Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-27 / 175. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. július 27. Mitil vagytok bölcsek, emberek? LÁTOGATÓBÁN N evem — a magyar nép nyelvén — macs­kabagoly, tudományo­san Strtx aluco. 1984 de­cemberéig a Tisza nevű fo­lyó maradék ártéri erdeiben éltem fajtestvéreimmel és ■más rokon baglyokkal együtt, valalhol Tiszadoto ■környékén. Már november végén úgy tűnt, hogy hideg és kemény lesz a tö. Igye­keztem jól táplálkozni, hogy kibírjam a telet, s hittem, hogy megérem az életem örömeit ígérő tavaszt: bősé­ges táplálék, kellemes me­leg, csendes esték, odvas fák, fészek, párzás, tojások és utódok... vagyok e száraz ágon s holt­testemmel bizonyítom, hogy ti sem értitek... A magatok beszédét sem értitek. Ettől vagytok bölcsek, emberek? Néhány tavasz előtt az ember háza táján élő mada­raktól — lehet az örökké ingázó kelepel októl — szi­várgott a .hír a mezők, fo­lyók, mocsarak, erdők és sziklák élőlényeihez: az em­ber megvédi a növényeket, állatokat, vizeket... Állító­lag észrevették, hogy nélkü­lünk s a mi otthonaink nél­Éppen erről ábrándoztam egy didergős délután az er- dőszéli ágtövön kuporogva, mikor egy szörnyű osatta- nás nyomán a földre zuhan­tam s kínos fájdalmam elle­nére menekültem a levélte- len bozótba. A kutya sem nézett felém,- csak távolodó ütemes zajokat hallottam. Aztán csend és fájdalom. Később gyermekek akadtak rám, a földön vergődve pró­báltam menekülni, de hiába. Emberkézbe kerültem... Tudtam, hogy számomra so­hasem lesz már tavasz... Másnap hajinaiban alig áll­tam a lábamon, aztán szé- - dülten estem oldalamra... Most itt vagyok élettelenül, száradó bőrrel egy ágra sze­relve s üvegszemeimmel né­zem a semmit... s kérde­zem tőletek: mitől vagytok bölcsek, emberek? Az életemet jól ismerté­tek. Vizsgáltatok élve, hal­va, s iríkáltatok rólunk bőven. Kiderítettétek, hogy „hasz­nosak” vagyunk. Nektek az a haszon, hogy mi sok egeret eszünk, pedig mi nem érte­tek, hanem magunkért esz- szük azokat. Esszük azért, hogy felnőjünk s aztán sza­porodhassunk, mert az szá­munkra a legfontosabb. Ná­lunk is vannak — ahogy ti mondjátok — „népese­dési gondok”... és azzal ösiszefüggő odúhiány is, de a nőstényeinkben erősebben él a fajfenntartás ösztöne... ' pedig mennyi életveszélyt vállalunk, hogy felnevelhes­sük fiókáinkat. Mindezt mi lényegében nem tudjuk, de tesszük! Különös lények vagytok ti, emberek, ti tud­játok mit kellene tennetek, de ti csak a hasznot látjá­tok, azt is csak közvetlen közelről, mint a rövidlá­tók. ..' Ettől vagytok böl­csek, emberek? Azt mondják, mondjátok, hogy ti nemcsak előrelátó, gondolkozó, hanem érző, lel­kes lények vagytok... Le­het, hogy van köztetek, de írni már annak is örülünk, ha valaki velünk szemben ■csak közömbös. Egyetlen életem tragédiája — mely •életet nem tőletek kaptam — azt bizonyítja, hogy a .ke­gyetlenség áldozata lettem. Miért is várhatnánk kegyel­met tőletek mi, oktalan ál­latok, hiszen egymást sem kímélitek... Csak tudnám legalább, miért is ámítjátok ■egymást, hiszen attól nem lesztek bölcsek, emberek! Mi, baglyok és más ma­darak, máig is őrizzük em­lékét annak a tudósnak, akit közületek sokan bolondnak tartottak... Valami sziklás hegyoldaliban, haldokló sas jelzi a sírját... <3 mondta nektek: „A legparányibb lény is a maga helyén tel­jes értékű tényezője annak az örök rendnek, melyet természetnek nevezünk”. Környékünkön a legnagyobb bagoly huhogta, hogy felis­mertétek azt is, hogy ott, ahol nem ti uralkodtok, nin­csenek is káros és hasznos élőlényeik, csak szüksége­sek. .. Igaz, mi madarak, de a szőrös testűek, a csúszó­mászók, a meredt szemű ug- rámdozók, a vizekben úszká­lok s az a sok többi sem ér­ti szavaitokat, de íme itt faül — melyet ők természet­nek neveznek — ők sem él­hetnek sokáig. A jó hír igaznak bizo­nyult, legalábbis a síkságok madarai számára. Nekik ugyanis inagy területen biz­tonságos életet ígértek.. ; A hegyvidékiek izgalommal vá­rakoztak, különösen a nap­pal és éjjel vadászó görbe- csőrűefc: vajon rájuk gon­dol-e az ember? Aztán meg­történt a hihetetlen: nekik is lett íigéretföldjük. Az ígé­retföldeiken kívül élők vé­delmét pedig törvénybe fog­lalták. .. A kákukk helyből össze is kiabálta az öreg mada­rak , tanácsát. Az örömnél csak a lárma volt nagyobb: volt ott károgás, kelepelés, csivitelés, trillázás, huho­gás, gágogás, hápogás, vij­jogás. .. de .hát ez nekünk megbocsátható. Végül is tu­domásul vettük, hogy az ember kegyelmébe foga­dott. .. A szép külsejű és az emberi hangot utánozni tu­dó, pajkos szajkót meg is bízták hála-hírvivőnelk. A szajkó játékos jókedvvel el is repült az emberek közé, ahonnan azonban senki sem látta visszatérni.. . Szárny- tolla még ma is a tűzesöves emberek kalapját díszíti. .. Az egyik héja csúnyán ká­romkodott: idáig ezek szol­gáltatták be a mi lábain- kat... mem is hiszek a vé­delemben, amíg nem lesz kötelező a vadorzók lábai­nak a beszolgáltatása... A csúf beszédért a bátor cin­ke-rá is iripakodott a héjára, de a többiek letorkolták: igaza van az öreg. görbe eső- rű pepitának, hiszen alig maradt belőlük hírmondó­nak is!... Bár a koponyám­ban agyag van... a kiirtott társaink nevében holtan is kérdezem: mi az igazság, emberek? Igen, ígérebföldje — ahogy ti mondjátok — nemzeti parkok, rezervátumok, ahol csendet, nyugalmat, bizton­ságot, életet ígértetek. Mi, még számos imadarák, kik nem élhetünk az ígéretföld­jén, 'kiket csak törvényei­tek, mondom: törvényeitek és nem 'ti védelmeztek, azt a következtetést vonjuk le, hogy ha majd mi is a kipusz­tulás küszöbére jutunk, minket is jobban fogtok vé­deni. Addig viszont aszerint vagyunk veszélyben, hogy ki mit tud rólunk, s annak alapján hogyan ítél káros­nak, hasznosnak — életre, halálra! S ha a tüzes csőnek nagy a hangja, akad még csapda, hurok, háló, lép... Emlékszem, serdülő ko­romban a nappalt egy er­dősziget szélső ágai közt szunnyadva töltöttem, mi­közben büdös gázokat fújó dobozokból lármás emberek szálltak ki. Töritek, zúztak, tüzet raktak, ettek-ittak — úgy mondjátok — szórakoz­tak. .. Furcsa látvány egy bagoly számára, mozdulni sem mertem, csak hunyo­rogtam. Aztán egy olyan szerkezet szólalt meg, mely­nek bömbölése elnyomta a mi szárnyas muzsikusaink halkan zengő vegyes kon­certjét. Ezt az eszeveszett látogatást ha ■ jól tudom „ki- kapcsolódásnak” nevezitek... Szürkületkor eltűntek a szörnyű látogatók s elindul­hattam a megszokott esti portyázó repülésemre, mi­kor a még füstölgő tűzhely mellett egy pálcavégre tű­zött gyíkot láttam, mellyel korábban az ember fiókája szórakozott... Nagyapám mesélte, hogy a nálunk már kipusztult dögkeselyűk mon­dái szerint a felnőtt embe­rek egymással is csináltak ilyesmit. . . A madarák közül egy gébicsféle 'tűzi tövis­re a rovarokat, de nem szó­rakozásból és nem is neve­zi magát bölcsnek, emberek! Az öreg madarak gyűlé­sén még arról is beszéltek, hogy a legnagyobb értéket az ember számára az a ma­dár jelenti, amiből a legke­vesebb van, amiből a leg­több, az a legkevesebbet éri nekik. Mi éppen fordítva látjuk a természetben, igaz mi nem gondolkodunk... Azt mondják, hogy ha az ember miinél ritkább mada­rat pusztít, annál többre bünteti egyik ember a má­sikat. Ezt sem értjük mi, hiszen ha elhatározták, hogy nem irtainak, akkor miért irtanak mégis ? De hát az ember okos, én pedig... halott vagyok, emberek! ' Jelszavatok volt a. termé- sze meghódítása. Cél szen­tesítette az eszközt: tüzet, fegyvert, később a techni­kátok minden agyafúrt esz­közét. Mohó kapzsisággal, elvakultsággal, elbizakodott­sággal, felszínes és felelőt­len ismereteitekkel hódítók módjára hódítottatok. Esze­veszett tébolyotokban nem­csak a 'természetet, de még annak törvényeit is (!) meg akartátok változtatni. Bru­tális gondolkozásotok s még bnutálisabb eszközeitek ré­vén győztetek, s hogy Ön­magátokat igazoljátok, győ­zelmi zászlótokra méltatla­nul írtátok: „az értelem ne­vében”. .. Aztán néhányatok észrevette, hogy bölcsőtöket, •életetek feltételeit, létezése­tek színterét dúltátok szét. Most pedig kapkodtok: mit lehetne helyrehozni? Bizo­nyára sokat, de a kioltott •életeket, a természet dina­mikus egyensúlyát vissza­adni nem 'tudjátok. Valami rendkívüli, soha nem látott összefogásra lenne szükség, de erre sincs sok remény, hiszen ima, a felismerések döbbenetében is csak cso­portok erőlködnek, de az emberek tömegei tovább hajszolják a győzelmi zsák­mányt. S miközben így áll a helyzet az ember és ter­mészet viszonyálban, cini­kusan készültök önmagátok közvetlen kiirtására ’ is!. .. S mondjátok emberek, ne­kem, kinek már sohasem lesz gond a lét... ki por­szem volt addig is, amíg élt — de élt... ki csak egy óktalam állat volt... felel­jetek nekem és feleljetek magatoknak:' mindezekért vagytok bölcsek, emberek? L ehet, hogy előbb vagy utóbb kipusztul nem­zetségünk, törzsünk, lehet, hogy az ígéretföldje- in valameddig még élni fog fajom, de én, az elpusztí­tott macskabagoly, már so­hasem fogom megtudni, hogy mitől is bölcs a Homo 'sapiens! Dr. Kováts Lajos bioi. tud. kandidátusa a Horváth művész házaspárnál Ha látogatóba ITlPflV az eml>er valaki- 11 ICy y hez, rendszerint a házigazdák a kezdeménye­zők, ők hívják meg a ven­déget. De létezik olyan lá­togatás is, amikor a vendég hívatja meg magát. Ez tör­tént velünk is, megkértük a nyíregyházi Horváth mű­vész házaspárt — Horváth Jánost és feleségét, Németh Katalint — hívják meg egy rövid látogatásra lapunk munkatársát, hogy olvasó­ink is bepillanthassanak kis alkotóműhelyükbe, amely­re mindig is az egyszerűség, a csöndben való munkálko­dás volt a jellemző. Ezért is kellett a látogatónak kez­deményezni a találkozót, bár Horváthóknak megvan a baráti, ismerősi köre, nem elzárkózó emberek, de más az olyan látogató, aki kifejezetten azért érke­zik, hogy mindent „kibeszéljen” róluk. Ki- faggas a őket olyan titkokról, amelyekről legfeljebb kettesben beszélgetnek, az alko­tás intimitásai közé tartoznak, belső fe­szültséget, izgalmat kölcsönöznek együtt- •létüknek. Bemutatásukat sokféleképpen el lehetne kezdeni, önéletrajzszerűen talán így: Hor­váth János Újvidéken született, Pesten vé­gezte a művészeti gimnáziumot, majd a képzőművészeti főiskolát, a kötelezőn kí­vül a mesterképzőt is. Tizenöt évvel ezelőtt jött Nyíregyházára a tanárképző főiskola rajz 'tanszékére. Izgatta az új lehetőség, fel­sőfokon tanítani a rajzot. Nem nagyon ra­jongott a fővárosért, egészségügyi szem­pontból is szívesen választotta a vidéki vá­rost. 1972-ben megnősült. . . Egy sportsza­tyorral érkezett Nyíregyházára, kollégiumi vendégszoba, rövid ideig albérlet, majd ■a mostani Bethlen Gábor utcai műtermes művészlakás, itt élnek feleségével és a gye­rekekkel. .. Felesége Németh Katalin 45-ben szüle­tett, s épp a közelmúltban szülővárosában, Kisvárdán negyvenöt rajzzal adózott gyer­mekkori emlékei színhelyének, itt volt el­ső önálló tárlata. Tavaly vették fel a Ma­gyar Népköztársaság Képzőművészeti Alap tagjának. Jó tízéves kísérletezés, erőgyűj­tés, érlelődés után jutott el ide. Grafikusművész, en£ héz és könnyű sors jutott: egy önzetlen segítőtárs — férje — aki egyben szigorú kritikusa is. A férje kétségtelen; tanítómes­tere is volt, aki viszont egy percre sem gondolta, hogy a saját elképzeléseit, látás­módját, netán művészi formavilágát kíván­ja ráerőszakolni feleségére, aki önálló egyéniség. Ha nem az önéletrajzi formák szerint kí­vánjuk bemutatni a művész házaspárt, leg­alábbis vázlatosan, azzal is kezdhetnénk: találkozott két messziről jött ember,,akiket részben a véletlen hozott össze. A kény­szerű főiskolai vendégszoba, de bizonyo­san ebből nem lett volna házasság, ha nem fedezték volna fel egymásban azt, amit oly sokan próbáltak megfogalmazni. Ami összetart két embert. Tartalmat, iz­galmat ad az életnek. Ml ez, azonosság és különbözőség? Ne firtassuk. Tartalmas életet élő emberek, belső szi­gorral, igényességgel fognak ecsetet, tollat, s talán soha be nem fejezhető vitájuk is új és új lendületet ad művészi munkásságuk­nak.- Katalin szerint a grafikus más művé­szi alkat, mint a festő, ami ellen férje hevesen tiltakozik, mondván, ez lehetetlen, s azt erősítgeti feleségében, amit grafikában •tud, azt festészetben is tudná, sőt erre pél­dáik vannak, hogy tudja is... Horváth János festőművész, a főiskola rajz tanszékének adjunktusa, íőhivatása a jövő általános iskolai rajztanárainak kép­zése, amiben nagy örömét leli. Különösen, mióta az új tantervi változatban nagyobb teret kapott a műelemzés, az anatómia, a kötelező művésztelepi munkálkodás. De lát megoldásra váró tennivalókat is a vi­zuális képzésben, továbbképzésben. Felesége a tanárképző főiskola 2-es gya­korlóiskolájában tanít — magyar és rajz szakos általános iskolai tanár — a jövő nemzedék ízlésvilágának formálója. Sok a közös pont a munkában a férj és a fele­ség között — de ezúttal inkább a művé­szi munkásságról beszélgettünk, a festmé­nyek, grafikák születéséről, pályázaton va­ló szereplésekről, közérzetről, útkeresésről. — Nem hiszem, ÍSf is’S: gyellni kellene az eddigiekből — mondta Horváth János — hisz úgy gondolom, az ember nem csak a világban keresi a he­lyét, ahhoz méri magát, hanem önmagá- hoz is méri a világot. Aztán az összegzés­inek is időt kell engedni, nem hiszek ab­ban, hogy egy életen keresztül egyetlen úton kell haladni, egy vélt vagy valóságos stílust követni és örök érvényűinek tartani. Nálam is évekig tartott az érlelődés, az út­keresés, volt idő, amikor nem tudtam el­fogadni az absztrakt művészet egyes meg­jelenési formáit. Aztán az émber, egy idő múlva szükségesnek tartja, hogy felülvizs­gálja az eddigi álláspontját. Én így voltam az absztrakttal, amiben megjegyzem, min­dig figurális maradtam. — Nem igyekszem mindenáron és gyak­ran kiállításokon részt venni, öt, néha több év is eltelik, míg összegyűl a termés. 73-ban volt-az első tárlatom még Pesten egy pincetárlaton, mióta Nyíregyházán élek, minden őszi tárlaton, sőt két megyén túli kiállításon is részt vettem, 74-től — ami­kor még festők voltak a sóstói művészte­lep vendégei — szintén állandó alkotó vol­tam, 76-ban díjazottak között is szerepel­tem. Egyik emlékezetes élményem volt az or­szágos akvarellbiennáJén való részvételiem, 1978-ban volt az első önálló nyíregyházi tárlatom, majd 84-ben a következő, öt éve vagyok alaptag. — A festészet mellett igen nagy izgal­mat jelentett számomra olyan rendezvé­nyek istápolása, mint a tuzséri pedagógus alkotótábor, vagy a tanárképző főiskolák Nyíregyházán megrendezett országos szem­léje. Most már egy kicsit érzem, hogy fá­radok, a „motor” is olykor rosszalkodik, meg kell találnom az egészséges terhelést, ami engem is kielégít és nem kezdi ki az egészségem... Horváth János úgy mondja: jobb szürke eminenciásként dolgozni, ötleteket, kez­deményezéseket elindítani — legyen szó tantervi javaslatokról, vagy művészeti ren­dezvényről — mert nem az a fontos, ki­nek a neve, égisze alatt valósul meg vala­mi, hanem az, hogy megvalósul. Felesége az indíttatásról így beszélt: — Az édesapám Kisvár­ai -á p rajztanár volt, tehetsége a körülmé- U d 11 nyék folytán nem tudott teljesen kibontakozni. A rajz szeretetét tőle örököl­tem, aztán a tanárom, Makai Laci bácsit említem, aki az önismeretben segített so­kat, Nagyon sziklás terület ez, meg lehet csúszni, el lehet tévedni is. Középiskolás koromban természetesen rajzoltam, min­dent a magam gyönyörűségére. Igen gaz­dag gyermekkorom volt Kisvárdán, olykor most is ezekből élek. Nyíregyházán Pál Gyula szakkörébe jártam, ő elsősorban ér­zelmileg segített nekem. Szegeden végez­tem a főiskolát — a magyar és rajz sza­kot. Néhány évig Ajakon tanítottam, onnan hívtak meg a tanárképző gyakorlóiskolájá­ba. Hetvenhat táján kezdtem el komolyab­ban rajzolni, míg a gyerekek kicsik vol­tak, •este és éjszaka. Túrkevén volt az első emlékezetesebb sze­replésem, egy országos tárlaton. 81-ben egy kömyezetismereti munkafüzetet il­lusztráltam, nagyon örültem ennék a mun­kának is.i Analizáló, megfigyelő, az apró részletekre is figyelő munka a grafikusé. Pszichológiai érdeklődésem, olvasmányél­ményeim is sokat segítenek. Két hivatását nagy felelősséggel, szere­tettel művelő ember otthonában jártunk, akik a képzőművészet alaptagsággal is elismert művelői. Művészek, akik nem al­kotásaikból 'élnek, mindketten pedagógu­sok. Katalin a nyáron gépkocsivezetést tanul, most lett autótulajdonos a család, de egyi­küknek sincs jogosítványa. János a na­pokban kezdte meg szabadságát. A nyáron elmennek Sárospatakra egy pedagógustá- borba, amiből biztos festmények, grafikák is születnek majd. Katalin azt írja SägÄ; tál, füvektől, égtől indulok el — úgy ér­zem — így lesz csak igazi a rajz.” János úgy meditálgat: lassan eljutott oda, hogy tudjon hallgatni is, ami — tette hozzá — nem azonos azzal, hogy kevesebbet fog festeni. Jobban meggondolja miről és ho­gyan. Újabbon a fotóművészet és a szob­rászat is izgatja. Tart az örök újrakezdés... Páll Géza KM D

Next

/
Thumbnails
Contents