnyen megy, az orosz nyelvvel elboldogulok szótár segítségével. Ami pedig a japánt vagy a kínait illeti, hát itt természetesen a nyersfordítások alapján dolgozom, azokat öntöm formába. A műfordítás egyébként régi szerelmem. Mindig úgy tartottam, hogy költőnek-olvasónak egyaránt hasznos dolog „belesni idegen ablakokon”. Azt nemigen kell különösen boncolgatni, hogy mit jelent a világirodalmi tájékozottság a művészetet kedvelőnek — de hozzá kell tennem: a költő is profitál a műfordításból. Űj képalkotási módszerek, szokatlan, számára addig talán idegen képzettársítások, merészebb képek — mind-mind hasznos az alkotónak, gazdagítja a fegyvertárát. — A tizedik kötet óta két esztendő telt el. Mikor számíthatunk a következőre? — Már ítészen van, A Zrínyi Kiadónál jelenik meg hamarosan — a jövő év elején — a Valami mindig közbejön című válogatás. A Magvetőnél pedig 1987-re ígérik a Visszaig’éző című kötet megjelenését, ebben új verseim vannak. Tarnavölgyi György Baranyi Ferenc műfordításai S. K. NEUMANN Mikor gyerek voltam, iskolát kerültem, s azt mondtátok nékem: sokra nem viszed, társaimmal vígan hevertünk a fűben, boldog naplopásban, sors, hittem neked. Aztán megtanított dolgozni a mester s menten ráébredtem: úr sosem leszek, puszta kérges kézzel mire megy az ember? A munkáért sosem mértek kincseket. Munkámért jutalmat ha kínált az élet: akkor durván földre taszítottatok. Tántorgok s csak néha jut számomra étek. Hasznosabbra mért nem tanítottatok? Ó mért nem mondtátok már az iskolában, hogy ki más nyakán él, annak élte jó? Mennyi fondorlat van ebben a világban, mily hazugság minden s mégis mily való! Megtanítottatok dolgozni keményen, ámde lopni miért nem tanítottatok? Tudom azt. amire sose lesz szükségem, s más rétjén legelni, sajnos, nem tudok. ANDRÉE SODENKAMP Louis Aragonnak Ti. hosszú reggelek szépe, drága hölgyek, akiket a halál megkésve szólított, égő rózsáitok a gondból is kinőttek s tépdesték az időt arany ujjaitok. Kit Juan elhagyott: ím, a kigyult Apáca, s veszett szoknyáiban a szende kis Manón, s csillogó ékkövek kútjánál Kleopátra, kinél megült a hős, mint sólyom alkaron. És íme, aki jön Frankhonból Skóciába, elvakul, mint a sas. mely nagy fényben répes, s halálra sújt. akár a méhkirálynő násza, mely vérszagol kever a vágy ízeihez. Mi is szebbek leszünk kebletek árnya által, csípőitek csodás veszélyt jelentenek, sírotokon kinyílt szerelem illatával győzünk lezárt szemű szerelmesünk felett. (A Szerelem és háború című kötetből) Miért éppen rinocérosz? A közelmúll- ________ ban két olasz ► luxushajó esejRBPp te is élénken foglalkoztatta a közvéleményt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Achille Lauro ügye nagyobb hullámokat kavart és többeket érdekelt, mint a Gloria N.-é, amely Fellini mester fantáziájában született. s onnan került a filmvászonra És a hajó megy címmel. Olvasom a filmről szóló kritikákat, s szomorúan állapítom meg, hogy a recenzensek milyen igazságtalanok azzal a szegény orrszarvúval, amely kétszer is megjelenik az események menetében. Először azt látjuk, hogy kiemelik a jámbor állatot a hajófenékről, ahol a levegőt- lenségtől, bezártságtól már gyengélkedett, és vízsugarakkal alaposan felfrissítik. Másodszor a film befejező jelenetében találkozunk vele. Egy mentőcsónakban láthatjuk a narrátor-főhőssel együtt, aki ezt a talányos mondatot súgja a közönségnek: „Tudják, milyen finom az orrszarvú teje?” Az egyik ítész „csúíondá- ros öMet"-nek tartja, hogy egy előkelőségekkel elinduló hajóra a rendező egy — szó ami szó! — meglehetősen csúf állatot telepít: egy másik pedig egyenesen „öncélú látványosság”-nak tekinti a szelíd állatot. Tagadhatatlan, hogy Fellini a Júlia és a szellemek című filmjétől kezdődően nagy súlyt helyez műveiben a látványosságra, a szokványostól eltérő figurák bemutatására, a rendkívüli méretek felvonultatására, és ilyen alapon akár el is fogadhatnánk, hogy a rinocérosz sem egyéb, mint ennek a sajátos látványvilágnak egy különleges eleme. Nem árt azonban, ha kissé alaposabban is átgondoljuk ezt a motívumot. Ha valóban csak vizuális ötletpetárdának szánja ezt a rendező, akkor ennek fellövésére elegendő lenne a fürdetés-jelenet. Csakhogy újra előkerül, mégpedig a filmszerkezetnek egy kiemelten jelentős szakaszában, a befejezésben. Ez a megoldás legalább annak a gyanúját kell ébressze a nézőben, hogy itt a látvány Jelenet a filmből maga fontos jelentéshordozó elem lehet. A gyanúnk persze már korábban is felébredhet, hiszen nyilvánvaló, hogy Fellini a szó legtisztességesebb értelmében játszik velünk. Játszik például egy idő-játékot: a cselekményt 1914 nyarára helyezi, de nyilvánvaló, hogy a tanulságok á 80-as évek közepére vonatkozta- tandók. Játszik egy zenei játékot: az elhangzó operarészletek mind manipuláltak, egyik sem pontosan az eredeti. A harmadik játékot nevezzük mintha-játéknak. Az eseményeket úgy tárja elénk, mintha a való életben így lejátszódhatnának, holott ez maga a képtelenség. Mindezek miatt a cselekménynek, az első jelentéssíknak kevesebb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Az válik itt fontosabbá. amit az egyes képek, motívumok kifejeznek, megalkotva ezzel a film második jelentéssíkját. A cselekmény lejátszódásának konkrét ideje (amit a rendező nemcsak az eseményekkel. az első világháború kirobbanására történő utalással, hanem a bevezető képsorok ..némafilmes” eszközeivel is hangsúlyoz) a művészet történetében a szimbolizmus virágkora. Elég utalni itt mondjuk Rilke vagy Ady költészetére. A legtermészetesebb hát, hogy szimbólumokat keressünk e filmben is, és a legmérték- tartóbb elemzés is annak tekintheti magát a címbeli hajót, és — engedelmet kérek a kételkedő kritikusoktól — a rinocéroszt is. (Félreértések elkerülése végett jelzem, hogy filmszimbólumon olyan képet vagy képelemet értek, amely a néző számára koncentrált módon tartalmazza azt az eszmei-gondolati lényeget, amely a korábbi cselekményelemek alapján megsejthető volt. Tehát egy tár- gyias jellegű valami vonatkozik egy gondolati jellegű összefüggésre, mely utóbbit természeténél fogva nem lehet képekben megmutatni.) S itt esem a magam állította csapdába, mert nem bújhatok ki az értelmezés kényszere alól. Hivatkozhatnék pedig esztétikai kézikönyvekre. amelyek szerint a szimbólum tartalma csak megsejthető, de pontosan meg nem határozható; hivatkozhatnék magára Felli- nire. aki egy nyilatkozatában ezt mondja: „Nem tudom pontosan én sem, mit akarok. Nem én határozom el, hogy filmem milyen lesz, hanem ő alakul ki valahogy magától.” Mégsem teszem. Egy bizonyos: az a világ, ha tetszik, a művészet világa, amit a fedélzeten élők képviselnek, művivé, mesterkéltté, lélektelenné, gyengévé, az embertől idegenné vált. Ennek a világnak az ellenpontját látom a rinocé- roszban, amely megőrizte ősi, eredeti állapotát, erejét, természetességét. Az egyik megérett arra, hogy elsüllyedjen. a másik pedig lehetőséget adhat arra, hogy a megújulás folyamata elkezdődhessék. Hamar Péter mm lm ,i 0 . ,• 111 ill 11 ■ | ■ Pfe|j Hi ■ !■ Viszonylag későn jutott el hozzánk Jevgenyij Jevtusenko nagy sikerű regénye. 1981-es moszkvai megjelenése után széles vita bontakozott ki a műről, hiszen lényeges kérdéseket feszeget: az eredetét; a nemzeti és egyéni sorsalakulás bonyolult feltételeit vizsgálja. Jevtusenko betöltötte ötvenedik évét, természetes tehát, hogy visszatekintő gesztusa átfogja a megélt, csaknem történelmi időszakot. Jevtusenko hatvanas évekbeli viharos indulása óta gazdag és sokirányú pályát futott be. Rozsgyesztvenszkij, Vinokurov és Voznyeszenszkij társaként a szovjet költészet megújítására vállalkozott. A XX. kongresszus után induló „új hullám” legmarkánsabb egyéniségévé Jevtusenko vált. Már a pálya elején megmutatkozott ennek a tehetségnek a széles horizontú természete. A lírai versek mellett elbeszélő költemények, poémák, esszék és prózai írások jelezték a pálya határait. A magyarul 1964-ben megjelent Én szólok — Kuba című útibeszámoló friss látással, érzékeny és szenvedélyes elkötelezettséggel mutatta be az új társadalom építésén fáradozó Kubát. Jevtusenko művei gyakran váltottak ki a Szovjetunióban vitákat. A sokáig „fenegyerek”- nek tartott költő tollhegyre tűzte az életmód negatív jelenségeit csakúgy, mint a nagy építkezések lelkesült pillanatait. A nyolcvanas években rendezőként, színészként is bemutatkozott. Több fotókiállítása volt [szerte a világon. Az Ahol a vadgyümölcs terem nem regény a szó klasszikus értelmében. Mozaikszerű építkezése lehetetlenné teszi az egységes és zárt cselekményvilág kialakulását. Ha nem lenne méltatlanul leszűkítő jelentésű, publicisztikai munkának nevezhetnénk leginkább. Olyan közéleti indulatokat megfogalmazó regénynek, amelynek főhősei az élet próbatételei között megtalálják az egyetlen helyes utat. Persze, Jevtusenko nem idealizálja sem az élethelyzeteket, sem a szereplőket. Szimpátiája a cselekvő emberé. A regény bevezetőjében egy űrhajós csodálja föntről a földet, elhaladva a tajga fölött felidéződnek benne a gyermekkor emlékei. A zárófejezet Ciol- kovszkijt, a nagy orosz tudóst idézi: ,,Az egyetlen, ami örökre kizárhatja a háborút: az emberi pszichikum megváltozása. Azoknak, akik fölrepülnek a Földről, és megpillantják teljes szépségében és törékenységében, meg fog változni a lelkivilága. Eleinte csak egy-ketten lesznek, aztán százak, majd milliók. Ez már egészen más civilizáció, egészen más emberiség lesz. Egészen másképp fogják becsülni a Föld minden szépségét, minden szem gyümölcsének ízét. . .” Ennek a majdani új kornak a képviselőivel találkozunk a természettel együttélő Kszjuta történetében, az ásványkincsek után kutató geológusok között. A regény lapjain találkozunk Allendévei, Jevtusenko bemutatja a moszkvai értelmiség egy csoportját, elkalauzol egy amerikai popzenekar világába. A leghangsúlyosabb azonban a szibériai tajga világának a bemutatása. Ez a változatosan gazdag, szigorú táj megedzi az embert. De ettől nem válik se kemény- nyé, se hűvössé. Minden körülmények között megőrzi tisztaságát, méltóságát, hűségét a szülőföld és embertársai iránt. Jevgenyij Jevtusenko prózai munkái — természetes módon — magukon viselik a korszakos jelentőségű költő keze nyomát, fgy volt ez már a Kubáról szóló munkában, de az Ahol a vadgyümölcs terem cimü regény se mentes a lirai megközelitéstől. A meleg líraiság olykor érzel- mességbe megy át, de ettől csak a magyar olvasó idegenkedik. A Szovjetunióban ez az átfűtött- ség még természetesebb állapota az alkotónak és a befogadónak is. Jevtusenko könyve izgalmas vitaregény. Főhősei állandóan vitatkoznak, akár gombát gyűjtenek. akár ásványkincseket keresnek. Véleményeket ütköztetnek Dosztojevszkijről, a festészetről és az irodalomról, a békéről és a háborúról, a bátorságról és a gyávaságról, a hitről és a hitetlenségről. Ebben a nagy vitatkozó kedvben egyaránt benne van a felgyorsuló ismeretszerzés és a kínzó kérdéseket tisztázni akaró attitűd. Jevtusenko érdeme, hogy az olvasó mintegy részesévé válhat ezeknek a kevésbé fontos vagy lényeges problémákat feszegető beszélgetéseknek. A regényt Soproni András fordította. a szibériai területeken játszódó részeket Ízesen, másutt hűen követve a mondatok költői építkezésének belső logikáját és külső szépségét. (Magvető Könyvkiadó, 1985) Nagy István Attila
