Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
Régészeti feltárások Szaboles-Szatmárban Tiszavasvárl Jegyző-tagban feltárt csontváz a hun kori kemencében. í, Szent György éccaka ki vinni a harmatos lucer- iblára, és arccal meg kell gálni benne. !. Ha az ember keze. lába attogzik, kirüfög, össze kell u fehér paszulyt, kölest, át, zabot, kendermagot, lu- íamagot, krumplit, búzát, íremagot egy tiszta edény- majd a főzetből napjában amszor kilenc cseppet kell llető szájába csepegtetni, a ;vel meg mosogatni kell a lenetet. >. Ha az emberen kitör a ketegség, aminek vaktetű eve, fehér eperfa leveléből stet kell csinálni, a főzet ■ben az illetőt, amilyen ■ón csak bírja, háromszor jában fürdetni kell, a főtt ;kkel a viszketeges részt agatni, három napi keze- után elhal a vaktetű. >. A téli kirüfögés ellen ncféle gallyat' kell szedni, :lyek közt akácfagallynak, igallynak (fűz), nyárfa- ynak feltétlenül lennie , ezeket fürösztővízbe bele főzni és ebbe a lébe kell illetőt füröszteni. I. Ha az embernek a tal- gömölyeg van, ezt mond- orbáncnak is, ótott meszet :e kell keverni marhaga- al, majd az egészet fel kell mi hideg vízben és a lá- at ebben kell áztatgatni. i. Ha az eladó leány And- -estére a háznál lévő vala- ínyi lábbelit felrakja a ítergerendára és azt kérde- — András, szépen kérlek, idd meg nékem, ki lesz az férjem? Reggelre megáldja. 9. A leány a fiút, ha az ánkozik, magához édesget- i, ha olyan almát keres, roknak Talán mert a mai filmek eptje szerint az én férfiálom többkomponensű? ... imikor aztán álmaimról 'leg lemondtam — Olenyka yom már járni tanult —, a k homokozójában véletle- találkoztam Andrejjel. Valikor harminc évvel ezelőtt ütt jártunk óvodába, yanebben a homokozóban szőttünk. Akkoriban na- >n tetszettem neki. Ezt éremre is adta — új lapátjá- két ízben egymás után a smre sózott. Most meglett Ei, és a mellékéit ábra sze- t egy gyermeke van az el- feleségétől... S amikor az üvői asztalnál ülve ránéz- i, és könnyeket fedeztem a szemében, egyszeriben r tűnt: magas, karcsú, jó- >ű, okos és szellemes ... lamarosan megszületett a :ös gyerekünk! amelyikben kilenc szem mag van, és a kiszedett magokat a fiú zsebébe teszi. Ha fiú csizmakapcájából egy darabot a spóron csuporban főz, ha a fiút a lányos háznál tiszta fekete színű kakas húsával éte- ti meg. 20. A szatmári vásárokon vett tehenet a lápi gazda amikor hazaviszi, a felesége kötényét az ólajtó küszöbére teríti, hogy ura ezen keresztül vezesse be az állatot az istállóba. 21. Ha bölcsőben ringó gyermek van a háznál, a pitvarajtóba seprüt kell állítani, vagy a bölcső alá tenni. Ha nyáron jégeső zúdul a falura, a házból a baltát ki kell vágni az udvarra középre, de úgy, hogy az élivei a földbe álljon meg. 22. Ha a halott a ravatalon felpuffad, vasat (baltát, ollót) tesznek a hasára, és azt, mielőtt lezárnák a koporsót, leveszik. 23. Ha a kisgyermek megfázott, vagy hideglelős, a seprűből kilenc ciruszálat kell kihúzni, majd meggyújtani, hirtelen, egyenként egy pohár vízbe fojtatni. A beteg gyermek talpát, tenyerét ebből megmosni, majd a szájába cseppenteni, a maradék vizet pedig az ajtó sarkába kell önteni. 24. Ha új házat építenek, beköltözés előtt a ház négy sarkában leölnek egy-egy csirkét. 25. özvegyasszony siralmától, Keményszájú lótól, Hamis asszony nyelvétől, Szegényből lett úrtól Mentsen meg az Isten! Farkas József De ez semmi. Nemrég Olenyka lányomnak elkezdtem az esti mesét Bolond Istókról. A lányom hirtelen félbeszakít: — Miket beszélsz te itt ne- kepi összevissza? Valami hercegről mesélj inkább! — Miféle hercegről? — kérdeztem csodálkozva. — Olyanról — válaszolja —, aki magas, karcsú, jóképű, okos, szellemes ... Tudjon gitározni, divatos nadrágot hordjon ..., legyen a fején korona, a lábán márkás sportcipő. Elgondolkoztam. Miféle mesét mondjak én ennek? Kezdjem talán úgy: — Hetedhét országon túl, valahol a világ végén élt egyszer egy hercegkisasszony ... Valamennyi osztálytársa epe- kedett érte, szerelmes leveleket írtak neki. De a hercegkisasszonynak egyik sem tetszett — ő egy igazi hercegre várt... Igen, igen, így kezdtem! A folytatás meg majd csak lesz valahogy... Fordította: Baraté Rozália A nyár a múzeumok életében az ásatások, a leletmentések időszaka is. Megyénk valóságos kincsesbánya a régészek számára. Különösen gazdag bronzkori (i. e. 1900— 900) és Árpád-kori (895— 1301) lelőhelyekben. Pedig a szatmári és a beregi részeket még alig-alig érintették a régészek ásói. A Jósa András Múzeum szakemberei az idei nyárra különleges gonddal készültek. A korábbi évekhez képest most sokkal több lelőhely várta, hogy a századok óta takargatott kincsek újra napvilágra kerüljenek. A közvélemény szemében a régész munkája összeforrott a titokzatossággal, a romantikával. Csak kevesen tudják, hogy a régészeti feltárás mennyire céltudatos, előre megtervezett és átgondolt tevékenységet igényel. Persze így is marad jócskán váratlan fordulat, előre ki nem számítható esemény. Éppen ezek teszik izgalmassá, érdekessé az egyébként szellemileg és fizikailag kifejezetten fárasztó munkát. „Boszorkány” a temető árkában Tiszavasváriban, a Petőfi utca végén, a szőlőlugasok alatt avar sírok rejtőznek. A szakemberek régóta tudják ezt, a sírok közül jó néhányat korábban már fel is tártak. L őrinczy Gábor régész újabb adatokkal szerette volna gazdagítani a megye avar kori (VI—VIII. sz.) leletanyagát. A legelőn átvezető dűlő- út mellett 16 sírt tárt fel. Közülük egy a régész számára [is igazi meglepetésnek számított. A keskeny sírgödörben hátrakötött kezű, minden melléklet nélküli női csontváz feküdt. Helyzetéből arra lehetett következtetni, hogy kezét még a bokájához is odakötötték és úgy temették el. A szokatlan temetési módra a csigolyák alapos vizsgálata adta meg a magyarázatot. A gerincoszlop csontjai szinte teljesen elmeszesedtek, sőt néhány csigolyánál az összenövés is megfigyelhető veit. / egykor élt avar nő betegsége valószínűleg kibírhatatlan fájdalommal járt. Kínjából, ordítozásából a közösség többi tagja arra következtethetett, hogy a „rossz szellemek” szállták meg. Hogy halála után „vissza ne térhessen”, kezét, lábát ösz- szekötözték és úgy temették el egy hevenyészett sírban, a temető szélén. Vázlat a falon Dr. Németh Péter régész, megyei múzeumigazgató munkatársaival a nyíribronyi református templom falkutatását végezte. A vakolat alól sorra kerültek elő az egyes építési periódusok beszédes bizonyítékai: a lefaragott diadalív maradványai, freskók a hajó mindkét falán, szentségtartók, felszentelő keresztek, sőt egy évszám is 1601, mely az egyik átépítésre utal. A belső tér megásásakor rábukkantak az eredeti, egyenes záródású szentély alapfalaira is. Mindez azt bizonyítja, hogy a templom a XIII. század második felében már megvolt. Az igazi szenzációt mégis az jelentette, hogy a középkori vakolatba karcolva megtalálták a középkori fatorony rajzát. Az erdélyi típusú, négy fióktornyos torony a XVII. század végéig állhatott. Készítésekor talán maga az ácsmester véste a falba a torony rajzát, amelyen még-a tartógerendák elhelyezése, ácsolása is jól megfigyelhető. Csontok a kemencében Hogy egy-egy településről mennyi régészeti leletanyag kerül elő, az függ az ott lakók érdeklődésétől, lelkiismeretességétől is. Tiszavasváriban a múzeumalapító Gombás Andráson és Hunyadi Józsefen kívül még sokan voltak és vannak olyanok, akik kötelességüknek tartják a véletlenül előkerült leletek bejelentését. Ezzel is magyarázható, hogy az idei nyáron a városi jogú nagyközség három pontján is régészeti feltárások folytak. A Jegyző-tagnak nevezett határrészen Istvánovits Eszter régész már a harmadik nyáron végez ásatást. Az enyhén emelkedő domb egy hun kori (V. sz. eleji) telepet rejt. Az ásatási szelvényből gazdag mellékletű kelta (i. e. III. sz-i) és szarmata (II—III. sz.) sírok kerültek elő: fibulák, gyűrűk, nyakpe- recek gazdagítják a múzeum anyagát. A régész számára az ezüstből, bronzból, féldrágakőből készült ékszerekkel azonos értékűek a sírból vagy a házhoz tartozó szemétgödörből előkerült állatcsontok, edénytöredékek is. Ezek ugyanis a mindennapi életről adnak megbízható információkat. Napvilágra került egy szabálytalan négyszög alakú hun kori lakóház a hozzá tartozó kemencével. A kemence padlóján, kissé zsugorított helyzetben, egy serdülő korú gyermek csontváza feküdt. A csontokon nem találtak égésnyomokat, ezért arra lehet következtetni, hogy a furcsa temetés után már nem használták a kemencét. Nagy Ferenc Semmi mással nem helyettesíthető B izonyosra vehető, hogy művészeink is érdeklődéssel várták az MSZMP XIII. kongresz- szusát. Tudták: az elkövetkező években az ő alkotó tevékenységük körülményeire is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson elhangzottan, s mindaz, amit ott határozatba foglaltak. A várakozás, persze, önmagában még nem minősít. Művészkörökben is lehetett találkozni olyan vélekedésekkel, amelyeknek szélsőségeit Aczél György szemléletesen összegezte kongresszusi felszólalásában: „némelyek parttalan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfelelően vagdalkozó,rendcsinálást’ vagy korlátlan engedékenységet sugalmaznak.” A dolgok felületes ismeretében — s az imént jelzett szélsőséges nézetek nyomán — két veszélytől tartottak egyesek: a pártkongresszus „agyonhallgatja” a kultúra, a művészet kérdéseit, lévén ezek olykor szerfölött kényesek, vagy ellenkezőleg: az adott terület ügyei túlzottan a figyelem középpontjába helyeződnek, s másutt képződő gon- dok-problémák — például: gazdasági természetűek — felelőseit is itt kutatják a kongresszusi viták résztvevői. Csakhogy az efféle hiedelmeknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII. pártkongresszus a szükséges és megfelelő mértékben tárgyalta a kultúra, a művészet helyzetét, a javítandó mozzanatokat, leszögezve ismét: a művészet semmi mással nem pótolható szerepet játszik a szocialista társadalom építésében. Emlékezzünk: éppen a kongresszusra való készülődés jegyében kapott nyilvánosságot tavaly ősszel az a pártdokumentum — az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Művelődés- politikai Munkaközösség állás- foglalása —, amely meggyőző érzékenységgel vizsgálta jelenünk művészeti, művészetpolitikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kritikus és önkritikus — következtetéseket. Másrészt, régóta „nem divat” a párt gyakorlatában bármiféle csúsztatás: az MSZMP azt vallja, hogy a bajokat, gondokat abban a közegben kell vizsgálni, ahol létrejönnek, s megoldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa ebben a szellemben foglalkozott a kultúra, a művészet helyzetével, feladataival. Tagadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiányzott a tanácskozás fölszólalásaiból, dokumentumaiból. „Nem kielégítő az értékek szerinti tudatos válogatás, előfordulnak elvi-politikai engedmények, szerkesztői tévedések — olvashatjuk a Központi Bizottságnak a kongresszus elé terjesztet1 beszámolójában. Egyes művészkörök torz módon értelmezik a művészértelmiség társadalom- politikai illetékességét. Olykor indokolatlanul kapnak széles nyilvánosságot kiforratlan kísérletezések, érdektelen, illetve a közízlést sértő művek.” Ki-ki sorolhatná a példákat e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kongresszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tartják, s figyelmeztetnek arra is, hogy a művészi teljesítmény megítélésének elvi-szakmai alapjai nemegyszer bizonytalanok, hiányzik a kellő rugalmasság, nyitottság az új, akár szokatlan minőség el- és befogadásához. És nem felel meg a növekvő igényeknek a művészeti élet intézményrendszere sem — anyagi és szellemi-személyi erőforrások tekintetében egyaránt. A művész — Janzer Frigyes szobrász — s a művelődéspolitikus — Kö- peczi Béla miniszter — egybevágó tanulságokra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a. szocialista tömeg- kultúra eszményét valósítsuk meg művészet és társadalom kapcsolatrendszerében. Egyikmásik színházunk — fővárosban és vidéken egyaránt — igazolni képes immár, hogy értékes művek színvonalas előadásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de legalábbis illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli helyett. Enyhülőben van „közönségfilm” és „művészfilm” feszültsége is, egyre több új magyar film szolgál a rangosat a tömegszerűvel egyesítő „mozi” élményével. Mert valójában nem létezik külön „magas” művészet és elkülönült „tömegművészet”; egyetlen művészet van csupán, a művészet. Olykor ez korántsem nyilvánvaló, s nemegyszer tapasztaljuk — a legszélesebb közönségrétegek tartalmas szórakoztatására hivatott képernyő előtt ülve is — a művészet lefokozását, még csak nem is iparrá züllesztését (művészet és ipar: rokon, kölcsönösen rangot adó fogalmak!), s mindezt valami hallatlan nagyképűséggel, szakmai gőggel, olykor még némi sértettséggel is tálalják elénk. Szűk ugyanis még a választék, a kínálat, s roppant hatásúnak szánt látványosságok kudarcot valló szervezői tetszeleghetnek a tömegigényt fölismerők, ám művészi babérra nem érdemesítettek pózában. (Anyagilag mégsem járnak rosszul, sőt nemegyszer lényegesen jobban, mint a valódi értékek megteremtői.) A távlatok mégis kedvezők. Világos ma már minden értelmes ember számára, hogy önmagában a gazdaság, a termelés nem hozhat létre fejlettebb szocialista társadalmat: ehhez szüksége van a kulturáltság, a művészet által finomított ízlés, önismeret és öntudat segítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi alapok nélkül. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s eztán is változatlanul érvényes szövetségi politikájának megfelelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremtsen a művészetek alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez”. Nem a közvetlen irányítás, a beleszólás, beavatkozás módszeréé az elsőség a jövőben sem. Csakis így érhető ei hogy a társadalom az irodalom, a film, a zene-, képző- és iparművészet s más művész; ágak révén önnön valóságismeretét gazdagítsa, az emberek életszemléletét, ízlésvilágát jótékonyan alakítsa. Egyre gyakoribb, hogy szakmai kritikai körökben jól fogadói: művek, alkotók a közönséget is meghódítják. Kőháti Zsolt 1985. szeptember 7. Ecseli-láp vidékén