Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
— Rólam? — Igen. Ács Lajos, asztalosról. — Mi végre? a — Beszélgettünk mi erről. Te a munkádat mondtad, én a tíz ujj, az ember csodákat teremteni képes kezének dicséretét éreztem akkor. Tíz ujj, szerszám. Iparos tisztesség. Ha egy festőről, szobrászról írnánk ezen a helyen, ha egy költőnél, írónál, színészifél, vagy a művészet bármelyik ágának képviselőjénél jártam volna, akkor köny- nyebb lenne a szavakkal bánni. Műhely, alkotóműhely a nyírmeggyesi padlásod, ahol különféle fák várják, hogy legyen egyszer egy feladat, amire csak és csak az a deszka lesz a jó. A korszerű gépekkel felszerelt műhelyedben a legmodernebb gép se rangosabb, mint a kezedhez nőtt kéziszerszám. — Ez igaz, aki ahhoz nem ért, aki azt nem tanulta meg, az nem is érdemli a gépet. Tudod, de az írásba se magázz le, mert megharagszom, minden mesterség egyformán lehet ezzel. Kicsit bibliásan: ha az Isten nem szerette volna a teremtéskor azt, amit csinált, akkor már nem lenne élet a földön. — Hetvenéves vagy. Dolgoztál egész életedben. Pihenhetnél. Nem tőled tudom, de talán igaz: valaki azt ajánlotta, hogy ne csinálj már semmit, ha a műhelyed annak a bizonyos nyírmeggyesi kisiparos műhelynek a hírét használhatja, akkor ad érte havi nyolcezer forintot? Igaz? — Hát ez igaz, de ha én nem dolgoznék, akkor abba bele is halnék. A gyerekeim boldogultak, az unokáim is. Az egyik, Kijev- ben tanult, idén jön haza. Mátészalkán lesz, a férjével együtt, orvos. Egy kisebbik most ballagott... Megélnék akár a nyugdíjamból is, de lásd a tíz ujjam, gép csonkította ugyan az egyiket, még most se nyugszik. Hát ezért csinálom. — Én meg ezért szeretnék írni Rólad ... — Hogyan kezdődött? Nézd én útkaparó család hét gyermekéből voltam a negyedik. Hatan élünk. Ott abban az életben gyerekként megtanulta az ember a munkát —. Abba nőttem fel. — A mesterség? — A fa sohasem volt idegen a falun nőtt gyereknek. A szerszám se, mert ha apám csinált valamit, akkor még ott sündörögtünk körülötte, és boldogok lehettünk, ha kitaláltuk, hogy milyen szerszámért int a szemével. Én aztán asztalosságot tanultam. Szigorún jó mestertől. Akkor más volt inasnak lenni. Tizenkét évesen odakerülni egy idegen ember keze alá, nem volt könnyű. Én elhiszem, hogy kizsákmányoltak, de amit abban a műhelyben csináltak, azt megtanították nekünk. És még egy ami ehhez tartozik: mi azt meg is akartuk tanulni. Legtöbben meg is szerettük. Öröm volt abban, igazi öröm, hogy valaminek az ura leszek. A fának, a szerszámnak, a kezemnek és persze a fejemnek is. Ez a mesterség. Nekem az én életemben szentség. Pedig hát sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magam ura, iparos legyek ... — Negyvenöt éve vagy kisiparos. Nem túlzás azt mondani, hogy messze túl a megyehatáron túl is ismert és megbecsült mester. Csak itt a közvetlen környéken is jó- néhány, talán használhatom a szót, mestermunkádat tartják számon. Téged hívnak a templomok, műemlékek restaurálásához, téged, ha egy nagyon bonyolult feladatot kell megoldani. Na, az ilyen feladatokhoz várnak az udvarodon, a padlásodon a fák. Ilyen egyszerű lenne ez? Elég szeretni a munkát ahhoz, hogy ennek a munkának elismert rangja legyen? — Minden ember szeretne teljes életet élni. Ehhez pedig csak egyenes út vezet. Hidd el, mert elég vén- vagyok ehhez, hogy ezt mondjam, nem elég a fát, a szerszámot, a mesterséget szeretni. A világot kell megérteni és azt kell tudni, hogy akármilyen kis fogaskerék vagyok abban, annak a fogaskeréknek pontosan kell forognia. Szolgálnia. — Hidat építesz a mesterség és az élet között? — Micsoda ember lennék másképpen? Egy műemléket restaurálni munka. Évek múlva látni, hogy az odavitt visnói fából készült munka állja az időt, már nem mesterség, hanem a világra ráfeledkező öröm. Amit mi valahol megcsinálunk az sok embernek adhat örömet. Mást mondok. Én sohasem vágytam szereplésre. De negyven éve, a felszabadulás után, vállaltam amikor azt mondták, hogy legyek Meggyesen a Nemzeti Bizottság elnöke, akkor én azt nem a munka helyett, hanem a munka mellett csináltam. És az maradtam amíg voltaik a bizottságok. És aztán voltam én társadalmi munkában, majd tizenöt éven át a mátészalkai KlOSZ-esoport titkára is. Miért mondom ezt? Mert akkor akarva akaratlan a másik életébe is látott az ember. Hidd el, hogy nagyon sok hozzám hasonló iparos ember él itt, hogy aki tisztességes önmagával, annak a munkájában éppen annyi öröm volt, mint az enyémben. Nem tartja ezt manapság a világ számon, de készültek talán igazi remekek is. És azt kérdezed, mi a remek? Az nem boszorkányság. Az a szerszám ismerete, az anyag tudása, mert ahogy két kalapács nem egyforma, úgy két deszka sem az. Az egyiken századokra csodálkozhatsz, mondjuk egy* templomajtón az odafaragott telet, nyarat, napot, esőt álló ke- helyre. A másik deszka ugyanott nem szolgálna már. Abból padló lesz valahol, de éppen akkora becsülettel. Padlónak ugyanis nem lett volna jó az a bizonyos másik... — Lajos bátyám, a pontos és jó munka még nem feltétlenül eredményezi azt, hogy ennyire és így ismerjenek. Ezt nem magyarázza hetven éved, a negyvenöt éves kisipari munkásságod sem. A hírnévhez, az ismeretséghez óhatatlanul valamennyi szerencse is kell. A művészetben mindenesetre így mondják, és azért a te jónéhány munkád is művészethez közelít leginkább. Hogy van ez? — Tudod mit? Én kimondom, hogy nem is tudom. A templomokban végzett restaurálási munkákkal kezdődött. Olyan iparost kerestek, aki nemcsak az időt meg a hasznot nézi. Nekem még mindig van tanulóm, volt is előtte több mint harminc, nekik is mindig azt mondtam, hogy „Édes fiam, ne azt nézd, hogy mennyi idő alatt csinálod meg, hanem csak azt, hogy amit csináltál, azt megkritizálni ne lehessen. Az olyan legyen mint a rajz, az olyan legyen, amit tőled kértek. És ha szebb lesz az sem baj, ha jobb lesz, az jó.” Ezt mindnek meg kellett tanulnia. Hát micsoda érzés az, hogy az ember a keze munkájával vissza tud varázsolni száz éveket, évszázadokat. Nem egyet, nem kettőt, hatot... No hát engem az első templomos munkám után, mert a műemlék felügyelethez tartoztak azok is, felfedezett a műemlék. Most már ők keresnek, és az az igazság, hogy nem egyszer megyehatáron túli munkákra is. Ha szép feladat, ha izgat, ha egyszer elképzelem, hogy milyen lesz a munka készen, akkor már minden egyszerű. Lehet, hogy meg kell kínlódni még érte, hogy az ember megy az utcán és azon gondolkodik, hogyan, mikor, miből csinálja meg ezt vagy azt, de előbb vagy utóbb már megcsinálja. Ugyanígy van ez a kismun- kákkal is. Egy antik bútor része éppen olyan nagy gondot jelenthet, mint egy régi ajtó és azon a faragott fakilincs. Nem a munka nagysága ad rangot, hanem annak a fontossága, az amennyire a kézműves ember akkor is jelen marad, amikor már nem lesz, akkor is, ha elporlad egyszer. — Van-e valamilyen nagy álmod, terved? Olyan, amit szeretnél még megcsinálni? — Munkám az mindig volt, és van is elég. Néha azért szeretek egy-egy ismerős autójába ülni, és utazni egyet, hogy viszontlássam mindazt, amit valamikor csináltam. Valami marad az ember után, valami, ami szép és igaz. Én a fával mondtam el, a két kezemmel. Az álom pedig olyan dolog, amiről nem szívesen beszél az ember, hiszen lehet, hogy minden másképpen lesz, és akkor csak megmosolyognák az embert. Kimondom azért mégis. Felvetődött már, hogy készítsek valamiféle előzetes költségvetést a mátészalkai, méltatlanul elhanyagolt izraelita templom famunkáinak elvégzésére. A költségvetés nem izgat, de túl a hetvenen nagyon jó érzés lenne itthon, mert nekem az otthon szalka is, dolgozni egy rangos munkán. Hát talán ennyi. — Lajos bátyám! Van-e recept arra, hogy mitől maradtál ilyen fiatal? — Nézd barátom, engem sok keserűség, sok baj is ért az életemben, de a munkámban mindig megfogództam. És amíg fogni tud ez a fogódzó szerszámhoz koptatott kezem, addig élni szeretek. Bartha Gábor Fiatalok a moziban Sok gondot jelent a filmszínházaknak a Látogatottság. Az egyes moziüzemeíktől elvárjáik, hogy gazdaságosain működjenek, ugyanakkor a műsorpolitikái követelmények tel jesítését is számon kérik rajtuk. Az igények, persze, érthetőek; megfelelni nekik nehéz, sokszor kivihetetlennek tűnő feladat. Vannak filmek, egy-egy évben talán egy tucat, néhol még ennyi sem, amelyek slágernek számítanak, vonzzák a közönséget. S vannak nagy számban olyanok, a filmszervezők bánatára, melyekre csábítani kell a nézőket, s csak különféle ügyeskedések révén érhető el az egy előadásra jutó tisztességes nézőszám. A közönség jelentős hányadát a fiatalok alkotják, ök vajon milyen alkotásokat látnak szívesen a mozikban? Melyekre mennek be négyszer, ötször, sőt akár tízszer, büszkén kérkedve aztán e számokkal? A körükben közkedvelt filmeket vizsgálva több csoportot különíthetünk el. Ezen csoportok köre is állandóan bővül, előbb-utóbb megjelenik egy újabb filmtípus, és kezdődhet a „variációk egy témára” járték. Ilyen csoportokat alkotnak manapság a horrorfilméig a tudományos-fantasztikus filmek, a katasztrófafilmek, a kon- oertfilmek, a zenés-táncos jellegű alkotások. Foglalkozzunk most ez utóbbiakkal! Erre az is alkalmat ad, hogy a napokban e filmek egy változatát láthattuk a nyíregyházi Krúdy moziban (Flashdamce, amerikai, rendezte: Adrian Lyne. főszereplő: Jennifer Beals) Az ilyen típusú filmek vonzerejét az adja, hogy a nézőtéren ülőik magukat, vagy álmodott magukat láthatják a filmvásznon: a szereplők főként fiatalok, mint ők, öltözködésük, viselkedésük, legtöbbször helyzetük is hasonló az övékéhez. A téma/ tehát az út- és cél keresés, annak az életszakasznak a problematikája, melyben a fiatalnak egyszer csak magáról kell gondoskodnia, döntenie kell, meg kell próbálnia vágyait, elképzeléseit valóra váltani. Ha mindezt oly módon tudják a film készítői tálalni, hogy a nézők zavartalanul azonosulhatnak a szereplőkkel, a történettel, akkor már majdnem biztos a kasszasi/ker. Mi kell még hozzá? Hatásos, modern zene, egy kis szerelem, egy kis erotika, jó humor, mozgalmasság, látványosság, s természetesen tökéletes technika. Jó, hogy készülnek ilyen filmék, szükség is van rájuk. Am ezek az alkotások nem azonos színvonalúak, nem is azonos igénnyel lépnek fel. Szórakoztató és művészi igényű egyaránt található köztük, — a fiatalokra viszont egyformán hatnak. S ebben sok veszély rejlik, hiszen ők még .készülő” emberek, forrongó, ám kiforratlan személyiségek. Tetszik nekik, amit látnak, de azon már nem, vagy ritkán gondolkoznak el, hogy mennyire valóságosak a figurák, mennyire hiteles a történet A látottak számukra mintát is jelentenek, példát, hogyan éljelek. így aztán megerősödhet bennük egy-egy téves elképzelés, ham« illúzió is- Mit tehetünk vagy kellene tennünk? Semmiképp se tiltsuk eä őket a mozitól! Sok élménytől, ismerettől fosztanánk meg őket Szükség lenne viszont arra, hogy a fiatalok a látottakat feldolgozzák, újragondolják, megvitassák. Erre kellene még több alkalmat, lehetőséget adni nekik. A. Szöllősi Irma A nyár filmjei Halál egyenes adásban (francia film). A cápa (amerikai film) Az ismeretlen Kaffka Irodalmi csemege került kezembe a közeli napokban: a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei című sorozatban jelent meg két kötetben Holla Margit: A fiatal Kaffka Margit, illetve Kaffka Margit II. Üt a Révig című dokumentum-feldolgozása. Holla Margit a nyugdíjas újságíró, akinek nevére például a Magyar Nemzetben közölt írásokból emlékezhetünk, rendkívüli szívóssággal, precizitással, a teljesség igényével vállalkozott a feladatra: végignyomozta a Hangyaboly, a Színek és évek írójának teljes pályáját. Bejárta ehhez a harmincas évektől kezdve Kaffka Margit életének — 1880—1918 — valamennyi állomását, beszélt mindenkivel, aki kapcsolatban állt az írónővel. Műve hiteles dokumentumok, nyomtatásban eddig még meg nem jelent levelek, versek, visz- szaemlékezések gazdag tárháza, amely egyúttal megfesti a századelő magyar irodalmának egyes „hátországát” is. Megbízható, hiteles, élvezetes olvasmány a két kötet a magyar irodalom egy kivételes személyiségéről, az első „asszonylróról”, akinek nagyságát Adytól Mó- riczon át Németh Lászlóig klasz- szikusaink is a legnagyobbra méltatják. A mű vezérfonala a belső küzdelem, az önmarcangoias, a lélek megannyi' rezdülésének bemutatása az íróvá érés útján. Ezt követi nyomon a szerző: amíg Kaffka Margit, a vidéki, polgári életmódból kilépve — ahol a nő helye, szerepe eleve meghatározott volt a csaiadi tűzhely mellett — a főváros vibráló, olykor zilált művészvilágának befogadott és elismert tagjává nőtte ki magat. Harc, szembeszegülés előítéletekkel, sokszor csak önmagával. Ennek bizonyítékai a levelek, naplőfel- j egy zések. Az érzékeny leánylé- lek apró rezzenéseit figyelhetjük meg azokból a levelekből, melyeket 14—18 éves kora között írt harmad-unokatestvérének és barátnőjének, Nem estó thy Szabó Hedvignek. Érdekes végigolvasni a titkos vallomásokat, leveleket Szatmárról, Nagykárolyból, majd Miskolcról, a fővárosból. Temesvárról — eiete állomásairól. Az első kötetben bemutatott kamasz Kaffkát csupa személyes kérdés foglalkoztatja, többnyire bizonytalan kimenetelű szerelmi vonzódásokról számol be — miközben arról egy sort sem ír, hogy ez idő alatt már rendszeresen közlik munkáit a jeles magyar folyóiratok. A Magyar Géniusz, majd a Nyugat is fölfedezi. Ismert, hogy két házasságot kötött, előbb Fröhlich Brúnóval, akitől Laci fia született, majd a katonaorvos Bauer Ervinnel!. — Balázs Béla testvérével — akivel egy kivételes nagy szerelem ajándékát élhették át. A második kötet a fia születésétől a korai haláláig követi az időt. Itt” egyebek közt 42 darab eredeti, eddig nem közölt levél, 45 hiteles másolat, valamint naplójának eddig csak részletekben közölt, itt teljes szövege olvasható. Sokat elárulnak ezek az alkotói tevékenység hátteréről, magánéletről, szerelmeiről a korszak ismert művészeivel, íróival — Osvát Ernő, Fémes Beck Vilmos, Papp Viktor, Szabó Dezső stb. — társasági életéről, Tóth Árpád könnyeiről, Ady borgőzös dándóírőL, de elsőként az írónő személyes kétségeiről, viszonyáról a világhoz. Találkozhatunk az ismeretlen Kaffkával, aki rendetlen, gondozatlan, a környezetével mit sem törődő ember volt, aki leszakadt, slam pás, gombostűvel feltűzött szoknyában járt tanítani a főváros egyik jobb gimnáziumába, a háztartás pedig végképp nem érdekelte. Amikortól rádöbbent tehetségére, csak az írásnak élt, egyik papírt a másik után rótta tele és söpörte le az asztalról, szerteszét a szobába. Vagy megtudhatjuk az eredetiben meghagyott szövegből, hogy a nagy író fütyült a helyesírásra, a nyelvi és írásbeli szabályokra; elírás, betű tévesztés, betű kihagy ás nem zavarta. Ez a Kaffka-kép Holla Margitnak köszönhető, aki végül is igen rokonszenvesen, és tárgyilagosan hozza közel az olvasóhoz az írónőt. Nekünk, _ szabolcs-szatmáriaknák különösen szívmelengető a levelezés néhány részlete. Több alkalommal is megemlíti a „Lu- by-gyerekekei’\ azaz Luby Mar- gitot, a n agya rí születésű néprajzkutatót és tudóst, aki abban az időben a miskolci zárdában tanult. Megyénkbe is címzett néhány levelet: Fülpös-Darócra, illetve Tyúkodra, a Kende-birtokokra, ahol a barátnője, illetve a féltestvére vendégeskedett. A könyvhöz, ha nehezen is, de hozzá lehet jutni; a kereskedelmi forgalomban és a közkönyvtárakban viszont nincs belőle. Remélhetőleg hamarosan találkozhatunk vele a könyvesboltokban is, hiszen nem csak a tudósok, de az egyszerű irodalombarátok érdeklődésére is számíthat. Érdemes az „igazi” kiadásra, s erre alkalmat ad születésének idd 185. évfordulója is. (MTA—Kk. 190—1984.) Bankié Erzsébet 88MR ■——— A A hrg^rnrrresi A la mestere KM HÉTVÉGI MELLÉKLET HBHHKééHSR ®
