Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. június 15. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN N (Prológus) A kultúrott­hon igazgatója pünkösd szombatján szórakoztató műsorral szeretett volna kedveskedni a falu lakói­nak. Két ajánlat hevert az asztalán: egy lézer-show — megfizethetetlen áron — és egy igazi hakni ízű stencil egyetlen ismert és öt teljesen ismeretlen név­vel. Az igazgató szorzott., osztott és úgy gondolta: ez utóbbi talán még elviselhe­tő. Az ismert nagy névre bejön a közönség, s még nyereség is lehet a műso­ron néhány száz forint. A nagy nevű művész termé­szetesen nem érkezett meg; jött helyette egy hatodik ismeretlen, hatvanhato­dik alabárdos a szakmá­ban. Végig ízléstelenked- ték a szórakoztató estet, s utána tartották a marku­kat. Illetve a szervező tar­totta a markát, mert a mű­vészek — köztük a hatvan­hatodik alabárdos — fel­szegett fejjel s elégedetten lépkedtek ki a már rég felújításra szoruló kultúr­otthon égrenyíló oldalajta­ján, s szálltak be a sárban vesztegelő Mercédeszbe, s a Volvo mikrobuszba. (Fizetőképes kereslet). Nem tudom, hogy van ez, ahogy haladok előre a korban, úgy leszek egyre- ingerültebb mindentől, ami álsáami talmi létére ér­tékként tetszeleg, ami a nagy semminél is kevesebb, mégis úgy követeli meg a maga árát — pénzben és ájult tiszteletben — mint­ha valami lenne. „Ügy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora.” Ezt a József Attila- sort dünnyögöm hetek óta; biztatom magam. Hogy ír­ni kellene valamit a szóra­koztatásnak nevezett kis­ipari tevékenységről, a szolgáltató „művészekről”, akiknek a világról, {s a közönségről) alkotott véle­ménye néhány övön aluli poénba, s pár ásatag anyósviccbe belefér. Sár­kányt ölnék, mint Szenjt György lovag, de nem tu­dok hova szúrni, mert a sárkánynak túl sok feje van, s ha egyet leütök be­lőle, hat nő a helyén, vagy mert jön valaki, s okosan megmagyarázza, hogy ezt a sárkányt mi tenyésztjük nagyüzemileg, hathetes ko­rában már két és fél feje van, s ezzel magasan ott vagyunk a világ élvonalá­ban. (Na még ez az, ami fenemód ingerelni tud: ha valamivel nem vagyunk az élvonalban. Ha valami ná­lunk rövidebb. keske­nyebb, alacsonyabb, vagy kevesebb feje van, mint máshol). Mondják: a híg és súlytalan szórakoztatásnak fizetőképes kereslete van. s míg az igaz művészeteket súlyos forintokkal támogat­ja államunk, ez eltartja ön­magát, sőt visszatérít vala­mit abból, amit az állam, mint mecénás, az értékes művek megszületésére és terjesztésére áldoz. Meg­gondolkodtató lenne ez az érv, ha elfogadnánk a ki­induló állítást, nevezete­sen: a híg és súlytalan dolgok iránti közönség­igényt. Én nem fogadom el, mert nem igaz. A gondta­lan szórakozás örök emberi igény, de nem a silány, hanem a jó. Aiszkhülosz mellett nem kisebb komé­diás működött, mint Arisz- tophanész. A középkori misztériumjátékokkal át- ellenben. a tér túlsó olda­lán a commédia dell’arte akrobatának is kiváló mu- lattatói ácsolták színpadu­kat. Nincs tehát, sosem volt kereslete a silánynak, csak mert a jó kevés, már- már ritka kincs, a rossz növeszti egyre több fejét. Told vissza hüvelyébe a kardot Szent György vi­téz. Tenyésztett sárkányok ellen nem hadakozhatsz. S különben is jön a break. (Jön a break!) F. Miki ízületeket próbára tevő ug­rásokat produkál a színpa­don. Itt a break! Hozzuk divatba itthon is, mert. ahol a szomszéd rétje van (s természetesen zöldebb mint a miénk) ott már di­vat. Nem baj, majd elmú­lik ez is, mint annyi más, de amíg itt van, fizessen a közönség. A jegyek ára nem mindennapi. Nem is meri vállalni a kultúrott­hon igazgatója, ezért bon­togatja egyre elkeseredet­tebben a borítékokat, ' a különböző magán műsor­szervezők ajánlatait. Az állami cégek (ŐRI = Or­szágos Rendező Iroda, IRI = Ifjúsági Rendező Iroda) hovatovább megfizethetet­lenek. Náluk 15 ezer fo­rint alatt nincs műsor, ezért az ő levelüket a mű­velődési otthon igazgatója félretolja. A múltkor már pórul járt egy magánszer­vezővel, rossz hangulatban ért véget a pünkösdi mű­sor. A szervező a saját lá­nyát is felléptette, aki mű­cigány dalokat énekelt: szá­nalmasan. Mégis bontogat­ja a borítékokat. A gondta­lan szórakozás örök embe­ri igérry. A break is és a nóta is, ha aki műveli mes­tere a szakmájának és ad magára. De mit lehet előre tudni? A szerződésen egy nagy név, és öt ismeretlen. Aláírja a szerződést, ás visszaküldi. Lesz, ami lesz. (Fából vaskarika). Bra- dács Mária, a Váci Mihály Megyei és Városi Művelő­dési Központ osztályveze­tője két éve a műsoros rendezvények szakfelügye­lője is a megyében. Most ő beszél: — Járom a vidéket, né­zegetem a műsorszerződé­seket és megdöbbenek. Bodrogi és Straub Dezső most járták nemrég végig a megyét. A szerződésen elöl a nevük, utána csak úgy, hogy +6 fő. Ezt hív­juk mi vegyes hakninak. Az ára is hajmeresztő: 11 500 forint és útiköltség mindenkinek Budapestről ide meg vissza. Ahelyett, hogy lejönne a B. meg az S. és adnának ketten egy­órás műsort. A közönség is jobban örülne és a költ­ség is kevesebb volna. Az­tán itt van az egyoldalú szerződések ügye. Elvileg felbonthatatlanok, csak a szervezők számára hagy­nak kibúvót. Van egy kivé­tel: ha a művész beteg, vagy külföldön forgat, vagy az anyaszínházban játszik, vagy... vagy, akkor ha­sonló rangú művészt küld­het maga helyett. Ám ez fából vaskarika, mert mi az hogy hasonló rangú? Ha én Alfonzéra veszem meg a jegyet, ne jöjjön helyet­te más, mert nem vagyok rá kíváncsi. A közönséggel nem lehet packázni, mert legközelebb nagy ívben el­kerüli a művelődési ott­hont. — Hogy járt a kis Tu- nyogmatolcs is. Hosszú idő után sikerült végre telthá­zat szervezniük egy műso­ros estre. Kordát várták. Az előadás előtt egy nap­pal megjelent a szervező, s közölte, hogy elnézte a dá­tumot. Korda semmiképp nem tud jönni. De mert jókedvében volt, azt mond­ta a művelődési otthon­igazgatónak, hogy most már maga választhatja meg a dátumot. De köny- nyen játszunk a bizalom­mal. („Ügy szállong a semmi benne ...”) Mennél szimp­lább a semmi, annál rátar- tibb. Bejön hívás nélkül is, leül és elterpeszkedik. Az­tán beszélni kezd, mintegy kioktatólag: — higyje el uram, én tudom, hogy mi kell a népnek. A melós szórakozni akar, meg jó­kat röhögni. Csinos lányok kellenek a színpadra, jó magasra felsliccelt szok­nyában; vaskos viccek kel­lenek, mert a választékos humort nem érti. Sláger kell. meg nóta, mindegyik­ből egy kevés, jól megke­verve. Nem a magukfajtá- nak csináljuk mi a műsort, kedves uram. Maguk jár­janak színházba, vagy mú­zeumba. Ülök egy Trabantban, zötyögünk valahova Gu- lácsra, Tivadarba. Előttünk mikrobusz veri a port, te­tőtartóján állványok, össze­csavart vásznak, lepántolt utazókosarak. A kecskemé­ti színház egyik kitűnő fia­tal művésze fogja a volánt, hátul is színészek ülnek, s szöveget mondanak össze. Moliére Dandin György című komédiáját tanulták meg néhányan, s most jár­ják vele a falvakat... — Rég volt, mese volt — mondja a Semmi és szivar­ra gyújt. Valóban mese volt, de szép mese. Ahogy megér­keztünk a faluba, néhány színész körbejárt, s kido­bolták az eseményt: este színház lesz a tanácsház előtt. Vidámság, móka, ka­cagás ! Hamar körbeálltak bennünket az emberek. — Hol fognak szerepel­ni? — kérdezte valaki. — Bizony — mondta a társulat vezetője, — ácsol­nunk kéne valami színpad­félét. Azt látni kellett volna, hogy mozdult meg a falu. Jött egy lovas kocsi, meg­állították. — Jóska, hozzuk el az iskolából a régi padokat, meg a dobogókat. A pa­dokra ülünk, a dobogókon meg majd játszanak. Jóska már fordította is a lovat, s mentek. Került szeg is, meg kalapács is. A dobogókat söröshordók­ra tették, s oldalt össze­húzták egy léckerettel. hogy szét ne csússzanak. Megérkezett a tanácstitkár is. Az ablakon át adott ki áramot, s mire leszállt n Nap, s kigyulladtak a ref­lektorok, ott ült a régi pa­dokban a falu apraja- nagyja. — Ide figyeljen kedves uram — szólal meg ismét a Semmi. — Én ezt elhi­szem magának, mert én született hiszékeny va­gyok. A mi szakmánkban minden előfordulhat. de egy biztos: arra amit ma­ga mond, nem lehet üzle­tet alapozni. Néhány meg­szállott színész, és semmi több. Jól fésült hullámos haja volt a Semminek, vastag aranyláncot viselt a kar­ján, s mert látta, hogy nem figyelek rá, legyintett, s ellebegett „mintha vala­minek lenne a pora.” (Mi legyen a sokfejü- vel?) Sárkányfű nincs. A kard sem alkalmas fegy­ver. Nem is akarok én már sárkányt ölni. Gyűj­töttem a fejemre épp elég tüzet, majd győzhetem hallgatni az ellentmondó véleményeket, köztük a legsúlyosabbat: hogy sza­bad ilyen szakszerűtlenül nekiugrani egy műfajnak, aminek százezrek tapsol­nak. Mert bizony csak an­nak ugrottam neki, akár­hogy is próbáltam lekere­kíteni a gondolatokat. Ha a szórakoztatással országo­san nem lenne gond — be­leértve a televízió szóra­koztató műsorait is, — nem virágozhatna az olcsó (ol­csó?) hakni sem. mert vol­na mérce, s hamar kitelne az esztendő annak, aki a lécet rendre leveri. Nem páváskodhatna a semmi, hanem félreállna a művé­szet elől. S ha én művé­szetről beszélek, nem fel­tétlen a komolyat, a meg- rendítőt értem alatta (ez korunk egyik legnagyobb tévedése). Beethoven köny- nyed kis kontratáncai épp oly művésziek, mint az • Örömóda. A Benkó-dixi- eland nekem van olyan kedves, mint a Vízöntő, vagy a Vujicsics együttes. Kizárólag a hangulatom dönti el, hogy melyiket kapcsolom be. Azt is be­vallom: nyomtam már át a tévét Shakespeare-ről a Telepódiumra, amiben vé­gül is csalódtam, mert nem szórakoztatott, csak röhög- tetni akart. S ha valaki a szakszerűségem kérdőjele­zi meg, annak is lehet iga­za. Többnyire valóban színházba járok és múze­umba. Ami pedig azt a „híre­sen hírhedt” 118-as rende­letet illeti, amiről legutóbb vita robbant ki irodalmi hetilapunkban, megint csak azt kell mondanom: nem vagyok biztos abban, hogy rendesen végiggon­doljuk mi a dolgokat. A rendelet bevételre ösztön­zi a művelődési intézmé­nyeket, s a megszerzett pénz szabadabb felhaszná­lását teszi lehetővé. Azt ír­ja az egyik vitacikk: „A bevételek növelésének kényszerítő hatása még a legmegszállottabb népmű­velőt is az igénytelenség, a kommercializálódás felé viszi. Mert csak az operet­tel, a magyar nótával, a blődlivel lehet becsalogatni az embereket, s lecsapolni belőlük a pénzt.” Hej, de jó lenne ezt a sokfejűt mégiscsak becserkészni va­lahogy! Mert nem a „bevé­telek kényszerítő hatása” viszi a népművelőt az igénytelenség felé: a kínált műsorok igénytelenek, vagy azzá válnak a kom­mercializálódás kivédhe­tetlen folyamatában. A sok magát kellető tehet­ségtelen, aki valóban csak a „pénzt kívánják lecsapol­ni”, s kétszer mondanak el egy viccet, mert elfelejtet­ték a másikat, ők az amúgy sem túl színvonalas szórakoztató ipar lejáratói. Szerencsére ők olyan ve­szélytelen műfajban mű­ködnek mint a sláger, a blődli, a jópofáskodás. Ha légtornászok lennének, es­ténként zuhannának le a magas trapézről. Mert az igen. Az halálos művészet. Ott a gravitáció törvénye torolja meg a dilettánsko­dást. Itt az ízlés, a jó ér­zés. az értelem kellene, hogy megtoroljon mindent ami álság, ami talmi de ér­tékként tetszeleg. A sárkány fejével kéne szót érteni (mindegy, hogy hány van neki). Az ŐRI, az IRI meg a még ki tud­ja hogy hívják rendezőiro­dák és amik még lesznek, GMK-ban, kisvállalkozás­ban, ők miért nem érde­keltek abban, hogy Tu- nyogmatolcson is mérhető legyen a minőség, s ne mindig a léc alatt? Azt hi­szem, ide közös művelődé­si és pénzügyminiszteri rendelet se kéne, csak tisztességesen tenné min­denki a dolgát. Mint az artista, aki tudatában van annak, hogy ha leesik, nincs többé felállás, s ez­zel együtt vállalja a tripla szaltót. (Halálos művészet? Miért, nem mindegyik az?) (Légtornász a porondon) A művelődési otthon fia­tal igazgatója rakosgatja a borítékokat. Ő még nem emlékszik arra az időre, amikor a Faluszínház, ké­sőbb a Déryné Színház szervezője járta ezt a vi­déket is. Havonta megfor­dult a Túr, Tisza, Szamos környéki kis falvakban, s minden közönségnek tu­dott ajánlani szíve szerint valót. A szerződések egy­értelműek voltak, a kap­csolat korrekt, a színház évekre tervezett, s egyet­len. fellépési helyet sem akart elveszíteni valami szervezési vagy egyeztetési műhiba miatt. Azonkívül játszottak mindent. Ope­rettet, vígjátékokat, néha „becsempésztek” egy-egy „komoly” drámát, színmű­vet is a szatmári kis falu műsortervébe, csak úgy, hogy „vegyétek meg a Szélvihart, nem drága és jó. Ha megegyezünk, leho­zom a Bástyasétányt, vagy a Bált a Savoyban”. Apró kis „árukapcsolás”? Szerin­tem okos kultúrpolitika volt. A sárkánynak egy fe­je legalább tudta mit akar. S mára — úgy tűnik — csak egyet akar: bevételt, pénzt. Ezért vált ismertté a hírhedt „zsinór-hakni”, amikor a szórakoztatásra összeállt gyengécske stáb három-négy helyen lép fel egy nap. összecsúsztatják a programokat. Amíg az egyik faluban a „nagy név” még mondja a magáét a színpadon, a plusz 6 főből három már a másik falu­ban idétlenkedik. A műve­lődési otthon igazgatója pe­dig nézi az óráját és az eget. Az órát azért, hogy mikorra érhet ide a mű­vész, aki miatt a közönség megvette a jegyet, az eget pedig • azért, hogy nem lesz-e felhőszakadás, or­szágos hóvihar, nem árad­nak-e ki a folyók, melyek elvágják a két falu között az utat. Aztán végre be­esik a színpadra akit vár­tak (a plusz 6 főt már mindenki unja), ám a „nagy név” sem az igazi. Látszik rajta, hogy fá­radt, reflexei lassúak, a szöveg is akad, amit jól bejáratott fölényes rutin­nal hidal át. Egyébként jó művész, de ha artista len­ne, most leesne és össze­törné magát a porondon. (Epilógus.) — Akarsz még beszélgetni a sárkány­ról? Nem igazi sárkány ez, sok apró kis sárkányután­zat fújja a gyertyalángot' körülöttünk; nem félelme­tesek, csak idegesítőek. El­tűnnek talán egyszer, csak győzzük kivárni a mese végét. A kultúrotthon-igazgató bedobja a köteg levelet az alsó fiókba és feláll. Kint az előcsarnokban tánccso­port gyülekezik, próbára jönnek a citerások is. — Tudod — teszi vál­tamra a kezét, — van azért szép példa is. Nekem egész évre összesen 30 ezer forintom van műsoros rendezvényekre. A múlt­kor itt volt az Állami Népi Együttes szervezője, s meg­próbáltam alkudni vele. Megmondtam neki, hogy tízezernél nem tudok töb­bet adni, s már ez is el­vitte egyharmadát az egész­éves pénznek. A szervező bólintott, s azt mondta: rendben van. Pompás műsorral jöttek. A falu azóta is arról be­szél. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET g A SÁRKÁNY FEJE Ducki Krystof: Harapás (részlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents