Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A nyírbátori vonószenei táborban idén a Kanadában élő Joó Árpád volt a vezető karmester. Kanada és Nyírbá­tor messze esik egymástól. Hogyan tette meg ezt a hosszú utat? — Magyarországon koncerteztem, amikor a hangverseny után megkeresett a Művelő­désügyi Minisztérium egyik képviselője, és so(k egyéb mellett Nyírbátorrá! kezdett me­sélni. Elmondta, milyen zenei tábor műkö­dött itt, mit csinálnak, milyen célokat tűztek ki maguk elé. Aztán váratlanul azt kérdezte, elvállalnám-e a vezető 'karmesteri feladato­kat. Rövid ideig gondolkodtam, s azt mond­tam, ha az időmbe belefér, igen. Sikerült, s én ennek örülök. Az első fellépés a máriaipócsi hangverse­nyen volt. A zenekarban ülő fiatalok a kar­mester minden rezdülésére érzékenyen rea­gáltak, s ő a mű befejezése után fel csattanó tapsot egyszerűen és kedvesen osztotta meg az ifjú művészjelöltékfcel. — ön magyar művész, Kanadában él. Ké­rem, mondjon valamit életéről. — Húsz éves karomig éltem Magyarorszá­gon. A Bartók 'Konzervatóriumba jántam, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója lettem, ösztöndíjjal jutottam el New Yorkba, ahol egy évig zongoristaként a Julliárd iskola növendéke voltam. Ezután kerültem Kaliforniába, később az Indiana egyetemein karmesteri diplomát szereztem, s 24 évesen Tennesse államban lettem főize­nei igazgató. Innen kerültem Kanadába, s kaptam 28 évesen főzenei igazgatói megbí­zatást. 1981 óta rendszeresen járok Magyar- országra. Nagyon sok lemezfelvételt készí­tettem már, s majd minden zenekarnál fel­léptem. Szerepeltem filmben, itv-<ben, s a Hungarotonnál 8 lemezem jelenik meg az év hátra lévő részében. — Egy művész, aki mint ön, a világot járja, sok mindent másképp láthat. Az el­mondottak után nem alaptalan a kérdés. Hogy érezte magát Nyírbátorban? Megfelelt a várakozásoknak? — Nemcsak megfelelt, hanem .szakmailag és emberilieg is sokait jelentett. Ügy érzem, tudtam valamit adni az itt dolgozó fiatalok­nak, akiknek ügyszeretete óriási volt. Ök elsősorban tanulni jöttek ide, és ezt olyan lelkesedéssel, néha önpusztító munkával csi­nálták, hogy az bámulatra méltó. Szakmai tudásuk Sn dJáÍ én feladatom volt kiegyenlíteni ezeket a kü­lönbségeket, s 'hozzájárulni ahhoz, hogy együtt játszhassanak Beethoven IX. szimfó­niájában, amelynek bemutatása végül mind­nyájunk számára életre szóló élményt nyúj­tott. Augusztus 20-án zsúfolásig megtelt a nyír­bátori református műemléktemplom. A kö­zönség szűnni nem akaró tapsa bizonyítot­ta: Joó Árpád karmester és a nyírbátori tábor fiataljai megtalálták az együttzenélés 'örömét. Kint vihar tombolt, villámok szik­ráztak. Az ötszáz éves falak között Beetho­ven üzent. A megértés és az öröm az embe­riség 'boldogságának alapja. — Nyírbátor csak egy állomás az ön pá­lyafutása során. Vannak-e kedvenc városai, zenekarai, zenemüvei? — Pályámon legkiemelkedőbbnek a Szent Erzsébet legendája és Psalmus Hungarious bemutatását; tartom. Kedvenc zenekarom is van. A Londoni philhanmonikusoBckal min­dig nagyon szívesen játszom együtt. Profi ze­nekar, a világ élgárdájához tartoznak. Miért? Egyszerű a magyarázat. A kemény munka emeli őket a legjobbak sorába. A londoni ze­nésznek nincs szerződése a zenekarban. Csak addig marad ott, amíg jól játszik. Ha nem ezt teszi, nem. a vezető küldd el, hanem ze­nésztársai! így aztán a színvonal olyan ma­gas, hogy velük minden művészi elképzelést meg lehet valósítani. A londoni zenekarok a legdemdkina/tikusabbak a világon. A zenekar Sebestyén Sándor: Lidi Ha vénáik «bronz). ■tagjaiból alakított bizottság intézi az együt­tes valamennyi ügyes-bajos dolgát, s szerve­zi saját fellépéseit. — Gyakran jár Magyarországon. Fontos önnek, hogy itthon is ismerjék? — Ez természetes, hisz magyar vagyok. Olyan magyar, aki külföldön él. Ha csak te­hetem, fjövök. Ügy érzem, nagyon jó kapcso­latom van az itthoni zenekarokkal. — Milyennek látszik külföldről a magyar zenei élet? — Színes, érdekes %££££ Azt hiszem, néha indokolatlanul nagy a szakmai féltékenység. A magyar zenét kül­földön nagyon megbecsülik. Liszt, Kodály művei állandóan műsoron vannak. A ma­gyar zenének külföldön igen nagy tekinté­lye van. És itt hadd mondjam el legszemé­lyesebb érzéseimet. Egy dolgot tudomásul kell vennünk. Kis ország vagyunk, de más népeknél sokkal tehetségesebbek, s erre méltán lehetünk büszkék. 'Bármilyen oldal­ról nézzük, bárhol járunk a világban, híres­sé vált magyar emberekkel mindenütt ta­lálkozunk. Ez egy olyan áldás és olyan teher a magyar népen, melyet hol leszegett fejjel, hol pedig emelt fővel, de viselnünk kell! Engem nagyon érdekel minden, ami itthon történik. Nemcsak a zenei, kulturális életet kísérem figyelemmel, hanem a gazdasági, politikai eseményeket is. S itt beszél olyan dolgokról, a közelmúlt eseményeiről, melyekből egyértelműen kivi­láglik, Kanada csak (kilométerekkel mérve van távol Magyarországtól. A legfrissebb eseményeket, apró érdekességeket is ismeri a karmester. — Meggyőződésem, hogy éljött az ideje annak, amikor nyíltan beszélhetünk és vi­tatkozhatunk olyan fontos kérdésekről, mint a magyarság eredete, nyelve, de más kérdésben ős lehetne akár nyilvános vitát is hirdetni. Nekem ez a nyírbátori tálbor egy csoda. Boldog lehet az az ország, ahol a leg­magasabb politikai posztokon olyan embe­rek vannak, akik támogatják az efféle kez­deményezéseket. Vége a nyárnak, programoknak is. Mik a tervei? Milyen munka várja az év hátralévő részében? — Japán, Róma, Amtverpen a legnagyobb állomások. Szezonomként 65—70 koncertet dirigálok, a világnak sok pontján megfordu­lok. Évente 5—6 zongorakoncertet adok, s zongora mellől is vezényelek. Ez manapság még elég ritka. Én életem minden napján tanulok. Ha ez néha elmarad, s én nem tu­dom szellemi izmaimat megtomáztatnii, az a nap üres marad számomra. Szívesen és só­ikat olvasok. Szeretem a görög filozófiát, Daniét, Shakespeairet. Madách Imrét és Arany Jánost nem tudom eleget olvasni. Nagyon érdekel a magyar nyelv, a magyar­ság története, számomra legszebbek az er­délyi fafaragások, mert több ezer éves kul­túráról 'tanúskodnak. Ez pedig olyasvalami, ami kevés európai népnek adatik meg, s ez benne a legcsodálatosabb. Nékem nagyon fontos, hogy jelen legyek a magyar zenei életben, ezért is szeretnék még gyakrabban hazajárni fellépésekre, s továbbra is leme­zeket csinálni. S hogy miért fontos ez? Egy­szerű. Magyar vagyok, s éljek bárhol a vi­lágban, mindig is az leszek. A magyar zene hírnevét sok nagy művész öregbíti országhatárainkon túl. Nagyváro­sok, világhírű zenekarok után egy alföldi kisvárosban, alkalmanként együttzenélő fiatalok élén megteremteni a csodát — ez az a gyönyörűség, ami csak a művészeknek adatik meg. Kovács Éva Ingmar Bergman olyan kor­szakos jelentőségű filmren­dező, akit az irodalomban is érdemes számon tartani. Könyvalakban megjelenít munkái nem irodalmi forga­tókönyvek csupán, nem elő­munkálatai a később meg­születő filmnek, hanem ön­törvényű, a magas esztétikai mércéknek is megfelelő alko­tások. Ezit bizonyította az 1979-ben megjelent gazdag válogatás, a Színről, színre. Ebben — többek között — a következő forgatókönyvek olvashatók: A nap vége, Trilógia, Ritus, Suttogások, sikolyok, Jelenetek egy há­zasságból, Kígyótojás. „Bergman filmjei korunk polgári társadalmának mély válságát, ennék a válságnak az emberi lélekre, az emberi kapcsolatokra tett pusztító hatását tükrözik. Hőseit éle­tüknek abban a határhelyze­tében figyelhetjük meg, amelyben szembe találják magukat ennek a lélekpusz- tításnak addig lappangó kö­vetkezményeivel. Bergmant, bár szokás őt egyszerűsítő tévedéssel filmrendező-filo­Fanny és Alexander zófusnak .tartani, mindig jobban érdekelték a követ­kezmények, mint az okok” — írta róla a kötet szerkesz­tője Györffy Miklós. A F army és Alexander századunk első évtizedéibe kalauzolja az olvasót, egy álmos svéd 'kisvárosba. „A várost kisebb vízeséseken és zu'hagókan bukdácsoló fürge patak szeli keresztül. Egy meredeken kiemelkedő ma­gaslat csúcsán tekintélyes középkori téglaépítmény ter­peszkedik: a Kastély. Ott kormányoz a tartomány kor­mányzója. Jellegtelen ház­csoport közepén áll a nagy­templom : múlt idők hívő lei- kületének emlékműve, . Ott prédikál a püspök. A város egy nagy múltú egyetemmel is büszkélkedik és egy szín­házzal, ahol a hét minden napján vám előadás” — írja 'erről a kisvárosról Bergmam. Oscar Ekdahl, a színház igazgatója hirtelen meghal. Gyönyörű felesége, a kitűnő színésznő három gyermeké­vel magára .marad. Az alap­jában derűs élet egyszerre megváltozik, amikor Emilie feleségül megy a világról és az erkölcsről vallott elveit kegyetlen következetességgel érvényesítő Ebvard Vergé- rus püspökhöz. A tízéves Alexander és a nyolcéves Fanny sorsa lidércnyomásos fordulatot vesz: a püspök morális terrorja gyermek­vállaikat hatalmas .teherként nyomja. Ennek a terrornak Alexander megpróbál ellen­állni. A püspök is érzi, hogy a személyiségét minden áron megvédeni akaró gyermeket nehéz lesz megtörnie, ezért nem riad vissza a legbrutáli- labb leltei erőszaktól sem. Persze nem csak erről szól a könyv. A mű egyik legfon­tosabb témája az embereket egymástól elválasztó és egy­mással összekötő magány. Is­ten elengedte az emberek ke­zét, a házastársi kapcsolatok örömtelenek és szertartáso­sak. Terjed az erőszak. Tű­nőben a meghitt családi együttlétek idillje. Bergman — szándéka szerint — „az$ étet szeretetének könnyed himnuszát” írta meg család- regényében. Ezért muitat meg egy kis szigetet, amely azon­ban nem a romantikus elvá­gyódás birodalma, nem csu­pán a fantázia szülte lehető­ség. Bergman arra figyelmez­tet, hogy örülni kell a család kis világának, az ételnek, a .meleg mosolynak, a gyü­mölcsfáknak, az élet apró eseményeinek! Csak így osz­lathatjuk el a magány, a társas egyedüllét fenyegető árnyait. A regényből készült Oscar- díjas filmet ezekben a hetek­ben láthatjuk a magyar mo­zikban. (Árkádia, 1985) Nagy István Attila Hogy rendez-e Bergman a Fanny és Ale­xander után is mozifilmet, e mű megítélése szempontjából semmit se számít. Ha megszegné ígére­tét, azt ugyanis, hogy ez lesz az utolsó munkája, akkor is úgy kell közelednünk a gye­rekkor varázsvilágát feltá­masztó alkotásához, mintha valóban az utolsó lenne, mert ezzel az igénnyel ké­szült. összegző szándék tük­röződik benne, s e törekvés következtében változnak meg a korábbi filmekből jól is­mert bergmani jegyek, he­lyeződnek át hangulati hang­súlyok, alakulnak át a lát­ványvilág elemei, és a gon­dolatisága is mintha más­képp fogalmazódnék, mint ahogy azt a 66 éves svéd ren­dezőtől megszokhattuk. (Mindenképp jogosult itt a „megszokhattuk” kifejezés, mert egészen kivételes mó­don, a magyar moziforgal­mazásban szinte elképzelhe­tetlenül úgy alakult a hely­zet, hogy az 1967-ben készült Szégyentől kezdve a széles forgalmazásban is látható volt Bergman minden azóta készült munkája, számszerű­en 11 film.) Kulcs a cím? Ha valami ez utolsó mun­kájában nehezen magyaráz­ható, az a cím. A korábbi művek némelyikéhez filozó­fiai értelemben vett kulcsot jelentett a cím, itt viszont majdnem félrevezető. Igaz ugyan, hogy az Ekdahl csa­lád története úgy bontako­zik ki a néző előtt, mintha a gyermekhősök szemével lát­nánk az eseményeket, a szá­zadforduló utáni időszak (ta­lán a tízes évek) svéd kis­városának világát, de a ki­tüntetett nézőpont minden­képp az Alexanderé. Húga hozzá képest csak mellék- szereplő, jelentősége min­denféle értelemben jóval csekélyebb, holott a cím azt sugallná, hogy azonos fon­tosságú lesz a két gyerek személyisége a történet so­rán. E film abszolút főhőse Alexander, akinek a figurá­jában nagyon sok önéletraj­zi elem ötvöződik. (Hogy mennyi, azt csak egy rész­letes Bergman-életrajz bir­tokában lehetne pontosan tisztázni, de ilyen sajnos nem hozzáférhető magyar nyelven.) Ám a film nem mozgóképi önéletrajz, annál bizonyos értelemben több is, kevesebb is. Hogy hogyan szerveződnek az eseményei, arra ott a magyarázat abban az idézetben, amelyet a nagy­mama olvas fel a rendező kedvenc írójának, Strind- bergnek egy drámájából: „Minden megtörténhet, min­den lehetséges és valószerű. Idő és tér nem létezik; vala­milyen jelentéktelen való­ságtöredékről elrugaszkodva a képzelet kibomlik és új szövetet sző.” A film drámai csomópont­ját a két ház szemléletmód­jának ütközése képezi. A színészetnek elkötelezett Ek­dahl családban a szeretet, a megértés és a derű uralko­dik (az interieurök olyan ba­rokk gazdagsága jelenik Itt meg, amely meglepő Berg­man lecsupaszított régi szo­babelsői után, s mindez va­lami rendkívüli operatőri rafináltsággal „meleg” szí­nekbe és fényekbe burkol­va), a mostohaapa, Vergerus püspök háza pedig maga a megtestesült hazugság, rideg­ség és kegyetlenség. (Sven Nykvist itt megmutatja, hogy ismeri a „hideg” színek tit­kát is.) A film befejezésében pedig megtörténik a „csoda”: Bergman, aki korábbi film­jeiben csak szorongásunkat fokozta, kétségeinket növel­te, hőseit visszavezeti a de­rű világába, elengedi nézői torkát, és reményt sugall a megértés szellemében fogant világ elérhetőségéről. Nem a csúcs! Ha a Fanny és Alexander értékek dolgában nem ér fel a rendező csúcsteljesítmé­nyeihez (például a Csendhez, a Personához, a Rítushoz, a Suttogások, sikolyokhoz), az valószínűleg annak ■K Aüvet- kezménye, hogy a játékos önirónia és a nosztalgikus elemek dolgában az utóbbi felé billen a mérleg, s a mdsztikus-varázsos-képze- letjátékos elemek (talán a tűzjelenet kivételével) nem igazán simulnak bele a film reális síkjába. A Fanny és Alexander iga­zi jelentőségét az összegző szándék és megvalósulás ad­ja, az hogy bepillam.tást en­ged egy életmű forrásvidé­kére. Oly sokan leírták, el­mondták már a nagy művé­szek közül, hogy az igazi, az életre szóló, a meghatározó élményeik a gyermekkorban ■születnek. Bergman e mun­kájának fényében világosab­ban látszanak, válnak érthe­tővé mindazok a motívumok, amelyek korábbi filmjeiben oly egyedien rá jellemző mó­don voltak jelen. Kevés ren­dező akad a film világában, akinek az életművében eny- nyiire meghatározó súllyal volnának jelen a nők. Nem véletlen az, amit egy nyilat­kozatában olvashatunk: „Közvetlenebb a kapcsola­tuk az érzelmeikkel, s vala­miféle emocionális iinteligen- cia mozgatja őket. A férfia­kat társadalmi szerepük megfosztotta az intuíciótól és az érzésektől.” Az eszköztár Tagadhatatlan a Bergman- filmek eszköztárában az érzé­kiség, melynek megszületése ott van a gyerek mellé az ágyba bújó cselédlány test­melegében. Hasonlóan fontos motívum, a vallásos nevelte­tésből, a pap-apa hatásából következő belső vívódások sora, amélynek eredménye, a „negatív lenyomat” av gy az Isten csendje fellelhet a Trilógia darabjaiban. S a mozi, a megmozduló > ép csodája a karácsonyi a vi­dékig, a liaterma magicáig ve­zethető vissza. Az Árkádia kiadása jn megjelent a film irod;, mi forgatókönyve is, mély to­ll ulságos összehasonlítási /a ad tehetőséget. Hamar Pi ■ t.r Joó Árpád 1985. szeptember 14. Bergman könyve a filmvásznon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents