Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

1985. augusztus 24. O KM HÉTVÉGI melléklet N em hivatalból, ezút­tal szenvedéllyel süt a nap. önfe- ledségében szaka­datlan nyarat ígér a mihálvdi népnek. Ha a víztorony gömbje olajos gombolyag volna, a Naptól biztos belobbanna, hogy óriás, földbe szúrt fáklyaként magasodjék a dél-nyírségi falu fölé. Azám, ha volna vízto­rony Nyírmihálydiban! De nincs. — Jövőre lesz. — mond­ja majd később Halcsák Lászlómé tanácselnök. — Gelsével közösen építet­tünk egy vízmüvet. Egy­másba fogódzva olcsóbban kijövünk mint egyedül. a jövő? Ügy értem, itt nincs elöregedés? — Sajnos, van — vála­szolta. — Különösen fáj­dalmas, hogy az innen szár­mazó tanult fiatalok, fő ként akik felsőfokú vég­zettséggel rendelkeznek, nem maradnak meg a falu­ban. És továbbállnak azok a kezdő tanárnők, tanárok is, akik nem idevalósiak. nes férfi, s hogy látja a kezemben a fényképezőgé­pet, lemászik az épülő ház mellett felállított állvány­ról. — Társadalmi munkának megfelel, nem? — kérdez rám élcelődve egy előkerü­lő másik munkás, aki szin­tén a házon dolgozott, vagyis a papiakon. — Az egyháznak csinál­megyénél. Erre lehordták mindenféle kuláksiratónak, örülhettem, hogy nem ver­tek meg. Ekkor elegem lett, leléptem. Meg aztán nem akartam én haragost ma­gamnak a faluban sem. Az egykori tanácselnök udvarából a templomra, il­letve a mögé, egy pocsolyás rétre téved a szem. Ki hin­né, hogy a negyvenes évek ló összeházasítását szorgal­maztam. Ennek persze előz­ménye volt. Nálunk a hat­vanas évek fordulója ide­jén nem kollektivizáltak. Itt 1961-ben a nagyüzem helyett csak egy termelő­szövetkezeti csoport jött létre, ami később átkeresz- telkedett szakcsoporttá. A lényeg: a mihálydi földek zömén még tizenegy évvel Barangolás Mint a feldobott homok... Homok. Tele a határ ve­le. Mit tudnak már a dű­lők a néhány nap előtti, augusztus eleji zuhékról... Ha kiborulnak is az ég dé­zsái, a homoki parasztem­ber nem perel. Ügy beszél: „Hadd jöjjön az eső, iti nem csinál drágaságot/’ Önála senki sem tudja job­ban, akármekkora a felhő- szakadás, órákon belül ki- szőkül a föld. Kis szemlélődő kocsiká­zás után a településen át­kígyózó nappuhította 471-es útról a tanácsháza elé gör­dülök. Itt mondja el Hal- csákné, hogy jövőre lesz vízmű, itt mesél a népese­dési helyzetről. De nem könnyű átlépni a ház küszöbét; gyermek- kocsik alkotnak barrikádot és mellettük totyognak az apróságok is. A falon meg a járdán verőfény és ár­nyékminták — a kert bok­rai, fái rontanak az odave­tült másukkal a fényes égi vándor emberműt próbáló erején. Néhány fiatal anyu­ka a folyosón trécsel, vagy még beljebb, az irodában. Valami béke és elegendő gazdagság árad. „így néz­het ki egy túlhajtottan op­timista jövő propaganda­filmjének mesterségesen beállított jelenete” — gon­doltam. De ez most a való­ság. Nem is álltam meg, amikor a tanácselnökkel beszélgettem, hogy meg ne kérdezzem: — Itt tényleg a fiataloké Ami pedig a születésekét illeti... Évek óta változat­lan a helyzet, nagyjából ugyanannyi gyerek szüle­tik. Űj jelenség a régebbi időkhöz képest, hogy a de­mográfiai mutatóink lénye­ges javításához szinte kizá­rólag csak a cigányság já­rul hozzá. A sok gyermek máshol ritka, mint a fehér holló. Jelenleg tíz csecse­mőből négy cigány gyerek. Hatvan-nyolcvan év kö­rüli öreg férfiakkal szeret­tem volna találkozni. Olya­nokkal, akik sokat tudnak a falu múltjáról és szíve­sen beszélnek róla. Álmom­ban sem hittem volna, hogy egy ilyen kívánság a segítőkész helybélit is za­varba ejti. Ennek egyszerű és tragikus oka van: a há­ború. A huszadik század tör­ténelméből a második vi­lágégése őket elérő borzal­mát fellebbezné meg legin­kább a község lakossága. A háború ebben a faluban le­aratta a férfiakat. Ha a hi­hetetlenül sok özvegy és ár­va egy helyre hullajtja a könnyeit, ott a könnyek sója terméketlenné tette volna a legzsírosabb földel is. Egy kis ékszer Nyírmi­hálydiban a műemlék re­formátus templom. Ödön falai évszázadok történései­re tanúk. Keresem a tiszte- letes urat. — Tán Debrecenbe ment. — világosít fel egy negyve­juk, mikor mennyi időnk van. De tényleg egy fillér nélkül, csak jószándékbó! — mondja a harmadik, Szabó László és ugyanő ajánlja a figyelmembe az apósát, Cs. Nagy Sándort. mint olyan idős embert, aki a faluról sokat tud. — Elkísérem hozzá, hisz itt lakik egy hajításra — ajánlkozik a vő. És mi­közben felkiabálja a kert hátulján dolgozgató apósát, lekapkod egy gelebenre va­ló szilvát az udvaron álló fáról. — Magának szedtem, egye meg, vigye el, ne saj­nálja a gazdát! Sándor bácsi 73 éves. Megjárta a háború poklát, megmaradt. 1950-től 52-ig tanácselnök volt. — Meg akartam már há­borodni abban a hivatal­ban — kezdi mesélni mi­ért mondott le önként a tisztéről. — Nem tudtam nézni az ötvenes években, hogyan seprik le a padlást, hogyan viszik el akár az utolsó jószágot is a csalá­doktól. Még kulákot is esi- náltak itt egy pár ember­ből, pedig a kateszteri tisz­ta jövedelem után számol­va senki sem lehetett volna az. Volt ötholdas kulákunk is. A beadások idején a változás jött rá az embe­rekre, ha megjelentünk a portáikon.. Sokan lerongyo­lódtak, a szegények is to­vább szegényedtek. Én ezt jelentettem a járásnál, a elején a mostani legelő he­lyén községi strand „üze­melt”, és csónakázó vize ölelt egy mesterséges szige­tet. A szigeten filagória, nyitott kerti házikó állt, amelyben jelesebb napokon a jégbe hűtött italok mel­lé a környéken nagyhírű Zámbó-fiúk cigányzeneka­ra szolgáltatott zenét. — Persze a lányok, asz- szonyok az istenért le nem vetkeztek volna a fürdő­ben. — emlékezik Kovács Barna —, de már a tanító­kisasszonyok és némely környékbeli hölgyek nem átallották megmutatni a lábszárukat. — Nála senki sem isme­ri jobban a falu múltját — mondták Kovács Barnáról azok, akik azt tanácsolták, hogy feltétlenül keressem fel őt. Ránki György mun­kájának, „A második vi­lágháború története” című vaskos könyvnek lapozga­tása közben lepem meg otthonában a beajánlott férfiút. — Ültem én szinte min­den vezetői székben, fog­lalkoztam mindennel, ami egy kicsit is befolyásolta a település életét, sorsát. De a legmeglepőbb az, hogy még 1975-ben is tsz-t szer­veztem. Itt ugyanis csak egy parányi, halódó tsz tengődött már az ötvenes évek óta, illetve ettől , füg­getlenül egy szakszövetke­zet is létezett. Ezeknek egy életképes nagyüzemmé va­ezelőtt is egyéni gazdálko­dás folyt. Meglehet válto­zatlan maradt volna min­den, ha a gazdák nem öregszenek meg. De bi­zony sokunknak kiesett a kezéből a szerszám, a fia­taloknak meg nem akaród- zott a paraszti munkában dolgozni. És ami a hatva­nas évek elején elképzel­hetetlen lett volna, az a hetvenes évek közepére be­következett. A népek ma­guktól ingyen kezdték oda­adogatni a földet a szak- szövetkezetnek, remény­kedve, hogy valami járadé­kot vagy nyugdíjat kapnak majd érte. Százhetvenöt család került ilyen szorult helyzetbe. A megoldást csak egy nagy tsz megala­kítása jelenthette. Azért nem ment minden simán. Negyven-negyvenöt még jó erőben lévő nyakas pa­raszt keményen ellenállt. De amikor látták, hogy a jószágot, a szerszámokat nem kell a közösbe adni, mint annak idején, ők is megpuhultak. így aztán ösz- szevonhattuk a mihálydi határt, megszületett az Űj Élet Tsz, és annak én let­tem az elnöke. Ma már nyugdíjas az Oj Élet első elnöke. Saját be­vallása szerint sokszor el­mélázik a falu sorsán. — Ez a nagy tsz is ké­sőn alakult. Már olyan években, amikor elapadtak, vagy nagyon elvékonyodtak a felsőbb szerveknél meg­szerezhető fejlesztési for­rások. De a környék fejlő­dését nézve általában is lé­péshátrányban van a köz- . ség. Itt nincs egy üzem, ami megtartaná az embe­reket, visszacsalná a ta­nult fiatalokat. Egyáltalán, nincs ami rántson a falun. A valamikori közösségi élethez képest sivárabb lett a mai kép. Beszélgetőpart­nerem említ néhány dolgot: — 1936—37 telén hat hé­ten át minden szombatra szerződtette a falu a debre­ceni színház társulatát. Népszerű darabokat ját­szottak. Lehozatták a fő­városból Budapest házi ez­redének, a Mária Terézia honvéd gyalogezrednek tiszti, regős kultúrcsoport- ját. Nyírmihálydiba két­ségkívül sokat jelentett, hogy a falu egyik nagy- birtokosa Ujfalussy Dezső a megye nyugalmazott fő­ispánja volt. Ö örömét lel­te a község úri pátyolgatá- sában. De azt sem kell el­felejteni, hogy a már em­lített fürdőt az akkori fia­talság szinte teljes egészé­ben társadalmi munkában építette, összességében azt mondhatnám: a lakosság — különösen az utóbbi 15 évben — gazdagodott, tol-, lasodott, de a település a felszabadulás óta mégsem sokat fejlődött. Ennek in­doklásául elég csak annyit említeni, hogy itt a húszas években is volt már gyógy­szertár, körorvos, iskola, villany. Meglehetősen sokan in­gáznak a faluból. A Deb­recen—Mátészalka vasútvo­nal kiváló alkalmat ad er­re. Ám az utóbbi időben egyre kevesebben költöz­nek el innen. Aki itt szü­letett, élt, egykönnyen nem tud megtapadni más tájon, ránehezedni más földre. Akik mégis elmennek, úgy vannak magukkal, mint egy-egy marék feldobott homok, sokáig a levegőben maradnak, pilinkéznek, mintha átmenetileg meg­szűnne számukra a tömeg­vonzás. Szöveg és kép: Sztancs János A műemlék templom Nyírmihálydiban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents