Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. május 11. KM HÉTVÉGI melléklet I változó életöhk ' Lőjünk bakot! Van a szobánkban egy selymes őzbőrdarab. Finom a ta­pintása, amikor kislányom először megsimította sajnálta a hajdani őzsutát, akit a csúnya vadász bácsi lelőtt. Mellette a kikészített borzbőr durván meredező szőrszálai inkább riadalmat keltettek, hegyes karmai miatt rá se igen mer lépni senki. A két vadbőrt egyik ba­rátomtól kaptam. Trófeáktól zsúfolt szobája kevésbé díszes példányaitól vált meg. S ná­la csodálkoztam először a drága pénzen vett mélyhűtő ládán. „Kell a vadhúsnak, hogy akár fél év múlva is le­hessen fácánlevest, őzpörköl­tet főzni,” — szólt a magya­rázat. Vadásztörténeteket hallot­tam, s aimii meglepő: sokkal több panaszt, mint dicsére­tet. Zsörtölődött a vadászat kiárusítására, mérgelődött a vadászók kiszolgáltatottságá­ra, de legjobban az „úri va­dászokat” szidlta. Azokat, aki —- ha tetszik, ha nem, •meghivajtják magukat a va­dásztársasághoz, és puska- végre kerítik a legszebb pél­dányokat. S ehhez ők csak jóképet vághatnak, hiszen a vendégek hatalmúiknál1, be­osztásuknál fogva sokat te­hetnek. ★ Olcsó dolog lenne azok tá­borába szegődni, akik már szinte sportszerűen „dzsent- ri-iraajmolásnak”, újgazda­gék, a hatalom birtokosai ki­váltságos sportjaként emle­getik a vadászatot. Számta­lan megtörtént és a szóbe­széd által kicifrázott esetet lehet sorolni — talán az ol­vasó is tud néhányat szű- kebb környezetéből — ezért ezeket mellőzzük. ■Nem állhatunk a másik oldalra sem, a szen­vedélyes vadászok közé, alkik hajnalok hajnalán kelnek, hideg őszi esőben órákat gubbasztanak lesben a várt zsákmány reményében. Biz­tosan megvan ennek is a szépsége, még ha az emberek többségét közömbösen hagy­ja az ilyesmi. Annyi biztos: sem sport­nak, sem szórakozásnak egy­általán nem olcsó mulatság a vadászat. Ezért lehet, hogy a megye vadásztársaságai­ban jegyzett másfélezer va­dászból csak minden ötödik a 35 éven aluli. Maradjunk a két véglet között, s beszéljünk arról, amit minden vadász szívesen haill (s aimi bizonyíthatóan igaz) — mármint a vadgaz­dálkodás hasznáról. ★ Ki hinné, hogy az a 41 va­dásztársaság, amely a me­gyében. működik, az utóbbi három évben mindenfajta népgazdasági átlagot messze meghaladó gyorsasággal nö­velte bevételeit. A több, mint másfélszeres növekedés azt jelenti, hogy tavaly már a húsz milliót közelítette — a javarészt vadeladásból és bénvadásztatásból származó bevétel nagysága, amit a ki­adások nem értek utol, így a múlt évben köziéi három­millió forintos eredményt könyvelhettek ed — ahogy azt a vadász szövetség me­gyei intézőbizottsága éves beszámolójáb an megái lapí­totta. Ehhez viszont már nem élég a természet terített asz­tala, mert ha csak arra vár a vadász, akkor nem a va­lóságban, hanem legfeljebb képletesen lőhet bakot. Mert amíg felnő egy kapitális tró­feával rendelkező, majdani aranyérmes őzbak hosz- szú idő, féltő gondosko­dás szükségeltetik. Ám az apróvadak sem kivételek, mert vigyázni kell a nyu- lat, keltetni a fácáncsibé­ket ahhoz, hogy valamikor ősszel puskavégre kerüljenek. Ezek után minden elisme­résem a vaddisznóé. Népsze­rű sertésünk távoli rokoná­ból öt évvel ezelőtt 150-et becsültek a megyében, s megszületett az ítélet: teljes kilövéssel szükséges felszá­molni őket, mert különösen az apróvadas területen sok kárt okoznak, de még a pa­naszkodó tsz-gazdák is el­mondhatják, mennyi bajuk van az erdőből kicsörtető, s a mindentele szakszerű nö­vényápolással kezelt vélemé­nyek dézsmálásával. Ám íté­let ide, s oda, minden (ta.vias.z- szal csíkoshátú vadmalackák turkálták fel a zsenge növé­nyeiket, s hiába lőttek tavaly több mint kétszáz vaddisz­nót, mert a sok-sok hajtő- vadászathoz is alkalmazko­dó (s mégsem buta disznó) ahelyett, hogy csökkenőben lenne, egyre több helyen tű­nik fel. Vásárosnamény és Tarpa határában ezzel is hasznot hajtva — amennyi­ben külföldi vadászok álltak Lesben, tértek haza boldogan zsákmányukkal. ★ Sok az eszkimó, kevés a fóka — tartja a valóságot idéző szólás. Ugyanezt le­fordíthatjuk a vadászok nyelvére is. Ok is többen vannak, mint amennyi va­dat lőni szeretnének. Jó, ha minden tizedikre jut évente egy-egy őzbaik. (S tegyük hozzá újra, hogy drága szó­rakozás, mert egy átlagos példány húsa 1500—2000 fo­rintot ér, amit érdemes a ke­reskedelemmel, exporttal foglalkozó MAVAD-nak vagy valamelyik másik, újonnan alakult cégnek lead­ni, míg egy aranyérmes agancsért a külföldi vadász több tízezer forintot hagy nálunk, kemény valutában.) Marad a „mindenki vad­ja”, a fácán, amiből évente több tízezret keltetnek, így a sokat talpaló egyszerű va­dásznák is jut téritekre be­lőle. No és ne hagyjuk ki tapsifüleseinkat sémi, hiszen — ha éppen nem bérvadá­szatra ajánlják fel az állo­mány egy részét — közülük is puskavégre lehet kapni néhányat. Az előbbiekből adódik, hogy kénytelen-kelletlen, de mérsékelni kellene azok szá­mát, akik vadászni szeretné­nek. Pedig a különböző va­dásztársaságoknál több. mlint négyszázan állnak sorba, hogy végre elfogadják je­lentkezésüket. (S itt már le­gyen külön tanulmány kér­dése, kiből miért lesz vadász, milyen hivatalos útja-mód- ja, s nem hivatalos megol­dása van annak, hogy vala­ki végre puskát vehessen.) Minden esetre az országos szövetség a VTezőgazdas ági Minisztériummal karöltve irányelviként adta meg, hogy legalább kétszáz hektáros te­rületre jusson egy vadász. Ennyi területen a kilövés­ből, vad befogásból évente 50—60 kilányi vadat „nyer­tek” a megyében, erős szó­ródással. A különbségeket mutatja, hogy a gávaven- csellői és tuzséri vadásztár­saságok átlaga a harmadát sem érte el Ramocsabázának vagy Tunyogmatolcsnak. Csakhogy nem a helyi nóimródotk ügyességén, célzó- képességén múlik, mennyi vadat ejthetnek el. Legalább ennyi függ a vadgazdálko­dástól. Ezért ne mosolyogja­nak azok, alkik néhány hó­napja az egyik nyíregyházi üzlet kirakatában vadász­egyenruhás tablót láttak. Miért a vadőrök szakmun­kásképző iskolába jártak, hogy megszerezzék a szüksé­ges ismereteket nemcsak va­dászatból, hanem vadte­nyésztésből is. Az egyesü­leti vadászmestereknek tan­folyamat szerveztek, mert náluk is szükséges a megfe­lelő végzettség. Ahhoz, hogy legyen mit lőni, előbb a vadat etetni, gondozni kell. Különösen a mosifamii kemény tél mutatta meg, milyen áldozatkész em­beriek vannak a vadiásztársa- dalimon belül, mert ők vol­tak azok, akik fáradtságot nem ismerve gondoskodtak a hideg és hó fogságában élel­meit alig találó kisebb és nagyobb vadakról. Már büsz­kélkedhetünk is, hogy a mándotoi, kisvárdai, vásá- rosmamiényi erdőkben állan­dó vad lett a gímszarvas, a telepítő Tiszádéban és Mén- dokon kívül másutt is meg­jelent a dámszarvas. S ah­hoz, hogy valaki fácánt lő­jön, előbb nevelni kell a csi­béket, mert az utóbbi öt év­ben közel félmillió napos fá­cánt vásároltak a vadásztár­saságok. S ha a következő időben valamivel kevesebb nyulait lőnek néhány terüle­ten, az azért történik, miért célszerűnek tartják számu­kat gyarapítani. A vérbeli vadásznak biz­tosan nem jó érzés, amikor külföldről jöttéket azért fo­gadnak, mert a bárvadászai jól fizet. (S ez nemcsak a vadásztársaságnak bevétel, hanem a népgazdaságnak is. mert a közvetlen vadászattól jóval több pénzt hagy itt a gazdag külföldi.) A tapaszta­lat szerint elégedettek is a vadászattal, azonban a ven­déglátás és -fogadás még sok helyen hagy maga után kívánnivalókat. ★ Hajdanában a nagyurak kiváltsága volt a vadászat. Könnyű lenne azt mondani, hogy most már boldog-bol­dogtalan kaphat puskát a kézbe, hogy akár bakot lő­jön. Ebből csak annyi biz­tos, hogy a vadászat is de­mokratizálódott — vala­mennyire. Igaz, a társaságok létszámának közel fele két­kezi dolgozó, azonban a pus­kás embert most is valami­féle csodálattal nézi az egy­szerű halandó. Pedig nem érdemes csodálkozni. Ugyanolyan emberek a vadászok is, mint a többi más, akinek valamilyen szenve­délye van a horgászástól a bélyeggyűjtésig. Az ember egyik legősibb — akkor bizony pusztán élelemszerző, létfenntartó — tevékenységét űzik, magasabb fokon. S ha véletlenül rálépek az őzbőrre, meg a boltban vett báránybőrre, akkor ez jut eszembe. Lányi Botond Környezeti veszedelmeink Mérgezett víz folyt talk a hatok az akváriumban, tőle. A lakos­ság életösztönén (hisztériáján, bizalmatlan­ságán) múlott, hogy nem történt világra­szóló katasztrófa Vácott. A Chinoin Gyógy­szergyár „szeméttelepéről” anyagok mosód­tak ugyanis a környék kúfevizeibe. De míg a napnál is világosabbá és forróbbá nem vált a helyzet, az illetékeseknek volt mer- szük a tényeket is tagadni, vagyis volt meir- sziüík emberéletekkel hazardírozni. Bizonyá­ra sokan emlékeznek még erre a megdöb­bentő esetre, hiszen a megtörténte óta el­telt idő arra sem lehetett elegendő, hogy az akkor legveszélyeztetettebbek, a váci kis­gyermekek túlnőjenek szüleik állimagassá- gán. — Minden szerencsétlenségnek, úgy a környezetnek is meglehet a maga haszna — mondhatná a cinikus ember —, például odafigyelésre késztet. ★ Sajnos van hová figyelni. Néhány riasz­tó adat és tény a mindennapjainkból: Az országban évente 300 ezer tonna olyan ve­szélyes, mérgező huliadékanyag keletkezik, amelynek ártalmatlanná tétele különleges kezelést igényelne. Csak hát ehhez egy megfe­lelő technikával felszerelt megsemmisítő- ke- zelőihélózat kellene, de az nincs. 1979-ig a jogi rendezetlenség miatt — felügyelő, illet­ve ellenőrző gazdájuk sem volt a veszélyes hulladékoknak. Egyes becslések szerint a termelésben keletkező szilárd, szeméttelep­re dobott anyagok mennyisége esztendőn­ként 4 százalékkal, a háztartási szemét pe­dig 7 százalékkal nő. Ez gyorsabb, mint a termelés növekedése. Hazánkban a nagy­üzemi állattartó telepekről egy évben ki­kerülő tisztítotton hígtrágya térfogata meg­egyezik a Velencei tóéval. E kezeletlen szennylét a lehető legesetlegesebb módon tüntetik el. Folyóvízbe, tóba vezetik, a föl­deken ellocsolják, szikkasztják. „Élő” tala­jaink területe az utóbbi időben évről évre 8—10 ezer hektárral, két-három átlagos nagyságú tsz területével csökkent. A ter­vek szerint csak az ezredforduló után ér­hetjük el, hogy a termelésből kivont és re- kultivált (művelésre újra alkalmassá tett) földdarabok nagysága megegyezzék. Pest le­vegője — más nagyvárosokéval összevetve — a világon a legszennyezettebbek közé tartozik. Magyarország a bruttó hazai ter­mékből mindössze fél százaléknyi értéket fordít környezetvédelemre — és e töredéket is borzasztó nehéz tartani. Ez az arány nem állja ki az összehasonlítás próbáját, a fej­lett nyugati országok azonos kategóriájú mutatóival. ★ — Hallod a kakukkot, kislányom? — Miért, hány óra? I phptnp i/ipr jc ez a párbeszéd, I—CIICIIIC Vlbb lo (egy kiránduláson hangzott el), ha nem jelezne egyúttal valami irtózatos szakadékot a mai ember és a ter­mészet között. Nem ismerjük eléggé az élő természetet, és amit nem ismerünk, azt nem is csodáljuk, sőt annak nem fáj a sorvadása sem. Ez az elidegenítés is szerepet játszik abban, hogy a földön kétezer növényfaj és fajta teljes kipusztulása fenyeget, és hogy az állatvilágból is el-eltűnnek egyes fajták örökre. Az ember saját jövőjének árt, hi­szen szüksége lehet minden létező, vagy egy­kor létezett élőlényre, illetve annak génjei­re. Ne csak a belátható hasznosítási módok­ra gondoljunk, — mint mondjuk a kereszte­zés, nemesítés — de számolni kell olyan felhasználásra is, ami a mai fejlettségi szin­tünkön még elképzelhetetlen. Csak érdekes­ségképp megjegyzendő, hogy a jövőben pél­dául a fémkohászathan számítanak a mik­roorganizmusok segítségére. •k — Mennyire közvetlen a veszély? — — tesszük fel a kérdést, még akkor is, ha tudjuk, hogy a környzetről csak mint egysé­ges, elemeivel bonyolultan egymásra ható földméretű rendszerről érdemes csak be­szélni. Szóval arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen gyakran szállnak a Kárpát- medence fölé savasesőt hozó feihők? Med­dig savanyodnak meg a termőföldjeink? Megeshet-e, hogy Magyarország tiszta víz­ből külföldi behozatalra szorul? ... De a leg­izgalmasabb lenne azt megtudni, hogy ezek a környezeti ártalmak, amelyekkel itt és most együtt élünk, mennyire mennek rá az egész­ségünkre itt és most? Válaszképp ez utóbbi kérdésre ezúttal hadd hozzunk csak egyet­len példát: Egy Borsod megyei felmérés tanúsága szerint, minden száz emésztőszer­vi daganatos megbetegedésben szenvedő felnőtt ember közül hetven a megenge­dettnél magasabb nitráttartalmú ivóvizet fogyasztott. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a mintát egy erősen nitrátszennyezett vidéken vettek, viszont a forrás nem szól anról, hogy a megbetegedések a normális­nál mennyivel voltak gyakoribbak. Vitathatatlan, í%0”b[,LS; vagy a nápolyis zacskót eldobálók roncsol­ják igazán a környezetet. Bár a magatartás- kultúránk elégtelensége, illetve az azzal já­ró következmények sok gondot okoznak a környezetvédőknek. Ám, ha igazán nagy veszélyeket magában hordozó tevékenység­ről vagy szennyezésről akarunk szót ejteni, akkor a termelő cégek munkáját kell kipel­lengérezni. A váltototoknak a környezettel szemben tanúsított magatartása, a legtöbb esetben elmarasztalható. Csakhogy egy kol­lektíva megítélése a legkevésbé függ attól, hogy mennyi olajat engedtek az élővízbe, mennyi szénmonoxidot, pernyét a levegőbe. Egy a fontos, a termelő egység gazdasági eredményessége. Ilyen a hazánkban kiala­kított gazdasági rend, ilyenek a szabályozó­ink. A bírságok, mint negatív ösztönzők sem igazán csinálnak kedvet a környezet- védelemhez. A kirótt összeget ugyanis költ­ségként számolhatják el a cégek. Igaz ugyan, hogy elvileg nem háríthatják tovább a rájuk szakadt terhet, vagyis nem emel­hetik a bírság miatt az áraikat,... de hét köztudomású, hogy a költségeket terhelő forintok, puha forintok. Zavart az keltene, ha mondjuk az érdekeltségi alapból kellene ugyanannyi pénzt leperkáLni. Ekkor viszont nemigen lenne tartható a termelés jelenlegi színvonala, ami országosan már az élet­színvonal politikánkkal összefüggő kérdé­seket vetne fel. ★ Kibúvót, egyedi elbírálást, mentességet nem lehetetlen találni. Mód van rá, hegy az üzemek mentesüljenek a bírság pt ogres,■ szív része alól, ha például „intézkedni kez­denek” az általuk okozott szennye:-:: meg­szüntetése érdekében. Mondjuk, készítenek egy tervet, vagy látszólag komolyan fognak egy környezetvédelmi beruházáshoz. A befejezés persze évekig várathat magéra — kereslet túlsúlyos,, fejlesztési forrásokkal küszködő gazdaságunkban — különösebb kockázat nélkül. Minden eseti : a büntetés nagyobbik hányadát addig sem szenvedik. Persze ilyesmit- csak azoknál a vállalatok­nál érdemes csinálná, ahol nagy pénzekről van szó. Olyan cég pedig az országban sem sok van, hát még a megyében. T.a ~aly előtt például a nyíregyházi üzemek összesen nem fizettek annyi légszennyezési bírságot, hogy abból egy Trabant ára kijött volnia. Tagyük hozzá, a büntetések kiszabásának alap; az önbevallás. Ha már a levegő tisztaságával foglalkozunk, egy poén erejéig embtsük meg, hogy más szerv méri a szennye get akkor, ha a levegő felfelé áramlik, megint más, ha lefelé, és újból csak más, ha oldalra mozog. A bírságolás természetesen egy ne ­gyedik szerv feladata, A legtöbb fejtörést, ; veszélyes, (mérgező, fertőző) hulladékok okozzák. S zab o 1 cs -S zatm árban tavaly tik ezer tonna ennek minősülő anyag keletke zett. E mennyiségnek kevesebb, mint hét százalékát hasznosították újra. A félelmetes anyagokat — az ideiglenes megyei tároló elkészültéig — vállalati hátsóudvarokban őrzik és tárolják — jól-rosszul. Meglepő az a rövidlátás és hozzá nem értés, amelynek következtében néhány megyei tsz-vezető hajlandó (lenne) szerződni arra, hogy fő­városi üzemek toxikus hulladékait a saját gazdasága területén elhelyezze. Szűkebb pátriánk számára a végleges megoldást az jelentené, ha mihamarabb elkészülne a re­gionális (területi) tározó, illetve megsemmi­sítő. Szakemberek szerint, hogy e két— három megyére kiterjedő regionális égetők, semlegesítő állomások még nem üzemelnek, abban szerepet játszik a pénzhiány mint fő­ok mellett az i,s, hogy nincs az a megye, amelyik önfeledt boldogsággal nyitná meg egy-egy ilyen üzem előtt a határait. •k A teljesség igénye nélkül szóltam. Terje­delmi okok miatt a környezetvédelem, il­letve a környezetkárosodás nagyon fontos területeit meg sem említettem. Nem mond­tam el, hogy nemcsak a környezet tönkreté­telében, de a megtisztításában is születtek már hatalmas eredmények. Nem mondtam el, hogy seregnyi tudós dolgozik a meg­bomlott természeti egyensúlyok helyreállí­tásán, hogy az egykori „szabad javak” (víz, levegő, napfény) közgazdasági értelemben vett értékké átalakulása, egyesek szerint milyen változásokat idézhet elő a nemzet- gazdaságokban, a világgazdaságban. Lefes­tettem viszont, egy sokkoló képet, talán a valóságosnál szomorúbb színekkel. Tettem pedig mindezt azért, hogy rádöbbenjünk, talán ez már az az óra, amelyikben már nem térhetünk ki a közös gondolkodás és a környezetóvó közös cselekvés elől. Sztancs János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents