Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

Nagy László ; Az Országház kapujában, 1946 í Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harangszavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, I aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: i mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben i megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, j látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától j megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében I s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, j visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán j s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is i távlata por, mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. H. Németh Katalin: Hétköznap. Nem volt az olyan véresen komoly vita. Fák árnyékában ültünk, jóllakottan, az üstben főtt ebéd után, a tiborszállási fák alatt. Szemben egymással fiatalok és idősek. Az utóbbi­ak többnyire nevelők, közélet­ben jártas emberek, az előb­biek valamennyien az ifjúsági mozgalomban dolgozó KISZ- titkárok, vagy ifjúsági klub vezetők. Mondhatnám más­ként, hogy valamennyien a közélet iránt érdeklődők. Szer­vezett „foglalkozás” volt ez, amelynek az egyik témája a fiatalok és idősek generációs problémája a közös érdekek mögött is fellelhető néhány el­lentmondás lett. Mi idősebbek mondtuk a magunk pályakezdését, nem túl hivatalosan, de azért bele­feledkezve az emlékeinkbe. A fiatalok mondták a maguk gondjait, nem túl követelőző­én, de nem is sztaniolpapírba dugottan. Ültem a kényelmet­len lócán, ebben az alkalmi elnökségben, ahol végre nem volt előttem terítővei gondo­san letakart asztal, és ahol a hallgatóság sem ült merev mozdulatlansággal, várva a vi­ta végét. Egyszer csak rájöttem, hogy nicsak, nagyszerűen ér­zem magam, valahogy úgy, mint régen elmúlt diák ko­romban, amikor egy-egy bará­tommal nyolcszor, tízszer kí­sértük haza egymást, mert a sűrűsödő estében sem tudtunk jóllakni a szavakkal, az igaz­ságokkal, amelyekről jogunk volt feltételezni, hogy mi fe­deztük fel. A fiatalok arról be­széltek, hogy ők kevés, vi­szonylag kevés támogatást kapnak — divat manapság ez a szó — az önmegvalósítás­hoz, hogy tele vannak türel­metlenséggel, hogy bizonyosak abban, hogy ők jobban tudnák szervezni ezt a világot, amely­ben élünk... Mondom, nem volt véresen komoly a vita, és talán ezért is sikeredett kötetlenné a be­szélgetés. Belekiabálhatott a morzsákat lopdosó veréb, a fűben bújkáló feketerigó, be­lesóhajthatott a szél, túl ter­mészetes volt a környezet ah­hoz, hogy nagy szavakkal pó­tolgassuk azt, amit valójában gondolunk. És akkor rájöttem, hogy igenis két nyelven be­szélünk. Mást jelent nekem egy-egy szó, mást neked, aki lehetsz korosztályos társam, de mert másképpen éltél, más­féle emlékeid vannak bizonyos dolgokról, és megint más neki, a fiatalnak, aki még csak el­végezni akarja mindazt, amit mi már jól-rosszul elvégez­tünk, vagy elvégzettnek hi­szünk az életünkben. Nos hát igen, annak, aki most ötven­éves, vagy ötvenévhez jár kö­zel, más tartalma, és más íze van a szavaknak is. Ostoba­ság lenne azt hinni, hogy aki a jegyrendszerben, a szűkén kiporciózott ételadagok között volt örökké éhes gyerek, ugyan­azt gondolhatja a kenyérről, mint az a türelmetlen fiatal, aki jó erkölcsi érzékkel, társadalmi igazságtalanságként panaszol­ja, hogy a nálánál kevesebbet dolgozó korosztályos társa egy közepes érettségiért gépkocsit kapott ajándékba a szüleitől. Hát persze hogy olyan ez, mintha mellettünk, az örökké egészségesen éhes kamaszok mellett unta volna a minden­napos vajaskenyeret. Mi mondtuk az emlékeinket, a háborút, amit gyerekként él­tünk, a magunk építette de­tektoros rádió örömét, és egy­szeriben különös érzésem tá­madt. A fiatalok, a gyerekek — legalábbis így tűnt — iri­gyelni kezdtek minket. Meg is fogalmazták ezt, valahogy úgy, hogy könnyű nekünk, mert hiszen volt miért vere­kednünk, volt miért harcol­nunk, természetes és egyértel­mű volt, ahogy egymásért és egymással szövetkezni tud­tunk. Elhangzott, a vitákban ma ugyancsak divatos barikád kifejezés is. Ahogyan ők mondták, nekünk jobban volt miért barikádot építeni, és ép­pen ezért több romantika volt, lehetett az életünkben. Ha mi ilyenkor ünnep közelében azt mondjuk, hogy kenyér, akkor az nekünk egy kicsit máig is szentség, ma is imádság. Itt a táborban vastagon vajazottfél vajaskenyerek hevertek itt-ott a fűben, és egy-egy gye­rek csomagjában több enniva­ló volt, mint amennyit hár­man jó étvággyal elfogyaszt­hatnának. Nekünk a kenyér kenyeret jelentett, nekik vi­szont, és nem érzek ebben szentségtörést, tárgyak, elér­hető földi javak, kazettás magnók, motorok, autók, laká­sok éhségét. Azt az életet, amelyet élni szeretnének, azt a kényelmet, amit türelmetle­nül követelhetnek maguknak. Az életet. Lehet, hogy a mi éhségünk volt az érthetőbb, az egyértel­műbb. De ugyan miért lett volna tisztességesebb, mint a ma tizenévesek, vagy huszon­évesek életet igenlő türelmet­lensége? Vajon a mi egykori türelmetlenségünk nélkül el­juthattunk volna-e odáig, ahol ma járunk. Egyáltalán álmod­ni mertük-e akkor a gyereke­ink mai igényeit? Szabad-e háborognunk, ha ők is türel­metlenek? Lám a verebek ott a fűben nem marakodtak az eldobott kenyér maradványa fölött. Nem, mert hiszen volt ott elég. Télben, fagyban, ne­hezebb időben egy-egy mor­zsáért is verekedtek volna. En azt hiszem, hogy ez így is van jól, mert hiszen ha a gyere­kemnek csak ugyanazt leh« követelnie, amit én valami követeltem, akkor egy hely állt volna a világ, akkor hiába éltem, dolgoztam, igen lázadoztam volna eg séges fiatalként. Szép játék a nyelvünk] hogy a kenyér az élet. £ igazsága a történelmünk] hogy a kenyér ünnepe a ünnepe is. Mi hát a jogú Mi az, ami közös volt ebb- valóban nem vérre men szájízt is hagyó vitában, azt hiszem, így remélem, 1 maga a vitatkozási, a bes getési kedv amióta világ a lág, még minden búcsúzó 1 osztály elmondta az utána vetkező generációról, hogj már más, hogy az nem ol mint a régi volt, és mir ifjú nemzedék megélte a vádat, hogy satnyább, e hultabb az apáinál. Aztán nemzedék, gondolom a; amióta ember él ezen a dön, mindig fel tudta épí a maga barikádjait. És ez< barikádok mindig az em szolgálták. Napjainkban, í kor felgyorsult a történe amikor a jogok és anyagi vak örökül hagyható men sége nagyobb, nincs se: meglepő abban, ha egy-egj ha a kenyér, a jog más1 lent, mást is jelent nel neked, neki. Jóérzéssel mondom, így zel együtt igazán gazdag < ünnep. Bartha Gá TÓTH ENDRE: Boldog, aki fiatal Még előtte áll az élet, a rejtélyes, nagyszerű. Lelke áhítja a szépet, szíve csupa fény, derű, ajkán frissen cseng a dal Boldog, aki fiatal. Haja kibomlik a szélben, testé ívben megfeszül, szeme tiszta, tág tükrében minden szép visszavetül, s még nem tudja, mit akar.. Be szép, aki fiatal. Még előtte áll a pálya, övé a titkos jövő, övé a föld minden tája, tenger, bérc és kikötő, s őt várja hír, diadal... Jó annak ki fiatal. Ne is sejtse, hogy a földbei bűn csírázik szerteszét, hogy az ember meggyötörte, vonszolja roncs életét, s a világon mennyi baj .. Jaj annak, ki fiatal. Kiss Gábor: Egy tál lencséért., ákob egyszer valami fő­zeléket főze, és Ézsau megjővén elfáradva a mezőről. Monda Ézsau Jákobnak. Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. .. Jákob pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttsége- det, és monda Ézsau: Íme én halni járok, mire való hát né­kem az én elsőszülöttségem? És monda Jákob: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküdött néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákobnak és akkor Jákob ada Ézsaunak ke­nyeret és főtt lencsét és evék és ivék és felkele és elméne. Így a bibliai Ige, a példázat, az ember okulására. Ha meggondoljuk, hogy Iz­rael törvényei szerint az első­szülött fiú örökölte apja va­gyonát és a birtokos jogán testvérei is szolgájává lettek, megérthetjük, hogy milyen rossz boltot csinált Ézsau. A hirtelen éhség tette ilyen rö­vidlátóvá, öccse ravaszságának balekjává. Éhét elverte, cse­rébe elvesztette jövőbeli lehe­tőségeit, vagyonát, s ami ezzel egyenértékű volt azidőtájt, szabadságát. Ézsau tévedésé­nek, hibás számításának egy­szerű oka voíT kevesebbre taksálta a holnap élvezhető javak értékét a maiakénál. Rövidlátás? Tévedésében so­kan osztozunk, mióta világ a világ. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok — tart­ja a közmondás is —, amely­ről pedig úgy tartjuk: a népi bölcsesség esszenciája. Ne ítél­jünk azért könnyen se Ézsau, se a múltbeli bölcselkedés fe­lől. Régebben a jövő távolinak és bizonytalannak tűnt és a társadalmak lassú fejlődése miatt valójában is az volt. „Halni járok”. .. — mondot­ta Ézsau, csekélyre becsülve esélyeit, hogy megérheti saját lehetséges jövőjét. Öngyőzkö- dés ez persze, egy elhamarko­dott és rossz választás igazo­lása. De szolgálhat hibás dön­tés önfelmentő magyarázatul, mert van benne igazság-elem, helyes belátás: a lehetséges még nem valóságos. Mégis — ez csak az igazság egyik fele, mert ha felesszük lehetőségeinket, elveszíthetjük a jövőnket. A bibliai példázat értelmében a mennyek orszá­gát, személyes üdvünket, a közmondás vaskosabb, földkö- zelibb tanítása szerint a hol­nap túzokját, amely köztudot­tan legnagyobb testű honi ma­darunk. összegnek, amit a jövőben fo­gunk megkapni, kevesebb az értéke, mint ugyanannak az összegnek, ha az már a jelen­ben rendelkezésünkre áll. Ez az eljárás a holnap bármiféle javaira kiterjedhet. A jövő elő­nyeire és hátrányaira egy­aránt. „A perspektíva vastör­vénye: a közeli dolgokat na­gyobbnak, a távoliakat kisebb­nek látjuk.” A rövidlátás veszélyei mond­hatnánk képletesen szólva, aminek gyakran tanúi lehe­tünk, ha feltesszük az orrunk­ra az elfogulatlanabb tudo­mány szemhibákat korrigáló pápaszemét. A jobb ma egy veréb bölcsessége azonban nem csak a térlátás zavara. Idő­vesztés is. Súlyos anakroniz­mus. Üjra kell értelmeznünk tegnapi közmondásainkat! Egy ideje tudjuk már, hogy lehetséges jövőnk egyre köze­lebb jön hozzánk, hogy jelen­beli tetteink nem csak unoká­inkat, minket magunkat is be­kerítenek. . . Tudjuk, de még nem számolunk vele. Még a „jobb ma egy veréb...” tegna­pi intése szerint élünk és cse­lekszünk. Azaz, ha tetteinkhez közvetlen előnyök kapcsolód­nak, akkor a vele együtt járó lehetséges veszélyeket hajla­mosak vagyunk lebecsülni, vagy eltekinteni a távolabbi, bár kecsegtető lehetőségektől. Diszkontálunk — mondja a szaktudomány, ami a közgaz­daságtan nyelvén annyit je­lent, hogy egy bizonyos pénz­A 41-es úton Vásárosnamény felé... Beszélték, hogy az utat szegélyező növényzetet mérnök tervezte. Ma már csak nyo­mokban észlelhető a régi rend harmóniája. Foghíjak jelzik a hiányt — az egyszer volt va­laminek a semmije — milyen szép lehetett — valamikor. „Irtani kezdték az elöregedett fákat”, az újságban nyugtatott a Hivatal: mindent pótolni fognak. A szó elröppent... Ha rákérdeznénk, mi történt — nem kérdezünk, nincs már a mondott szónak hitele, a ma­gyarázatokat is „diszkontál­juk”: csak egy alkalommal szólnak, a holnap új tettéhez új kázust keresünk — szóval ha rákérdeznénk, elhangzana a bűvös válasz: hja, a pénzszű­ke. A kivágás — hihető okok miatt — nem tűrhet halasz­tást, a pótlás „diszkontálható”. Naményból utaztam Nyír­egyházára. Egy ízben, mikor a ragacsos kosz a vonatban va­lami oknál fogva meghaladta a sokéves — és már megszo­kott — átlagot, nem tagadom, kissé felindulva a kalauzhoz fordultam magyarázatért. Tud­tam, hogy ő a vasútnak nem feleiős képviselője, — a kö­zösségek hiányát panaszoló ko­runkban, a felelőtlenség kö­zössége jellemző tünet — talán az indulat tette, hogy mégis őt kérdeztem: A szegénység, uram — jött a válasz. Nem szóltam rá semmit. Csak eszembe jutott a „tisztes sze­génység” hajdan ismerős fo­galma. A „nem az a szégyen, ha foltos a ruha, hanem ha piszkos.” Tisztesség, tisztaság diszkontálva — így lettünk igazán szegények egy gazdago­dó ország polgárai. „Lelki sze­gények” — hogy a Biblia más értelmű kifejezését saját hasz­nomra kiforgatván, jelezhes­sem viszonylagos szegénysé­günk egyre fontosabb követ­kezményét és okát. A tárgyak felértékeléséhez — s az eszmei javak leértéke­léséhez óhatatlanul hozzájá­rul a hasznosság — egyébként indokolt — gazdasági elve is. Nagy úr a szükség. Láthattuk Ézsau példáján. Kényszeríthet, hogy az elfogyasztható javakat közvetlenül létre nem hozó szférákat hátrább soroljuk a tervezésben. A csökkenő ho­zamú pénzforrások arra kész­tetnek, hogy tekintsük elha­nyagolhatónak, vagy csak má­sodrendűnek, ami nem ígér azonnali megtérülést, vagy ami az adott pillanatban még nem, csak később fenyeget súlyo­sabb következményekkel. Inf­rastruktúrát, művelődést és természeti-környezeti ártalma­kat. így aztán elhitetjük ma­gunkkal — másokkal is, — hogy „ami szép az rút, és a rút az szép”: mert a rút hasznos, a szép pedig nem az. A kap­zsiság, a kihasználás és a szemfüles óvatosság lesznek még egy ideig az isteneink, mert csak ők vezethetnek ki bennünket a gazdasági szűköl- ködés sötétjéből napvilágra. És a múlt mögöttünk, bennünk van. „A magántulajdon olyan alávalóvá tett bennünket, — Marx nem kertelt, — hogy egy dolgot csak akkor érzünk ma­gunkénak, ha tárgyi formában birtokoljuk” és bitoroljuk — tehetné hozzá elkeseredésünk. Elveszteni valamit — a bir­toklás fonákja. Tönkremenni — legvilágosabb kifejezése a vad birtoklási vágynak. Űri tempó: elinni, elverni. És utánzásos változata: „az az enyérri, amit megeszek, meg- iszok.” Jobb ma egy veréb. .. És újra a vonaton, — a ku­pék társasága a társadalom 'mikroszkopikus metszete — a nemdohányzó szakaszban. Ma­gától értetődő hányaveti ter­mészetességgel cigarettázó, és mosdatlan szájjal hangoskodó utasok. Egy nő felvállalja a reménytelen feladatot: a tiltó táblára mutat. Jön a pökhen­di és agresszív válasz „Mun­kásvonat ez kérem!” Lehet az „osztály” cégére a jogsértés- nek? _____ Csak nemrég olvastam a Kelet-Magyarországban a nyíregyházi Hivatal válaszát egy olvasói közbeszólásra a Kun Béla utcai butikok ügyé­ben. A városrendezési és bu­tik-telepítési terv ki volt füg- e: gesztve a tanácsi kapualjba, — ai értesülhettünk. Miért nem szó- lamlott fel a „nagyérdemű” s< idejében? a Akárhogy nézem is, hamis le ez a ravaszdi kibúvó. Mert- t: hogy akkor nem szóltak — ii most szólnak! A rossz döntés, v (ha az) nem lehet szent. Az­tán a kapualj. Bizony Nyír- „ egyháza nem olyan kisváros g ma már, hogy az agorán, a pi- t; acon minden gondját-baját v meg lehetne hányni-vetni. A r< tanácsi kapualjba a lakáséi- ji osztás névjegyzékét járnak ol- ív vasni, akik lakásra várnak, n Vajon meghirdette a Szerv — n a sajtóban például — ország- it világ előtt, hogy milyen fontos f< eldöntendő kérdést hozott k ezen a valljuk be — „viciná- t< lis” úton a nagyérdemű tudó- e. mására a kapualjban? Előze- á tesen, persze. n Megint csak a tudomány e mondja, hogy az osztály, de a s: városi lakónépesség, polgár- o ság sem közvetlenül jelenik n meg a közélet porondján, és ti nem is csupán választott, de v önkéntes képviselőinek szemé- . lyében is. És az igazlátás ké­pessége sincs eleve leosztva, li Nem lehetne hát szakszerűen z lekezelő kiosztás helyett a gon- n dókat ténylegesen megosztani? n Régi igazság az is, és nem lát- k szik. hogy érvényét vesztené: j< a közbölcsességre hallgatni ak- h kor se káros, ha a személyes, n vagy intézményi okosság jelei n vitathatatlanok. De hozzáfér- f hetévé kell tenni a közbölcses- d séget előzetes, tényleges in- j formációval és a meghallgat- d tatás garantált lehetőségeivel, n Másként a közdolgokért hevü- n lő közönyössé ábrándul. Meg- s fontolandó, hogy érdemes-e a v a jelenbeli hivatali reputáció fc védelmében „diszkontálni” a 1 jövőbeni bizilmat? t Mi védh :t meg önmagunk c rövidlátásá ul? Törvény és er- c köles. D-2 törvény, amelynek r HH ÜNNEPI MM.LÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents