Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-08 / 133. szám

VÁLTOZÓ ÉLETŰHK Vidéki(es)nek lenni Ki többször, ki ritkábban, de bizonyára sokan átéltük már budapesti főhatóságunk, anyaintézetünk irodáiban, büféiben, folyosóin azt a negatív élményt, amikor bennün­ket vidékieket egyszerűen lekezeltek vagy atyáskodó mű­gondoskodással, a csetlő-botló kisgyermek iránti megértés­sel vettek körül bennünket fővárosi kollégáink. Sok-sok nyíregyházi (vidéki) ismerősömtől tudakolódtam mostaná­ban: így van-e ez ma is? És a kapott válaszokból számom­ra bizony változó életünk újszerű mozaikdarabja bontako­zott ki. I Nyírbátori mérnök, idő­sebb ember meséli, hogy ezt a hol álcázott, hol nyilván­valóan lekezelést, lenézést ő maga jó évtizede nem ta­pasztalja, vagy csak igen rit­kán éri már az ilyesfajta kellemetlen élmény. „Ti is csináltok ott lenn a falun valamit?” — hangzott el nem is egyszer az első idő­szakban, talán még akkortájt, amikor a vidéki ipartelepí­tés útján az első lépéseket tették Nyírbátorban is. Csakhogy, amikor kiderült, hogy igazi gyár, s nem mo­solyogni való manufaktúra lendült működésbe, már így enyhült az ominózus kérdés: „Lám ti is csináltok vala­mit ...” Ugyanez a mérnök mondja, hogy ma partner­ként, az együttműködés nél­külözhetetlen feleként keze­lik őket. ★ Ez persze nem csak a vi­déken is felnőtté növekedett iparban igaz. Ha még olykor elő is fordul, ritkul az ilyes­féle szakmai, emberi viszony a fővárosi és a vidéken élő értelmiségiek, s nem értel­miségiek között is. Egykor széltében-hosszában elter­jedt, talán elfogadott volt az a vélemény, hogy a vidéki ember, legyen akár a legki­válóbb tehetségű szakember, el van zárva az információ­nak attól a bőséges áradatá­tól, amihez fővárosi kollégá­ja csak karnyújtásnyira áll. Volt is ebben némi igazság, hiszen a színházakkal, mú­zeumokkal, szakkönyvtárak­kal, a tudomány archívu­maival és adatbankjaival megáldott fővárosban néha csak pár utcát kellett sétál­nia a fővárosi embernek, s szakmája és az általános műveltség tárháza ott állt előtte, s csak meregetni kel­lett ebből a forrásból. Ugyanakkor felnőtt. egy igényes nemzedék vidéken is: megteremtette a maga vyiéki tudományos és kultu­rális alközpontjait és nem sajnálta a fáradtságot, uta­zást ahhoz, hogy ő is meg­merítse magát az információ kútjaiban. Ha a nemzetkö­zi méretekben felhalmozott értékekhez akar manapság hozzájutni a vidéki, ugyan­csak nem kényszerül a vi­déki hátrányos pozíciójába: útlevelet kap, vonatra, repü­lőgépre ülhet vagy éppen előfizethet nélkülözhetetlen folyóiratára, s legfeljebb egy napos késésben, hátrány­ban van a repülőtérhez és a külföldi sajtót szétosztó postahivatalhoz közelebb la­kó pesti polgártársával szemben. A még előforduló Buda- pest-központú szemlélet — merem állítani tapasztalata­im, s mások velem megosz­tott véleményei alapján — szűnőben van. Sokkal las­súbb az a folyamat, ami bennünk, vidékiekben vég­bemegy: mi még nehezen hisszük el, hogy a fővárosi­akkal egyenrangú magyar állampolgárok vagyunk. ★ Táj értekezleten és buda­pesti központi rendezvénye­ken figyeltem meg, milyen áhítattal hallgatják egyes vidéki lakótársaink a pesti kolléga kiselőadását a ta­nácskozás szünetében, a bü­fében. S ha szóhoz engedik jutni önmagukat, rendkívül nagy tisztelettel merészked­nek néhány „vidéki” véle­ményt hozzátenni a hallot­takhoz. Még olyan is előfor­dul, hogy a kifejtett „kisvá­rosi mondanivaló” után el­hangzik: „Igaz, ezt te is Pesten biztosan jobban lá­tod ... ” Nincs szükség ma már (korábban sem kellett volna tenni) ilyesféle gátlá­sos gügyögésre. Vegyük ész­re, ilyenkor nem vidékiek, hanem vidékiesek vagyunk. S a két dolog között a kü­lönbség ég és föld. Réges rég elavult a népies­urbánus vita egész gondolat­menete, s ma már az termé­szetes, hogy városiasodó fal- vainkban is korszerűen él­nek az emberek, de az is tény, hogy nagyvárosi lakó­negyedeinkben is élnek tős­gyökeres városi emberek a lehető legelmaradottabb (nem szegényes) körülmé­nyek között. Megragadott az a gondolat, amit a minap hallottam olyan budapesti embertől, aki innen, Sza­bolcsból került fel a főváros­ba: kimondta nyíltan, hogy ma már nem érzi magát itt­hon. Igen, ilyen is van. De a többség — s bizonyítja ezt a „Megyénkből indultak” sorozatunk sok-sok alanya — a vidékhez, a szülőváros­hoz, faluhoz, a legszűkebb hazához való érzelmi kötő­dés igen erős. Talán épp a pestivé vált vidéki az, aki nem érzi magát sem főváro­sinak, sem vidékinek, ha­nem egyszerűen magyar ál­lampolgárnak. ★ Számomra a főváros-vidék mondvacsinált ellentétét bogozó vizsgálódásom során a legnagyobb élményt az idei tél, egy karácsonyi-szil­veszteri üdülés hozta. Ott a balatoni üdülés közepette olyan hamisítatlan budapes­ti családdal hozott össze a két hét, amely a fővárost jobbára csak a repülőtéren át hagyta el, tehát Budapes­ten kívül legfeljebb jóné­hány külföldi fővárost is­mertek, no meg a téli-nyári Balatont („De ez nem vidék” — mondták ők maguk.) Kö­rülvettük azután ezt a be­tonon, metróvonalakon és a Vidám Parkban nevelkedett családot mi nyíregyházi, kecskeméti, kaposvári vidé­kiek, s elmeséltünk nekik tücsköt-bogarat, várostörté­netet, Hild-érmes fejlődést meg sóstói, Tisza-parti és bugaci dolgokat. A vidéki „propaganda” hatásának el­ső jelei a 10 éves kislányon mutatkoztak: „Apu el kelle­ne menni nyáron Gergelyi- ugornyána...” És a pesti család az idén nyáron nem az olasz fővárosba készül, hanem megismeri a magyar vidéket. Mind több pestitől hallom, s igazat adok neki: nincs vi­déki író, nincs vidéki iroda­lom, sem vidéki újságírás sem pedig vidéki kórház, tervezőintézet. Csak magyar irodalom, újságírás, egész­ségügyi és műszaki élet van. Hallatszik ez a vélemény egyre több fórumon, olvas­ható fővárosból címzett nyi­latkozatokban. És ezeket a szavakat komolyan is kelle­ne venni még akkor is, ha az alkotó munka feltételei­ben kisebb-nagyobb lépés- hátrány érzékelhető is vidé­ken. Mert nemcsak az infor­mációhoz jutás körülményei­nek kell javulniuk, hanem abban is előre kell lépnie a fővárosnak, hogy a vidékről induló szakembert, művészt éppúgy befogadja, felkérje, támogassa, mint azt akinek a lakcíme is budapesti. De az is vitathatatlan, hogy az igazi nagy tehetség önmagá­nak is utat tör a legkisebb falutól a legnagyobb világ­városig. Csakhogy a világ nem csu­pa zsenikből áll, sőt a világ­nak nincs is szüksége arra, hogy a társadalmak a szu- permenekből szerveződött közösségekké váljanak. Hét­köznapi, úgymond „egysze­rű” vidéki és fővárosi em­bereknek kell felismerniük, hogy nincs közöttük egyéb különbség, mint az, hogy egyikük lakóhelye egy két és félmilliós nagyváros, a másiké mondjuk egy három­ezer lelkes falucska. ★ Túlságosan szép lenne a kép, ha elfogadnánk, hogy a kontraszt teljesen megszűnt. Ez ma még korántsem igaz. Mert vajon nem esik-e meg naponta, hogy a megyeszék­helyen élők társaságában le­kicsinylő módon, mint falu­siakról beszélnek a szabolcsi kisváros lakójáról. És a kis­városi társaság olykor még a fővárosinál is jobban lenézi a falusit. (Ma is elröppen még a „paraszt” kifejezés, amit nem éppen foglalkozást kifejező szóként, hanem megalázó jelzőként használ­nak egyesek.) Amivel pedig a vidéki, pontosabban a vidék harcol­hat (ha egyáltalán kell har­colnia) egyenjogúsításáért, az a színvonal: ha a produkció, ami vidéken készül olyan, hogy lehetne akár pesti is. Mert már van a vidéknek Szegedi Szabadtéri Játékja, Miskolci Filmfesztiválja, s vidéki a Debreceni Atommag- kutató Intézet, a Győri Balett, a Nyírbátori Zenei Napok, a Kecskeméti Kodály Intézet... A sort sokáig lehetne foly­tatni, s ha ezt a sort szaporítja a vidék, talán önmaga előtt is igazoltnak látja majd a vidéki ember, hogy Magyaror­szág ma már nem Budapest egyik elhanyagolt, isten há­ta mögötti peremkerülete. Szilágyi Szabolcs A mióta művészet létezik, csaknem az­óta kritikusok is tevékenykednek, hogy föl­mérjék, elemezzék az alkotók teljesítmé­nyeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költemé­nyeinek fölöttébb kemény bírálatával szer­zett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tu­dásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vív­tak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a té­vedés kockázatát is — hiszen a .kritikus a múlt s a jelen művészi normái szerint ítél­kezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes mű­vészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodha- tik, hogy nem időtállók. Szocializmust építő társadalmunkban sa­játos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szerez­nek, s a műalkotások létrehozásában az ál­lami támogatásnak meghatározó jelentősé­ge van — „abszolút dilettáns”, kirívón te­hetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azon­ban egy rendkívül bonyolult, válságjegyek­kel terhelt értékrendszerben kell tájékozód­nia — sőt tájékoztatnia. Manapság a klasz- szikus művek mellett ott találhatók a leg­különfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfona­lat adnia: mit érdemes megnézni, elolvas­ni, megvásárolni. De — az előbbiekből kö­vetkezőleg — ez a vezérfonál voltaképpen az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gombolyodik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikor eldől: ki és mit alkot­hat? Milyen könyvek jelenjenek meg, mi­lyen filmeket forgassanak, milyen darabok s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közte­rekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek s a nyilvá­nosság milyen szférájában fejtsék ki társa­dalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, a művészi teljesítmény­ről. Nem csoda, hogy művészetkritikánk gya­korta — szinte „hagyományosan” — küsz­ködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkakö­zösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfogla­lásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfelismerő, -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szük­séges eszmei tisztázódásnak, a reális érték­rend tudatosításának, a műhelyek határo­zottabb és egyértelműbb megrendelő, érté­kelő és válogató tevékenysége kibontakozá­sának, a művészetpolitikai és közművelődé­si szempontokat jobban érvényesítő közlés­politika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti hát­tér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideoló­giai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárá­sát és értékelését.” Ezt a — korántsem hí­zelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: „A művészetkritika és a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi iro­dalmi és a művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű, íz­lésformáló művészi alkotásokat. Határozot­tan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvé­sek ellen.” E kép hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évti­zedben a kritika szerepértelmezését megne­hezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óha­tatlanul előtérbe kerülnek az adminisztra­tív eszközök, a politika kénytelen — a szük­séges mértékben — korlátozni a kísérlete­zéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző véleke­dés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem lé­tezik. Ugyanis a művész s a kritikus egy­forma felelősséggel tartozik a társadalom­nak, furcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akarna”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhet­jük azt a tanulságot, hogy az efféle szerep­tévesztés semmiféle hivatalosként értelmez­hető megerősítést nem kap. Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szol­gálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő mo­dor; a kritikus visszaél a hatalmával, tár­sadalmi megbízatásával. Néha meg azt ta­pasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek téved­hetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a mű­vész szemszögéből, a bírálandó mű, produk­ció vonzáskörében foglal állást, s jó eset­ben is csak a hozzáértők, az esztétikai is­meretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavak­ban, szakkifejezésekben dúskál stb. M eg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egy­szerre kell a művészt s a társadalmat kép­viselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szem­lélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mind­ehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvélemény-kutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon s fölényes hatá­rozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). Ám a kritikus is része a társadalom­nak, ő is szuverén befogadója a művészi al­kotásoknak, tehát az a kritika, melyet meg­fogalmaz, bizonyára sokak — tán nem ilyen tudatos — megítélésével esik egybe. Kőháti Zsolt KM hétvégi melléklet 1985. június 8. 0

Next

/
Thumbnails
Contents