Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. június 1. ^ SW« ——— AJ KM VENDÉGE Szíjas ember. összeszedettnek tessék. Négy évvel született a második világháború után, de áltathatná még magát az idővel való személyes perben. Alighanem közel kell hajolnia a tükörhöz, hogy szeme sarkában láthatóvá váljon az idő szarkalábjegye. „Veress Józsi óráira érdemes bejárni, tőle sokat lehet tanulni” — szokták mondani a felsőbbéves egyetemisták a bekerülő elsős hallgatóknak a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem közgazdaságtudományi karán. E sorok írójával több éves tapasztalata mondatja: a dékánhelyettes a legnépszerűbb oktatók egyike. — Némelyik kollegám úgy találta, azért kedvelnek a tanítványaim, mert tegeződöm velük. Hát az újabb évfolyamokkal magá- zódni kezdtem. De ekkor fordított csendőrpertu alakult ki, mert az újak nem akartak visszamagázni. Végül is — a diákok ellenállása miatt — nem sikerült a kísérletem, maradt minden a régiben, továbbra is tegező- dünk. Persze ennek nincs különösebb jelentősége. Tudását ingergazdagon „tálalja". Előadásaiba érzelmeket visz. Valami hevület érződik az egész emberből, mely hevület felizzit- ja, elemészti a katedrát közte és a hallgatósága között. — Sajnos manapság nehéz lenne szárnyakat szegni. Maguktól is szegettek. Tényként kell elismernem a fásultságát, a kedvetlenséget, az ernyedtséget, mely az egyetemistáink megengedhetetlenül nagy hányadára jellemző. Mint tanár személyes felelősséget érzek azért, hogy az akarást ne adják fel a tanítványaim. Nagy szavak ezek. Nem is hízelgek magamnak azzal, hogy a mindennapokra váltva mindig tudom mit jelentenek. De annyi bizonyos, hogy nem elég és napjainkban különösen nem elég csak a tudást nyújtani, hanem lelket is kell verni, lángot is kell lehelni a srácokba. Azt hiszem, a szívvel-lélekkel munkának nincs igazán divatja, de oktatni, valóban nem érdemes másképp. At ontiotam kollégiumának tár- JAí SgyöTenl salgójában beszélgetünk. Odalép hozzánk egy fiú és lazán megkérdi a dékánhelyettest. — Józsikám, jó vagy egy pingpongmeccsre? — Majd később. A röpke „megbeszélés" előzményeit sebtiben elmondja a portréalany. — Ügy nézett ki-, ez a fiú lesz az egyetem ügyeletes vifáglú'stajá. kézéhe nyomtarivégjt könyvet és megkértem, írjon ebből egy kivonatot. Azóta egy nemzetközi diákkonferencián díjat nyert... És még csak most másodéves. Veress József alig lépte át a harmadik X- et, már a közgazdaságtudomány kandidátusa, egyetemi docens. Nehéz megkerülni a kérdést: hogyan lehetett ezt megcsinálni? — Jó iskolám volt, a Bujtos, Nyíregyházán. Ott nőttem fel klottgatyás gyerekként. A legelső — értelemmel felfogott — élményeim is azt „magyarázták”, hogy az embernek a legkisebb eredményért, akár a betevő falatért is keményen meg kell dolgoznia. De sokszor futott arra Balczó András is, láttam őt izzadni, láttam kimerültnek. Ez is segítette a jellemfejlődésemet. Észrevétlen feltöltődtem a példaképek, a bujtosiak erejével, akaratával, szívósságával. És még kaptam valamit ettől a külvárostól, a közösséghez tartozás élményét. Veress József dékánhelyettes Aligha véletlenül £TR gógiatudomány a szülő-gyermek kapcsolat fontosságát, meghatározó voltát. Beszélgető partnerem legmelegebben a szüleiről mesél. — Apám református magyar ember volt, anyám székely. Apám eredetileg jogi egyetemet végzett, de ledoktorálni már nem álit módjában, közbejött a háború. Furcsa mód, közgazdászként dolgozott a felszabadulás után. Egyike volt azoknak a férfiaknak, akik nem igyekeztek véka alá rejteni a véleményüket a Rákosi-rendszerről. Hogy ez mivel járt abban az időben, köztudott. Amikor 1978-ban megtudtam, hogy édesanyám gyógyíthatatlan beteg és hogy édesapám sem igen kel már fel az ágyából, meggyorsítottam a kandidátusi dolgozatom írását. Anyámnak már nem mondhattam meg, hogy sikerült, a halál gyorsabb volt nálam. Apám a betegágyán még örülhetett a sikeremnek. Ugorjunk vissza kicsit az időben. A portréalanyom középiskolába a KEFÉ-be, a köz- gazdasági szakközépiskolába járt Nyíregyházán. A vasutasban focizott. (Mind a mai napig szorí.t a nyíregyházi labdarúgásért.) Aztán Pest következett, a közgazdaságtudományi egyetem. Kitűnő eredménnyel végzett, válogathatott a felkínált állások között. Pécsre ment, tanítani. A baranyai megye- székhelyen él családjával most is. Két gyermeke van, a felesége bírónő. — Az utóbbi időben a csődeljárások köz- gazdasági megalapozásával foglalkozom. Éppen azért, hogy a csőd minél kisebb legyen, ha a felszámolás elkerülhetetlen. Mostanában a gazdasági életünk szociológiai, politikai vetületei izgatnak. Á szakma „jegyzi" Set, a kutatót. Az ország legnevesebb közgazdászai kérnek tőle anyagokat, publikációkat. Ismert ember, megszállott és fiatal. Nem véletlenül választották a kollégái immár második alkalommal is a közgazdasági dékánhelyettesének. Sztancs János A Green név nem lehet egészen ismeretlen olvasóink előtt. Lexikonjaink ilyen néven természettudóst, filozófust. munkásmozgalmi vezetőt és nem egy írót is jegyeznek. George Green a XIX. század első felének neves angol matematikusa és fizikusa, a potenciálfüggvény fogalmának bevezetője volt. Thomas Green az angol hegelianizmus megalapítójaként vált ismertté még valamikor a múlt század második felében. Századunk munkásáruló szakszervezeti vezetőinek dicstelen névsorában kapott helyet William Green amerikai bányász. A Világirodalmi lexikon 3. kötete szintén számon tart vagy féltucat Greent. Közöttük természetesen Anne Green amerikai írónő fivérét. a könyvespolcra ezúttal ajánlott kötet szei’zőjét, századunk e jeles regényíróját is. Julien Breen: Roncsok (BP., 1985. EURÓPA KÖNYVKIADÓ 308 1.) A két világháború között a „Korunk”-ból, 45 után a „Nagyvilágiból és „A francia regény” című Mészáros Vilma — könyvből a magyar olvasók is megismerhették és megtanulhatták becsülni írásművészetét. Julien Greent ifjú korában a festészet is vonzotta. Csak a húszas években kötelezte el magát végleg az irodalom mellett. De nem bánhatta meg, hogy felváltotta az ecsetet a tollal. Nem tudhatjuk ugyan, hogy milyen festőt vesztettünk el benne, de egy biztos: sikeres író lett belőle. Tiszta, világos szerkezetű, viszont különös atmoszférá- jú, Mauriac műveihez hasonlóan lidércesen feszült, izgalmas, zárt világú regényei a „modern élet” sivárságától szenvedő emberek sorsának, ösztönös menekülési kísérleteinek, szorongásainak pesszimista rajzai. Ezt a témát feszegeti a .;Roncsok”-ban is. E finom megfigyelésekben gazdag, szuggesztív erejű megjelenítőkészségre valló regényében egy párizsi nagypolgári család üres, céltalan életét vetíti elénk. A magyar válási statisztika. a csonka család és a megromlott házasságok nagy száma szerint sajnos részben ismerős, mondhatnám: hétköznapi témát dolgoz föl. A regény egy szerelemmel induló, mégis hamar megszokásba fulladt házasság története. Három unatkozó és a végletekig önző ember: a jóképű, sudár termetű, gazdag 31 éves Philippe, a szép és törékeny, de kicsapongó felesége, a 29 éves Henriette, valamint az Eliane nevű, három évvel idősebb vénlány nővére él összezárva egy luxusigényeket is kielégítő párizsi lakásban. Az ő, valamint a házaspár kiszolgáltatott, szeretetre éhes gyermekük, Robert sorsán keresztül figyelmezteti olvasóit Green a „modern életforma” veszélyeire. Tidrenczel Sándor Gengszter vagy széplélek ? Bolhát tettek a fülembe. Most aztán tele vagyok kétellyel és tanácstalansággal, mert valakiről, akiről szilárdan hittem, hogy tudom, milyen ember, egyszeriben kiderült, hogy egészen másmilyen. Ha ez az ismeretségi körömbe tartozóval kapcsolatban esik meg, egy percig sem csodálkozom, de ezúttal egy mozilegenda van összedőlőfélben bennem. Lelki megrendülésemben a tettes a Mozgó Képek című ismeretterjesztő lap. amely az elmúlt év végén szép csendesen kimúló Filmszem örökébe lépett. (Kéretik figyelni erre a takaró gyanánt is használható, meglehetősen drága havilapra, mert — félre az iróniával! — rengeteg hasznos információt közöl, s anyaga nem szűkül le a film világára, hanem a tévé és bölcs előrelátással a video is helyet kap benne!) Ne kerülgessük a forró kását: a Mozgó Képek májusi számának utolsó oldalát egyetlen levél tölti ki, címzettje — post mortem — Romy Schneider, aki halála körülményeivel maga is a mozilegenda része (s a most bemutatott Halá! egyenes adásban főszereplője), a feladó pedig Alain Delon. Az az Alain Delon, aki öt esztendeig volt a német színésznő férje, s akivel kapcsolatban összedőlt bennem egy világ. Tudom, illő lenne végre előhozakodni a dolog lényegével, de addig — sajnos — nem tehetem, míg kibillent lelki egyensúlyom elvi alapjait nem sikerül tisztáznom. Azt, hogy egy filmsztár milyen színész, ki-ki a maga mércéjével megmérheti, eldöntheti. Bár a színészi teljesítmény megítélésének kritériumai meglehetősen bizonytalanok, a kiindulópont: az alakítás adott, bármiféle vita esetén újra elővehető, elemezhető. De milyen ember a filmsztár? Erre vitathatatlan és tömör válasz adható: olyan, amilyen. De ebben az olyanságában a nagyközönség, az érdeklődők, a kíváncsiak, a rajongók számára hozzáférhetetlen és elérhetetlen. Ebben az olyanságában csak néhány ember, a legszűkebb családi és baráti kör számára létezik. Mindenki más számára olyan ember, amilyenné a legendagyártó gépezet, a sajtó és a televízió manipulálja, amilyenné az összes információs csatorna a színész imágóját, képmását formálja. Nyilván ez a képmás nem lehet független és idegen a jellem igazi lényegétől, mert ennek ellene mondanának a filmbeli alakítások, de az alapmagatartásra annyi szín és -sallang aggatható, amennyit fantáziával képes megteremteni a legendatermelő nagyüzem. Példatárnak ott az egész filmtörténet! Marlon Brando az indiánok nagy barátja, ügyük szószólója. Paul Newman a példás férj és családapa. James Dean a sebesség megszállottja. Rita Hayworth a kábítószer rabja. Jane Fonda a békeharcos és az aerobic feltalálója. És milyenné alakult az évek során Alain Delon imágója? A Rocco és fivérei alapján kiderült, hogy kemény legény, aki nemcsak állja az ütést, hanem vissza is adja, ha a helyzet úgy kívánja. S aztán jöttek sorban a bűnügyi filmek, a Gyilkosság megbízásból, a Két férfi a városban, a Bor- salino (a nyári filmmúzeum! hetek slágerének ígérkezik ez a film megyénkben is), és szép lassan rákövült Delon- ra a geszgszterarc. S aztán az élet rájátszott a szerepekre: 1975-ben robbant a szenzációbomba. A színész testőrét holtan találták egy mezőn plasztikzsákba varrva. A jóléftesültek akkor már tudtak a testőr és a második feleség, Nathalie viszonyáról. Az ügy tovább bonyolódott, egy másik gyilkosság szálai is ide kapcsolódtak, a gyanút vizsgálat követte, de végül bizonyítékok hiányában minden vádat elejtettek, Delon tovább hódíthatott a filmvásznon és az életben is. Népszerűségének nem árthatott. hogy olyan fényképet közöltek róla, amely a mar- seille-i gengsztervezér társaságában mutatja őt, vagy amely a kihallgatásra kísérő rendőrök között ábrázolja. Kész a legenda, benne a legfontosabb elemmel, a bizonytalansági tényezővel, hiszen nem azt mondták a színészről, hogy ártatlan, csak azt, hogy bizonyíték nincs bűnösségére. (A Monroe-legen- da is ilyesfajta bizonytalan- sági tényező miatt maradt élő: gyilkosság vagy öngyilkosság történt?) És most itt ez a levél. írta Alain Delon. Babácskámnak szólítja a meghalt színésznőt, mint egykor, házasságuk idején. (Tudom, csúnya dolog minden kákán csomót keresni, de én a Puppe- lé-t inkább Picinyemnek fordítottam volna.) A hang szinte elégikus, az embernek olvasás közben olyan érzése támad, mintha a távolból valami halk, lágy muzsika szólna. A mondatokból árad a gyengédség, a finom meg- rendültség, a bűntudat, a felelősségtudattól való gyötrődés, a tétovaság. Mégsem tudok megrendülni, mert az az érzésem, hogy ez a levél nem a színésztől származik. Ugyanazok írhatták (nyilván Delon tudtával és beleegyezésével), akik a képmás kontúrjait korábban kialakították, de á vonások túl durvára sikerültek. Ezen óhajtottak finomítani valamit. Mert a legendák természetéhez az is hozzátartozik, hogy változnak az idők során, újra és újra beszélni lehet róluk. Például egy szombati film jegyzet erejéig. Hamar Péter Tarzan újra színre lép Edgar Rice Burroughs Tarzan-könyvei azok közé a történetek közé tartoznak, amelyek újabb és újabb megfilmesítésre ösztönöznek. 1918-ban dolgozták fel először filmre Tarzan történetét, Elmo Lincoln játszotta a főszerepet. Ezt nagyon sok újabb adaptáció követte, közülük a legnépszerűbbek azok voltak, amelyeket 1931—48 között a nemrég elhunyt Johnny Weismüller- rel, majd 1949—52 között Lex Barkerrel forgattak. A legújabb változat rendezője Hugh Hudson, Tarzant Shris- topher Lambert eleveníti meg. Ennek a produkciónak a címe: Greystoke — Tarzan, a majmok urának legendája. Hugh Hudson — akinek Tűzszekerek című előző filmjét nálunk is játszották — megnézte az összes hozzáférhető Tarzan-filmet, és úgy találta, hogy a Tarzant megszemélyesítő színészek — az egy Weismüller kivételével — túl öregek, túl kövérek vagy túl gyakorlatlanok voltak a szerepre. Ő 50 pályázó közül Christopher Lamber- tet választotta ki, aki 1954- ben született New Yorkban, francia szülők gyermekeként. Szerepéről így beszél: „Nehéz volt. Hat hónapig gyakoroltunk egy biológus irányításával, igazi majmokkal, természethű körülmények között. Végül elfogadtak minket partnereknek a csimpánzok. Egy majomhölgy meg éppenséggel a nyakamba ugrott, amikor néhány hónap múlva viszontlátott egy tévéstúdióban." Lambert a filmtörténet 17. Tarzanja. A történetről — gondolom — felesleges mesélni. Annyit csupán: Lord Jack Clayton várandós feleségével hajótörést szenved. Egy őserdőben az asszony megszüli fiát, majd néhány nap múlva meghal. Hamarosan férje is követi. A csecsemőt egy nősténymajom neveli fel... Edgar Rice Burroughs 1952-ben bekövetkezett haláláig 26 Tarzan-könyvet írt. Sem ő, sem örökösei nem voltak igazán elégedettek a filmváltozatokkal. Az 1982-es verziót, Miles O’Keffe és Bo Derek főszereplésével, bírósági úton akarták betiltani. Hugh Hudson rendező régi vágyának, a Tarzan-adaptá- ciónak elkészítésére a Warner cégtől kapott megbízást. Ahol eddig a filmet bemutatták, közönségsiker lett, és a rendező már foglalkozik a folytatás gondolatával. A filmet John Alcott fényképezte, aki a többi között a 2001 — Urodüsszeia és az Óraműves narancs operatőre volt. Érdekesnek találta a munkáját, hisz a kameruni őserdőkben a külső és a patinás angol kastélyokban készített belső forgatások lehetőséget adtak számára a legváltozatosabb módszerek kipróbálására. A filmkészítés legérdekesebb és legnehezebb feladata a majmokkal való együttműködés volt. Majmok sok filmben szerepeltek már, de legtöbbször mint horror-kreatúrák — lásd King Kong —, most azonban tényleges szereplők voltak. A majommezbe bújt színészek mellett igazi csimpánzok mozogtak- eselekedtek a természetes környezetben, a washingtoni egyetem egyik állatkutatójának, Roger Foutsnak az irányításával. Ha hinni lehet a híradásoknak, kiváló eredménnyel. E. M.
