Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
1985. október 26. © © A tiszadadai ónkanna. ÉSZREVÉTEL EGY ÍRÁSUNKRA A Kelet-Magyarország ok- ser 7-i számában Nagy Fenétől azt az örvendetes rt olvashattuk, hogy vas- űjtés közben előkerült Ib- ny község valamelyik hátiak padlásáról egy ón- nna, melyet a felirat szelt a tiszadadai református zházközségnek ajándékoz- c 1682-ben. gázát kell adnunk a cikk- nak, amikor kijelenti: ogyan, milyen kalandos m és mikor került 1b- lyba, ma már kideríthe- len”, a magunk részéről inban kiderítettük, hogy kanna egy 1931-ben felit leltár szerint még Ti- dadán volt két másik tár - ’al együtt. Ismeretlen mó- í ugyan, de a kanna Ib- lyba került, viszont az il- íktelen gazdája, mint kó- ■ jószágot bármikor visz- adhatta volna jogos tu- lonosának, hiszen a kan- a 1682-ben rávésték, hogy Sepsi György adta a da- eklézsiának és amelyre llesleg egy 101-es számot rákarcoltak. . cikkíró merész követ- tetéseket von le a kannán 5 101-es számból. Szerinte szadadai református egy- a „középkorban” (!) je- tősebb vagyonnal rendeleti. Jóllehet a marxista énetírás a középkor vénem köti sem Amerika edezéséhez (1492), sem a irmáció kezdetéhez (1517), em az angol polgári for- alomhoz (1640—49), még- i beszélhetünk Tiszadada épkori gazdagságáról, t egy 1763-ból fennma- t leltár az egyházközség íságait így sorolja fel: gynak négy on kannák, a Eejfának a szamosszegi ó Imre is: „Felül van a , meg a homloka. Ahogy an kerekítve a feje, ott a nyaka, meg a válla. A be kerül a lába.” ... szöveg megírása eg kell itt említeni az or- ix egyháznak azt a taní- t, mely szerint a megák teste tűzön megy ke- tül. így a fejfa megége- a gonosz szellem meg- sztésére való. A síron lémegégetett bálvány azt íti számára, hogy itt az és már megtörtént. A )sz szellemnek itt már s keresnivalója. A meg- nyugodtan foglalhatja elyét a holtak országáfejfakészítés utolsó fá- a fejfa díszítése és a fej- zövegének megírása. A ités a fejfa homlokára lt. Ez a díszítés terüle- :ön nagyon egyszerű. A yakrabban előforduló :ák: a szomorúfűz, tuli- és a rozetta. A szomorúlehet egyszerűen magádé lehet cserépbe állít- Ilyenkor a fűzfa gyöke- is megrajzolják. Gyak- talál kozunk a tulipán iával, amit szintén cse- e állítva ábrázolnak. A < általában fiatalok fej- kerül rá, gyermekek- talár»qZUnk lehajló tu- nbimbó*-^ ;s. a rozetta ités mina^ korosztály ájára rákerül mennyire egrSzerüek a ákon való dísstések, anlényegesebbek na mara legnagyobbikon ez az inscrip- tio — felirat — A Dadai Nemes Tanács vette ezt a kannát nemes Rácz Péter úr hadnagyságában 1715; a másodikat ugyan a Dadai Ekk- lésiához Sepsi György adta 1682; a kettein nincs inscrip- tio; egy aranyas ezüst pohár ilyen inscriptioval: Tisza Dadai Rf. Sz. Ekklésiának Isten dicsőségére adatott 1726; egy ezüst tányér ilyen inscriptioval: Tisza Dadai Ref. Sz. Ekklésiának csináltatott Tiszt. Zágonyi Boldizsár uram prédikátorságában 1719; egy on tányér; egy selyem sinor kenyér kötni; egy retzés győlts abrosz; egy sávos abrosz; egy gyolts rojtos szélű abrosz; egy selyem abrosz; egy csipkés abrosz; egy varrásos kendő; egy gyolts aranyas kendő; egy ezüstös kendő; egy patyolat czérnás kendő.” A leltárból kitűnik, hogy Tiszadadán nemesi kiváltságot élvező lakosok voltak — esetleg volt hajdúk —, akiknek „hadnagya” Rácz Péter volt. „A selyem sinor kenyér kötni” kifejezés azt jelenti, hogy több református gyülekezetben a csíkokra vágott úrasztali kenyeret valamilyen zsinórral összekötötték, hogy a tányéron a kenyérszeletek ne essenek szét. Nem szerepel a leltárban a Nagy Ferenc által említett „Rákócziaktól származó” kehely. Ennek az a magyarázata, hogy a kelyhet a felirat szerint: „Nemzetes Hajdú János úr és felesége Kaposi Anna atta az Ónodi Re- formata Ecclesiának 1686. — Vatay Erzsébet asszony vette a Dadai Reformata Ecclesiának 1791, tíz császári aranyért Ónodról.” A kelyhen nemesi címer van: két tőr keresztbe fektetve, egy korona, ezen felül egy angyal alakja és ez természetesen nem Rákóczi-címer. Kérdés, hogy Tiszadadán milyen alapon tartják Rákóczi-kehely- nek a szóban lévő edényt, a kedves hagyomány eredetét — amelynek nyilván van valami alapja — nehéz lenne kideríteni. Tudomásunk szerint a kehely ma is a tiszadadai egyházközség birtokában van, tehát nem veszett el a XIX. század végén, ahogy Nagy Ferenc közleményében olvassuk. Bárhogyan számoljuk azonban az edényeket, abroszokat, térítőkét. ezekből a 101-es szám aligha jön ki, mint végeredmény. Nagyobb a valószínűsége, hogy a 101-es szám arra a leltárra utal, amit 1682 előtt a Szabolcs-Szatmár megyei Sepsy család ingóságairól készítettek. A XVI—XVII. századi nemesi udvarházakban sok ónedényt használtak, de ezek közül egy sem készülhetett Miskolcon, mert az itteni ónművesség csak a múlt század elején kezdett kifejlődni, majd — ahogy a cikkíró helyesen állapítja meg — a keménycserép, porcelán, üveg térhódítása következtében elsorvadni. Ha csak 10—15 évvel korábban találják meg a tiszadadai ónkannát a hulladékgyűjtő gyerekek Ibrányban, a törvények értelmében a kannát át kellett volna adni- ok korábbi tulajdonosának, de így az „elévülés” miatt, amelynek határa 30 év, a kanna jogosan kaphatott helyet az ibrányi helytörténeti gyűjteményben és köszönet illeti a nyíregyházi Jósa András Múzeumot, hogy a kannát restauráltatta. Dr. Takács Béla, a Református Kollégiumi és Egyházművészeti Múzeum igazgatója fejfákra kerülő feliratok. Hogy mióta kerül a fejfákra felirat, pontosan megmondani nem tudjuk. Elterjedésének idejét a falusi írni tudással hozhatjuk kapcsolatba, hiszen a fejfát egyszerű falusi emberek készítették és mindenkor ők írták rá a feliratot is. Novák József Lajos a századfordulón még találkozott az inokai temetőben több ilyen felirat nélküli fejfával ... A személyes bálvány Bár a korábbi időszakban az írás nem volt lényeges, mert a fejfa nagysága, a temetőben való helye mindent elmondott, mégsem mehetünk el szótlanul a feliratok mellett, hiszen az írás fejfára kerülésével lesz nyilvánvalóvá, hogy a fejfa nem egyszerűen sírjel, hanem emberi tulajdonságokkal rendelkező bálvány, amelynek a feladata egy: elmondani minden fontos dolgot a meghaltról. Ez a törekvés nyilvánul meg abban, ha valaki megírja saját sírfeliratát. Tákoson például általános szokás, hogy az idősebbek előre megmondják, mi legyen a fejfájukra írva. Leírják egy kis papírra és úgy adják oda a diktálónak; ha majd sor kerül rá, ő intézkedjen benne. Tehát a fejfa, a személyes bálvány beszél az élőkhöz ugyanúgy, mint a tükör letakarása után a tükörben megjelenő élő kép helyett a tükörre való kendő felirata. Nikola Vapcarov (Bulgária): E harc... E harc kemény, vad, engesztelhetetlen. Ilyen e harc, mondhatni: hősi ének. Tudom, lesz majd, aki beáll helyettem, ha — számít ez ma? — leterítenének. Egyszerű a logika ebben: sortűz — és a sortűz után a férgek Ám új viharban harcom újra kezdem éretted, népem én örök szerelmem! Camoens (Portugália): Verhaeren (Belgium): •• Remény, mit remélsz? Öregedő kezem. Remény, mit remélsz? — Semmit, soha többé. Miért? — Valami megváltoztatott. Élet. mi vagy? — Csak gyötrelem vagyok. Mit mondasz, szív? — Szeretlek, mindörökké. Lélek, mit érzel? — Így kell tönkremenni. Hogy élsz? — Nem várva semmi jót, szerencsét. Mégis, mi éltet? — Csak a múlt, az emlék. Csak ennyi a fény életedben? — Ennyi. Látsz végső célt? — Csak egy gondolatot. Mire gondolsz? — Hogy várom a halált. Jó lesz? — Parancs kényszerít, hogy tegyem meg. Miért kényszerít? — Mert tudom, ki vagyok. Ki vagy? — Az. aki megadta magát. Kinek? — A fájó, örök Szerelemnek. öregedő kezem, míg te itt a sötét tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve elsimítom hajad s úgy csókolom ma este nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét. Óh, áldott béke e gyönyörű esti csendben! Szemem visszafelé nézi az éveket és oly tökéletes egyszerre életed, hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem. S mint mikor még csupán jegyesed voltam: im, térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol édes szíved dobog, és az ujjaim épp oly tiszták és szűziek, mint gondolataim. A Földközi-tengerben fekvő Ciprus szigete a görög művészetek egyik bölcsője. A monda szerint itt kelt ki a babokból Vénusz, a szerelem istennője. A szigetre látogatók ma is lépten-nyomon találkoznak az antik művészet remekeivel, a velencei uralom alatt épült várfalakkal, a csodálatos délszaki tájjal. A ma sajnálatosan kettéosztott sziget fővárosáról, Nicosiáról mutatunk be egy felvételt, amelyen jól látható a régi várfal vonulata és mögötte a fehér színben pompázó, hatalmas, zöld területekkel átszegdelt város képe. Történelmet, hagyományt őriz ma is e nagy-/ szerű sziget. A hazugság útvesztőjében Carlo Galdoni A hazug című komédia szerzője egy színpadi bukása után kijelentette: a következő évben megír tizenhat új darabot. Könnyelmű vállalásnak tűnt, de sikerült az elhatározást valóra váltani. A tizenhat komédia egyike A hazug volt. Goldoni — saját bevallása szerint — Comeille- től vette át a témát, de humoros látásmódja feldúsította az alapanyagot. A komédia központjába egy jellegzetes emberi magatartást állított, azt, amelyik a valóságosat nem fogadja el reálisan létezőnek, mert az nem olyan vonzó, s inkább elvállalja a hazugságot, hiszen annak szebb az arca. Gellért Péter olvasata any- nyiban tér el a megszokottól, Simor Ottó és Stettner Ottó a komédia két apaszerepében (Elek fotó) hogy nem egy tizennyolcadik századi jellemhibás fiatalembert tesz színpadi hőssé, hanem Lelio figurájában filozofikus általánosításokat is sűrít. Eszerint a világot az illúziók, az érdekek és a felcserélhetőségek uralják. Lelio egyforma hevességgel udvarol Rosaurának és a szobalánynak, annak, aki éppen jelen van. Számára a hódítás a lényeg, az út, amely a győzelemül vezet. Ezért nem omlik össze a darab végén, amikor kiderül: Rosaura iránt érzett „forró” szerelme nem egyéb felfújt illúziónál. Életfilozófiáját már a negyedik jelenetben megfogalmazza: „Aki élvezni akarja a világot, legyen merész, és ne szalassza el a jó alkalmakat." Lelio Gellért Péter találó rendezésében nem üresfejű, nőfaló fiatalember, ö az, aki színvallásra készteti a történet szereplőit: a szere- lemsóvár Rosaurát és Beatri- cet, a jó partira vadászó Ba- lanzoni doktort, a bugyuta hősszerelmes Florindot és Pantalonet, a velencei kereskedőt. A hazug szellemes komédia. Ugyanilyen a színpadi megformálás is. Régen láttunk ennyi eredeti ötletet, jólesett a felszabadult színészi játék. Különösen frissítőleg hatott az első felvonás színpada. A naturalisztikus hűséggel berendezett tér (Menczel Róbert m. v. munkája) formai és hangulati hűséggel idézte Velencét (csatornagondolával, működő falikút, ásító pincér, patkányok stb.) Csak a színpadon a felvonás végéig ott maradt döglött galambok hatottak zavaróan, mert funkcionális értelmük nem derült ki pontosan. A színészi játék derűjéről már volt szó. Florindo szerepében Juhász György remekelt. Finom gesztusai sok mindent megéreztettek ennek a gátlásos fiatalembernek a belső vívódásából is, amellett, hogy Juhász igazi komikus alkatként képes volt „kijátszani” a gégékét. Blas'kó Balázs Ottavioja a feszítő érzékiség prototípusa volt. Dinamikus játékmodora Florindo ellenpólusaként az előadás egyensúlyának a megteremtését is szolgálta. Simor Ottó velencei kereskedője nem szerepet játszott, hanem önmagát adta. Simor — úgy tűnik — mindent tud erről a figuráról. Éppen ezért a megformálás valamelyes visszafogottsága Pan- talone jellemének hitelességét is fokozta volna. Rosaura és Beatrice megformálóiként Sárossy Kingát és Fon Gabit láthattuk. Mindketten jól alakították az áruvá silányodott nőt, akinek a szépsége és a bája csak az adásvételt köny- nyíti meg. Horváth István Brighella szerepében mindent megtett azért, hogy Florindo szerelme diadalra jusson. Zubor Agnes a reneszánsz szobalányok magatartását öltötte magára kedvesen és bájosan. Stettner Ottó Balanzo- ni doktorként harsányabb a szükségesnél. Schlanger András Lelioja igazi telitalálat. Játékában mindvégig jelen van a bölcselkedésre való hajlam, amellett, hogy mozgásban, beszédben képes a kóklert megragadni. Alakítása azért is értékes, mert egyszerre tudja megmutatni Lelio jellemét és annak a kritikáját. Ez a kettősség teszi lehetővé, hogy Lelio felülemelkedjen a környezetén. Nem válik ezáltal követendő mintává, de világossá teszi a néző számára a polgári gondolkodás ürességét. Schlanger sokszínű játéka az árnyalatokat is képes érzékeltetni. Másképpen beszél az apjával, a hölgyekkel vagy Ottaivióval, és másképpen Arlecchinóval, a szolgájával. Arlecchino (Mátrai Tamás) nem tarkaruhás bohóc, hanem Lelio társa, aki mindvégig azon iparkodik, hogy gazdája megkomolyodjék. Mátrai Tamás kitűnően játssza el a figurát, higgadtan, okosan, türelmesen reagál Lelio gyorsan változó ötleteire. Laczó Henriette m. v. jelmezei nem a korhűségét szolgálták, inkább a célszerűséghez igazodtak. Érzékeltetve ezzel, hogy a tér-idő koordináták csak Goldoni művének születési időpontját és helyét jelölték ki, gondolatainak érvényességét nem. A Móricz Zsigmond Színház társulata ismét megmutatta, hogy közel áll hozzá a humor, hogy a fakasztott nevetés új színeket adhat a drámaira ha ngolt műsorter vnek. Nagy István Attila Újra premier!
