Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

IN MEMÓRIÁM BÓNIS SÁMUEL

Egy arcképyázlat

V

alahányszor vallatóra fogjuk historiku- munkat, újra meg újra szemben találjuk magunkat a néptömegek és a történelmi személyiség sorsformáló erejével. Noha Bónis Sámuelnek nem adatott meg ez a históriai mértékkel mérve is egészen rendkívülinek tekinthető sorsformáló erő, azért neki is olyan befolyása volt az események alakulására, hogy bizton állíthatjuk: hiányosak lennének a XIX. századról szerzett ismereteink, ha a szabadelvű eszmék, a haladás nagy harca jeleseinek számbavétele közben megfeledkeznénk Bónis Sámuelről.

De mert történész körökben nem eléggé művelt ág az életrajzírás, még a Bónis- nál lényegesen nagyobb formátumú politikusok egyike- ről-másikáról sem rendelkezünk megbízható biográfiával. A gyér és elszórt források alapján összeálló adatok is elégségesek azonban egy Bónis-arcképvázlat elkészítéséhez.

Ezek szerint Bónis Sámuel és Dániel Borbála Sámuel nevű fia a 175 évvel ezelőtti szeptember 30-án született a Szabolcs megyei Nagyfaluban, Műveltsége alapjait a jó hírű sárospataki kollégium reformszellemet árasztó falai között és a bécsi politechnikumban szívta magába.

1830-ban — már mint jurátus — az országgyűlési ifjak egyikeként részt vett a pozsonyi diétán. Az ország- gyűlés magyar nyelv, újoncmegajánlás és közvetett adók ügyében folytatott harca, s a ‘— különösen a magyar nyelv hivatali használatának kiterjesztése terén elért részsikerei eredményekénti — korszakos változás nyomában

megpezsdült megyei élet a politikai pálya felé orientálásában volt nem kis befolyással a nevének már akkor és ott is megbecsülést szerzett Bónisra.

A jurátusév letelte után visszatért szülőmegyéjébe. A volt diétái követ, 1828. és 32 között éppen nagy tekintélyű szabolcsi alispánédesapa védőszárnyai alatt a biztos siker reményében kezdte pályáját. 1832. november 12-én, Ongán kötött házasságot Nagyréti Darvas Antal és Karpé Erzsébet Erzsébet nevű lányával.

A Bónishoz minden. tekintetben méltó ifjú asszony, a nem szép, de

.......ritka műveltségű hölgy”, kinek Já- szay Pál „A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az aranybulláig” című történeti művét ajánlotta — túl azon, hogy három gyermekkel: Sámuellel, Malvinnal és Máriával ajándékozta meg, mindenben támogatta, sőt ambicionálta férjét, és jóban- rosszban kitartott mellette.

E biztos családi háttérrel maga mögött ért tetté Bó- nisban az ifjúkori elhatározás: kapcsolódott be előbb a megyei, majd az országos politikai életbe.

Pályafutása során mindenkor a progresszív erők oldalán sorakozott föl. Mint képzett, politikában járatos, széles kapcsolatokkal rendelkező férfiú, országos méretekben tudott gondolkozni a megyei ügyekben is. Az országgyűlésen (melyen 1839- től 69-ig volt szabolcsi követ, illetve tiszalöki képviselő) előbb a Deák, majd a Klauzál és Beöthy, illetve Kossuth körül tömörült liberális ellenzékhez csatlakozott. A

szabadságharc idején a kos- suthiánus szárny egyik leg- odaadóbb híve. Deák minisztériumában osztályfőnök, 48 őszétől több ízben kormány- biztos, 49 májusától Vuko- vics Sebő mellett igazságügyi államtitkár volt.

Szabadságharcos tevékenységéért súlyos börtönbüntetésre ítélték. Ám őt a börtönévek sem törték meg. Szabadulása után is a negyvennyolc védelmére kelők, a határozatiak oldalára állt. 1869-ben — kúriai bíróvá

történt kinevezése ürügyén — lemondott képviselői állásáról és hátat fordított a „nagypolitikának”. 1879. november 22-én pedig szíve is megszűnt a hazáért és szabadságért dobogni.

S

zületésének 175. évfordulója kínálja az alkalmat e nagyszerű életút és példázatos pálya előtti tiszteletünk lerovására.

(Következik: Bónis és a korkérdések)

Tidrenczel Sándor

Nyíregyháza 1849 után

„még a holt heti is iliztetetL..”

A nyíregyházi Evangélikus Egyháznak van egy kézzel írott és rendkívül értékes Történetkönyve, amely városunk múltjának egyik leghitelesebb kútfője. Az egész ív alakú, 751 számozott oldal évről évre rengeteg fontos, .tényszerű bejegyzést tartalmaz. Érdekes módon azonban az 1848. évre éppen a bejegyzések hiánya a jellemző, ekként: „Innen 12 lap ki- szakíttatott; mi okból? nem tudatik!” (544. oldalon) illetve „Itten 6 lap hiányzik” (578. oldalon). A magyarázatot a 670. oldalon található 1851. évi bejegyzés szolgáltatja:

„... említésre méltó az, hogy e kötet végén pótlékul néhány lap van ragasztva, azon okból, mivel éppen akkor, midőn az elkészült, kemény büntetés terhe alatt tiltva volt a magyar forra- dalomi Rendéleteket és Hirdetményeket magánál tartani vagy másokkal közleni, sőt a Kormány egyenesen megparancsolta, hogy azok kiadatván megégettessenek, de még a jegyzőkönyvekből is a forradalomra vonatkozó tárgyak vagy kiszaggattassa- nak vagy végkép töröltessenek ki. Én a2 ide azaz a Levéltárhoz mellékelteket is nem kevés bajjal beszerzetteket sokáig magamnál tartottam (Miklósffy Sámuel lelkészről van szó) azon reményben, hogy ezekkel majd az utókornak szolgálatot teendek. Eszerint a szabadabb szellem végkép elűzetvén még a holt betű is üldözte- tett!”

Az 1849. év valamint a következő néhány esztendő bejegyzései már olyan adatokat is nyújtanak, amelyek alapján szemléletes képet alkothatunk a Nyíregyházán uralkodó siralmas állapotokról. Az osztrák és az őket kiszolgáló magyar hatóságok 1848-nak még az emlékét is üldözték. Ezt tükrözi gróf Zichy Ferenc országos királyi főbiztosnak 1849. július 5-i rendelete: „Ezennel közhírré tétetik, hogy bárminé- mű külső jelet: úgymint vörös vagy három színű szalagot és egyebet, ami legtávolabb is a lázadók irányába tanúsítandó hasonérzelem kijelentésének magyarázhatnék: súlyos fenyíték alatt viselni tilos!”

De ugyanez volt a helyzet a nemrég virágzó város iskoláival kapcsolatosan is, amelyek nagyon elhanyagoltakká váltak: „Megnézte-é valaki az iskolát (ha csak egy volna), de a kilencz iskolák közül méltatá-é valaki csak egyet is figyelmére? Nem!... Az oldaliskolák, voltak kórházak, hogy állanak, később, senki sem kérdé.” Szemben az 1846 évi 1255 tanulóval, 1849 november 26-án (606.

oldalon) csupán 300 tanuló járt iskolába! A katonakórház céljaira használt 4 iskola közül 1852-ben „a homoki iskola, amely 2 évig katonai kórház volt, összedőlt!” (680. oldal) Szomorúan jegyezte meg a történetíró: „de mit volt tenni, ha ostromállapotban valánk és a Kormány a katonai és egyéb hatóságokat minduntalan sürgette!”

Mindehhez járult még 1853-ban a rendkívül rossz és változó időjárás okozta rossz termés, az ínség, elszegényedés és „főkép epeláz és vérhas uralkodott júniustól majd novemberig, de kivált sept. és oct. hónapjaiban egy hétbe 30-onként is eltemet- tettek. A Felvidékről megint sokan ide menekültek, nagyobb részt oroszok és lengyelek, csapatonként jöttek- mentek és többnyire kint az utczákon s a piaczon hálván majd minden reggel néhány közülük halva találtatott; ily holttestek felszedése s a kórházba szállítására tartott a város egy külön szekeret. Borzasztó volt látni útón-útfélen s az utczákon hol asz- szonyt, hol gyermeket, hol férfit az éhségtől vagy láztól élmerevedetten feküdni.” (717. oldal.) Ilyen szomorú viszonyok közepette köszöntött a városra 1853-ban Nyíregyháza újratelepítésének „százados emlékünnepe”.

Dr. Fazekas Árpád

LÁTOGATÓBAN

Takács Péter torténészné

Uuíramib979 Bessenyei György Tally II Gy/nOíd, -lárképző Főiskola II. emelet 214. Az ajtón szerény felirat: dr. Takács Péter főiskolai tanár. Piciny szobájában alkotói rendetlenség. Könyvek, folyóiratok, kéziratok. Tömény nikotinfüst, teaillattal. Utolsó simításokat végez egy elkészült történelem olvasókönyvén, amely Szabolcs-Szatmár megyét tükrözi a honfoglalástól 1849-ig. Az általános és a középiskolák részére készül. Ez a munka egy sorozat első kötete. Két hét múlva már a nyomdába került. Tizenhárom ív, csaknem 260 oldal terjedelemben.

Délután két óra. Takács Péter arca megviselt, rezignált hangulatban van. Lehan- goltan mondja, hogy hat szigorlatozóból ötöt „kidobott”. S ez már bizonyítja: nem volt rózsás a délelőttje.

— Elkeserítette?

— Roppantul. Az ilyen sikertelenségek szoktak kiborítani idegileg — válaszolja csendes megfontoltsággal. — Egyértelműen felelőtlenség a hallgató részéről, aki oda mer állni a katedrára mondjuk Csengersi- mán, Szatmárcsekén, vagy Rohodon felkészületlenül, a gyerekek elé. Nem a „kidobottak” miatt vagyok letört. A gyerekek lel- kületét féltem. Ök ilyen korban a legfogékonyabbak az események, a jelenségek, a történések iránt. S ha valamit rosszul, igaz- talanul táplálnak be a lelkűkbe, ez marad meg bennük kitörölhetetlenül.

Ilyei hangulatban ra. S mintha teljesen kicserélnék, megváltozik, amikor kis „kuckójának” küszöbét átlépi. Igazán itt van otthon, a családja, felesége gondoskodása vonzásában. A kis szobában két kicsi íróasztal. Tele könyvekkel. A fal felett könyvespolcsor fut végig. És amikor arról faggatom, mi fényesíti a lehangoló élményeket, első helyen a családot, most katonáskodó fiát, elsős gimnazista lányát Esztert és a feleségét említi.

— És természetes a nagy élmény mindig a tanítás. Különösen a szemináriumok, amelyeken „vissza lehet beszélni.” Ennek van értelme, ez adja savát-borsát a munkámnak. Ebben igyekszem megfürödni gondolataimmal, itt kell sikeresen megbirkózni a feladatokkal, a véleményekkel.

Takács Péter negyvennégy éves. Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett magyar—történelem szakon, s Nyírbátorban, a gimnáziumban állt először katedrára. De volt kilenc hónapig botcsinálta népművelő is. Kényszerből csupán, mert tanárként csak 1300 forinttal kezdett, míg amott 1950 forintért népművelősködött. Majd ismét tanított. S egy újabb kanyarkitérő következett az életben. 1968—71 között rádióriporterként járta Szabolcs, és Hajdú tanyáit, falvait, üzemeit, magnós táskával, mikrofonnal. Igazán benne az élet sűrűjében. Rengeteg embert, jellemet ismert meg. Nincs a két megyének olyan települése, ahol meg ne szólaltatott volna valakit jobbító szándéka. Hogy mivel magyarázza a kitérőket?

— öt albérletet laktam be Bátorban. Megszületett a fiúnk. Kaptam egy szolgálati lakást, amelyet én vakoltam be. Volt benne egy olyan vaskályha, hogy óracsörgésre ébredtem, két óránként tüzelni. Mekkái Lajossal szereltük be a villanyt. Kértem egy cserépkályhát, hogy a gyerek meg ne fagyjon. „Mit akar a taknyos, most kapott szolgálati lakást.” Orrbaverték.

Szája íze megkeseredett, elkedvetlenedett, de még nem tört. És nem érez miatta tüskét.

— Talán szükségem megpróbáltatásra. Ha, az akkor nem történik, ma is Bátorban vagyok. Ezt most utólag látom. Igyekszem a szerzett, megélt negatív tapasztalataimat is hasznosítani. Azt vallom, hogy teher alatt nő a pálma. Az embernek az élet sűrűjében kell fürödnie ahhoz, hogy megfelelően értékelni tudja a jelenségeket, dolgokat, embereket. Én történelemmel foglalkozom, de nemcsak azzal, hogy mi történt e hazában mondjuk 150 évvel ezelőtt, hanem azért, hogy lássak, a jövőt, azt, mi lesz 200 év múlva.

Tizennégy esztendeje tanít a tanárképző főiskolán. Két vénájú ember: pedagógus és kutató. Ezt így fogalmazza meg:

— A történész munkája lassan érik be. Nem jelentkezik azonnal és különböző képletekben. Az pedig, hogy hallgatóim mit kapnak tőlem, legalább generációnyi idő, egy emberöltőnyi, míg a tanári munka beérik, gyümölcsöt terem. S ezért nem is fogható meg konkrétan. A történészmunka roppant időigényes. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az egyik legidőigénye- sebb diszciplína. Amit pedig eddig publikáltam csupán, mint a jéghegy csúcsai jelzik, mit végeztem.

Ezek azonban valamit sejtetnek a történészből. Kandidátusi disszertációjának címe: Deák Ferenc politikai pályája 1849— 1865 között. Az Akadémiai Kiadónál van, ^ hamarosan megjelenik. Ugyancsak az Aka- ' démiai Kiadó gondozásában készül egy másik, különösen itthon nagy érdeklődésre szá- mottartó munkája. A Szabolcs megyei parasztság élete Mária Terézia korában. A 260 oldalas munkát térképek, táblázatok színesítik. Most lektorálja Welmann Imre professzor. Augusztusban küldött el a DAB- nak (Debreceni Akadémiai Bizottság) egy forrás kiadványt, amely 140 szabolcsi község parasztjainak a vallomásait tartalmazza életmódjukról, gazdálkodásukról, megélhetési forrásaikról, vásározási szokásaikról, termelvényeikről és a korábbi Szabolcs földrajzi viszonyairól.

A tanítás mellett dolgozatot is írt.

Megjelentek cikkei az Alföldben, az Irodalomtörténetben, a Századokban, a Valóságban. ír a Szabolcs-Szatmári Szemlébe, kérnek tőle írást a Históriába, a Hajdú-Bihari Naplóba, a Kelet-Magyarországba. Olvasható Takács Péter véleménye az Üj Forrásban, az Életünkben, a főiskolán megjelenő Aktában stb. Készülőben van a História évkönyvének három kötete. Ehhez eddig 15 írást küldött, s még újabbakat kérnek tőle.

Mikor van ehhez ideje, s honnan van ennyi energiája?

— Hétfő hajnaltól péntek éjszakáig dolgozom.

Elgondolkoztató, hogy reggel fél 6-kor kel, este éjfél előtt fekszik. Állandóan olvas, szenvedélyes rádióhallgató, újságolvasó. Napra kész a szakirodalomban, a kutatásban is. 1982-ben pályázatot hirdetett a Tudományszervezési és Informatikai Intézet. Megpályázta és elnyerte.

— Szabolcs megye társadalma a XIX. században. Ez volt a címe a pályázatomnak — említi. A kutatási költségek fedezésére először 46 ezer forintot kaptam. Másfél év alatt elkészítettem a 160 oldalas munkát. Jó kedvvel csinálom, fáradságot szinte nem is érzek. S ebben sokat segít a tokaji kis szőlő, ahol családommal együtt a hétvégeket szoktam eltölteni. Felüdít, regenerál.

Nemrégiben újabb 38 ezer forintot kapott az említett mű befejezésére. Jövő év március—áprilisára asztalra teszi a tanulmányt. Takács Péter 41 évesen nyerte el a kandidátusi fokozatot. Kitartó egyéniség. Büszkén említi honnan indult.

— Szabadmenetelű zsellér családból származom. ök voltak az őseim. Olyan emberek, akik soha nem parancsra cselekedtek, hanem mindig szabad akaratukból. Ügy érzem ilyen vagyok én is.

Szívós természet akiben buzog a

munka szeretete. Olyan egyéniség, olyan jellem, aki félárbocra eresztve képtelen élni. S ha valamit csinál, vagy kedve van valamihez, akkor azt megcsinálja tisztességből, dacból, önbecsülésből, meggyőződésből. Erőteljesen hangsúlyozza: mindezt bűdi születése folytán. Bűdinek vallja magát, s dédelgetett álmát fedi fel.

— Erkölcsi parancs számomra, amolyan tiszteletbeli kötelességnek tekintem, hogy egyszer talán nyugdíjasként elkészítem Ti- szabűd monográfiáját. Remélem lesz időm és erőm is hozzá.

Végül így búcsúzik:

— Lehet írni, publikálni sokat a mának, a divatnak, de olyan tudományos munkát alkotni, amelyet majd valamikor érdemes lesz kézbe venni, a marxista dialektika alapelveinek érvényesítése nélkül írni nem lehet. Ezt szeretném pedagógiai munkámban a hallgatóimmal is megértetni. Ezek nélkül igazat s igazul kutatni, nevelni, történelmet oktatni nem lehet.

Farkas Kálmán

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1985. október 5.