Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. augusztus 24. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Elnézem jobb sorsra érdemes ismerősömet: naponta, de legalább hetenként négyszer-ötször látom ingajáratát, menetrendszerű üveghordó útját lakása és az ABC-áruház között. (Üres palackok oda, tele üvegek retúrban.) Elhall­gatom egészen értelmes szavait ritka józan állapotában, tü­relmetlenül igyekszem otthagyni, ha őröl agyában a szesz­malom, s széles ívben kerülöm őt, ha éppen részeg. Pedig mondom: jobb sorsra érdemes ember ... — Hogyan kellene írni az alkoholról, erről a „kis mér­tékben orvosságról, nagy­mértékben méregről” (köz­hely a javából!) — töprengek hetek óta, s amikor rájövök, hogy száz újságíró ezer ol­dalról járta már körbe ezt a hálás (?) témát, úgy dön­tök, hogy ha már magam sem tudok az alkohol ellen szót emelők között új hangot használni, legalább újra szó­lok, mert korunk egyre ve­szélyesebb ivásii módjáról, szokásáról, a szeszfogyasztás emelkedő mutatóiról a mai és az utánunk következő nemzedékekért aggodalmat érzőnek igenis kötelessége. S ha már egy közhelyet idéztem, közreadok még egy tucatnyit, melyek — mint a közhelyek többsége — tem gernyi hamis igazságot ter­jeszt a magyar nyelv ugyan­csak giccses műfajában! Hernádi Miklós második kiadásban minap megjeleni munkája, a Közhelyszótár „Alkohol” címszava alatt ilyen felsorolást ad: tüzes víz. Védőital. Célzóvíz. Ka­lapkúra. Fagifor. Körömlakk. A legjobb barát. Egy kis al­kohol sohasem árt. Kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben — orvos­ság. Inkább a szemünk foly­jon ki! Aki az italt szereti, rossz ember nem lehet. Bor­ban az igazság. Részeg em­ber őszinte. A részeg ember­re vigyáz az üstén. A részeg ' Örrtéeé 1t%(kém£h'\íét>b ' tél-' ■ben Séíit fagy-rrieg. A sör fo­lyékony kenyér: én a kenye­ret csak folyékonyan fogyasz­tom. Legalább ennyi öröme legyen az embernek. Az alko­hol vérré válik... Az alko­hol feloldja a gátlásokat. Aki nehéz fizikai munkát végez, kérem, annak a szervezete megkívánja.” (Nem teljes Sdézet!) És olvassuk tovább a köz­helyeket ezúttal az „iszik” címszónál: „Én kérem tu­dom, milyen randa dolog az ivás, én azért iszom, hogy el­igyam a többiek elöl. Pusz­tuljon csak az a sok randa szesz. Azt mondja az öreg Kiss, ne csak együnk, igyunk is. Ökör iszik magában. Nem mondom, én is megiszom a magamét, de kinek mi közé hozzá?” Az alkoholizmushoz vezető út hamisítatlan jelszavát ugyancsak megtaláljuk a Hernádi-szótár „másnapos­ság” címszavánál: „Kutyaha­rapást szőrivel.” Lám ezeknek az elcsépelt, nem egyszer primitív, hazug szólásmondásoknak a csonka felsorolása is milyen gazdag, milyen sokszínű panorámáját nyújtja annak, ami öl, bu­tít s nyomorba dönt. (Igen, ez is rongyosra hordott köz­hely, de legalább színigaz a .tartalma.) „A legjobb barát.” — Áll­junk meg ennél a • közhely­nél. Hirdetői kétségkívül el­szürkült, szegényes érzelem- világú emberek, hiszen a ba­rátságok emberek között köt­tetnek talán évezredek óta. S aki ma így sorrendezi bará­tait: 1. a Cseresznye, 2. a Pista, 3. a Lajos, az tényleg így fogalmazhat. Persze az ilyen elvét valló ember a leg­jobb után a második, har­madik helyre csúsztatott em­ber, s nem palackformájú ba­rátokat is jobbára havernak, cimborának vagy leginkább szesztestvérnek tartja. Ez pe­dig nem a legméltóságtelje- sebb rang az emberi kapcso­latok rendszerében. És hány­szor vehetjük észre magunk körül, hogy a szeszt barát­ként tisztelő szép lassan elve­szíti maga körül az igazi ba­rátokat. számára gonosz, önző módon ró terheket az italozó család­tag. Lám, ok épp elegendő kí­nálkozik a teljes szeszmen­tesség fogadalmához, mégis ott tartunk, hogy az egyálta­lán (tehát SOHA) nem ivó embernek magyarázkodnia, gügyögnie kell, kibúvókat kell keresni ahhoz, hogy a társaság (intelligens, értel­mes emberekből álló társa­ság is!) ki ne utálja őt. Márpedig ott, ahol az iszoga- tás, a gyakori és nagy meny- nyeségű italfogyasztás elfo­gadott, sóit magasztalt társa­sági szokássá növekszik, ész­re sem veszik, hogy a lehető legsilányabb, legértéktele­nebb módon pergetik életük drága perceit a nem is oly lassan pergő homokórán (újabb közhely, slágerszö­veg.) Még mielőtt az a VÁD ér­ne, hogy az alkohol tartalmú italok teljes betiltásáért fá­radozom soraimmal, gyorsan leírom: nem vagyok ellen­Perzselő augusztus közepi kánikulában jótéteménynek szántam cselekedetemet: mélyhűtőmből kiemeltem, hideg párától gyöngyöző üvegből narancslevet kínál­tam a mesternek, aki laká­Térjünk vissza erre a hamisított közmondásra: „ . . . rossz ember nem lehet?” Hogy mennyire lehet, azt az ital miatt feldúlt családi bé­ke, a sorozatban osztott munkahelyi fegyelmik, a szesz okozta súlyos munka­helyi balesetek, közúti halá­los balesetek segíthetnek megérteni. Ki ne tudna sző­kébb környezetéből olyan példát idézni, amikoris a boros vagy sörös pohár mé­lyéről halálfej kacsintott ci­nikusan a fogyasztóra. A JÓ­ZAN ÉSZ ilyenkor azt kér­dezted az emberrel: miért nem csapja oda a poharat az, akit már megsuhintott a ha­lál szele, vagy akárcsak a munkahelyi fegyelmit tartal­mazó papírlap zizegése? SZILÁGYI SZABOLCS: Alkohol De az ellenkezője is igaz ott, ahol az alkohol kultusza magas hőfokra emelkedik. Mert napjainkban gyakorta barátok, társaság nélkül ma­rad az is, aki a teljes szesz­mentességet, absztinenciát választja. De erről érdemes mélyebb gondolatokat cserél­ni... Személyes megfigyelésem sokesztendős, több színhelyű tapasztalata szerint a követ­kező megítélésben részesítik a teljes szeszmentességet val­ló, fogadó embert: 1. Nem normális (szinonimái: hülye, bolond), 2. Gyanús alak (amíg mjás iszik, ő a főnök számára gyűjti az információt!. 3, Nem társaságba való ember. 4. Kü­lönc. 5. Fukar (smucig). 6. Törtető (stréber). A minap épp ilyen jelzők­kel alaposan ellátott falusi tanítótól hallottam, hogy ő eljutott egészen odáig, hogy alig állnak vele szóba az em­berek, beteges hajlamúnak tartják szülők, falubeliek, mert soha egyetlen korty szeszt sem fogad el családlá­togatáson, névnapon, eskü­vőn, s ő sem kínál senkit, ha hozzá téved be valaki (mert hozzá csak betéved­jek.) Egy másik absztinens de­rűlátóbb. Itt él a megyeszék­helyen és sikerült olyan ba­ráti körre szert tennie, ahol tabu az alkohol. Tudok olyan antialkoholis­táról, akinek a legcifrább trükkökkel kell mindannyi­szor előhozakodnia, ha új társaságba, ivók közé keve­redik. ötleteinek széles ská­láján ott van tartalékban a ki-kiújuló gyomorfekély, a nemrégi májgyulladás és még néhány belgyógyászati diagnózis. Pedig a valóság a lehető legegyszerűbb: ki nem állhatja a szeszes italokat. Itt álljunk meg egy pilla­natra. Melyek azok a moti­vációk. amik az antialkoho­listát a tüzes víz szenvedé­lyes, harcos ellenfelévé (da­cos ellenségévé) teszik? Az indítékok egész sora ismere­tes: 1. A legkézenfekvőbb: az alkohol puszta ízének utá­lata (ritka, de tiszteletre méltó motívum). 2. Az alko­hol elembertelenítő utóha­tásától való undor vagy féle­lem (a leggyakoribb). 3. Ko­rábbi gyakori italozások (kel­lemetlen élményeinek későb­bi visszahatása. 4. Családi vagy egyéb környezetben ta­pasztalt vad italozások visz- szataszító élményei. 5. Az amúgy is rohanó világban nehezen kigazdálkodható ér­tékes szabadidő pazarlásán való sajnálkozás. 6. Annak a reális ténynek a felismerése, hogy a családi költségvetés zője a kulturált, mértéktar­tó, önismeretre alapozó ital- fogyasztásnak, hiszen az ilyesfajta italozás úgyszól­ván világszerte elfogadott szokása a társasági érintke­zéseknek. Nincs abban kivet­nivaló, ha névnapon, óév búcsúztatáskor és más csalá­di események alkalmával a társaság vidámra issza magát. Még az sem lenne el­ítélendő, ha az ifjú apa gyer­meke születése után egy ki­csit többet inna, mint más­kor (de még ekkor is távol gépkocsija volánjától és munkahelye kapujától.) Nem is ebben van a kivetnivaló, hanem abban, amikor a tár­saság egyetlen összetartó anyaga az alkohol, amikor legjobb baráttá lép elő a szesz, amikor betolakodónak tekintik az antialkoholistát, amikor volán mellett, s ami­kor munkahelyen (bármiféle ürüggyel!) fogy a sör, a bor, s a pálinka. De hol a határ? S mikor érünk a határ közelébe? Nem az egyéni aikohol-tűrő- 'képesség határára, hanem az italozás! mód, stílus határá­ra gondolok ezúttal. Tudni­illik az egyéni fogyasztás zó­náját ki-ki maga, no meg az italozó családtag környezete ismeri a legjobban. A szesz­fogyasztási kultúra határai azonban a társadalmi szoká­sok. a közösségi tolarencia mértékegységével mérendők. somban hatalmas csavart próbált nagy erőfeszítések árán meglazítani. A mester hol rám, hol az üdítő italra pislogott mélységes utálattal, végül is kijelentette: „Na ne tessék velem csúfolódni!" Aki az italt szereti rossz ember nem lehet. Ez a vi- rágszeretetről alkoholra transzponált közmondás ütött-kopott söntések mélyén ugyanúgy dívik, mint rongyá nyűtt hazug közhely, amint hódít az értelmiségi család koloniállal berendezett hali­jában. Mert tapasztalat és statisztika egyaránt vádasko­dik: az alkoholközpontú tár­sasági élet nem privilégiuma ma már sem a falusi társa­ságnak, sem a külvárosi ital­boltok törzsközönségének, sem a Budapest—Nyíregyhá­za között közlekedő hajnali személyvonatoknak. Mert miért is lenne különb vagy elegánsabb az a társaság, 'amely skót whisky tői, white lady-től, nemes boroktól, osztrák söröktől részegedik le annál az italozó körnél, amely törkölytől, vegyes gyü­mölcstől, borsoditól vagy ép­pen kövidinkától veszíti el emberi tartását? És abban a végső állapotban a söntés cinkpultja és újgazdagék la­kásának tizenkétezer forin­tos bárpultja között a lehető legteljesebb mértékben ösz- szemosódik a különbség. Azt mondják — egyesek naivan —, hogy manapság nincs italozás a munkahelye­ken. Legalább ott nincs — mondhatná az ember, ha el­hinné e tétel igazát. De ez nem igaz! Tiltja ugyan TÖRVÉNY a szesztartalmú reprezentációt, de a kiskapuk sajnos nyitottak ezúttal is. Nem lehet alkoholos italokat elszámolni a repiszámlákon, de a jóságos boltvezető miért ne írna colát, sós teasüte­ményt, cukorkát, csokoládét, teát és még sok ártatlan élelmiszert a közületi blok­kokra: így azután a vendég megihatja a konyakot, a fő­könyvelő tiszta lelkiismeret­tel térhet nyugovóra, a revi­zor dicsérettel zárhatja a pénzügyi ellenőrzés jegyző­könyvét. Ha már itt tartunk, elmon­dom a „jó” példát is. Az egyik vállalat igazga­tója megfogadta, hogy ő bi­zony nem követ el még ilyen szabálytalanságot sem. Nem kér a boltvezetőtől kegyet, nem hozza egy percre sem kellemetlen helyzetbe fő­könyvelőjét. ö azt az utat választotta, hogy vendégjá­rás napján saját pénztárcá­jába nyúlt, és a szabályok engedte (üdítő, sütemény, édesség) reprezentációs kíná­latot önerőből egészítette ki sörrel, borral, pálinkával. Az eset nyomán egyetlen nyitott kérdés marad: mi is a célja az alkoholos repre­zentációt tiltó rendeletnek? — Szerény véleményem sze­rint az, hogy munkahelyen (még az igazgatói irodában sem) soha, semmilyen alka­lommal ne üríitgessók a po­harakat. Megtörtént: a nagyvállalat munkását gépe mellett szon­dázta a rendész. Az üvegfio­la megfelelő jelzése miatt a dolgozó fegyelmit kapott, írásbeli figyelmeztetésének átvételére pedig épp akkor toppant be a gyári irodaház illetékes szobájába, amikor ott már jócskán tetőpontra hágott a csoportvezető név­napját övező hangulat. (Ez talán még nem közhely: író­asztal mellett is elszínező- dik a szonda . . . ) Legalább ennyi öröme le­gyen az embernek. A Herná­di-féle közhelygyűjtemény ezt a szólásmondást is talá­lóan halászta ki azon polgár­társaink anyanyelvi „kin­cséből”, akik italozásuk ma­gyarázataként a búfelejtést találják a legkézenfekvőbb­nek. Való igaz: bánat, szeren­csétlenség, kudarc, sorscsapás is éri az embereket. És ha az élet ilyen pillanataiban csak karnyújtásnyira keresi a le- súlytott ember a vigaszt, egykönnyen az italosüveg nyakán akad meg a keze. Pedig mennyi minden kínál­hat feloldást a fájdalom, szo­morúság görcsös szorításá­ból .. . Csak fantáziánk len­ne szegényes? Álljon itt egy igencsak rit­ka, de valóságos példa a bú­felejtés különös módszeréről. N. István (a név nem valódi, de a történet szín igaz) 30 éves koráig egyetlen alkal­mat sem hagyott ki, s ha csak tehette, kollégáival, ba­rátaival sőt családi körben is szívesen mulatozott, házibu­lik egész sorát rendezte. És akkor elvált. A válóper utá­ni percekben együttérző cim­borák serege ragadt a régi haverra, s a vígasznyújtás ellentételeként elvárták, hogy ezentúl csak velük osz- sza meg keresetének (gyer­mektartással) csőikként össze­gét — a borozóban. N. István nem az elvált emberek kita­posott ösvényén indult út­nak. Lerázta a haverokat egyszer is, másszor is. Váló­perének napja volt az utolsó korty leöblítésének dátuma. Azóta nem iszik sem örömé­ben, sem bánatában. N. Ist­ván újra nősült. És lassan másfél évtizede él nyugodt házasságban, s az absztinen- sek kiegyensúlyozott módján. Mikor iszik a magyar ember? — hangzik a kérdés, és már hallatszik is a sztereotip válasz, az újabb közhely: örö­mében és bánatában. Márpedig, ha ez igaz lenne, akkor csupa lottó ötös és gyász venne körül bennünket. Mert bizony nemcsak öröm­ünnepeken (születésnap, névnap, lakodalom, gyermekál­dás ...), nemcsak felhős-borongós napjainkon (halotti tor, családi problémák tetőzése, munkahelyt Sedorongolás ...), iszunk, hanem — mint előkelő helyezésünk az alkoholfo­gyasztás világranglistáján jelzi — iszogatunk hétköznap, vásár- es ünnepnapon, otthon és munkahelyen, kirándulá­son s a hétvégi telken, koncerten és meccsen, a szerelem meghitt percei előtt, közben és után, földön vízen és leve­gőben ... Jó lenne, ha közhellyé válnék anyanyelvűnkben vala­mi ilyesmi is: ... az alkohol nem viszi előbbre a világot... KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents