Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4. A város felől érkezünk és hamar átfutunk a szélbarázdában ülő kis falun, azután befordulunk egy keskeny keresztutcácskába, . aminek virághóból való fala van két oldalt. Amint kinyitom a gépkocsi ajtaját, megcsap a tavaszi meggyfák kesernyés illata. Másodikul lépek be a léckapun, ami szemmel láthatóan nem vagyont őrző kerítés tartozéka, hanem csak arra való, hogy az aprójószágot megtartsa az udvaron. A barátom, aki idehozott, megáll az udvar közepén és nézi a kis portát uraló szalmatetős hajlékot. — A házun/k! — mondja, amikor utolérem és abbamarad mellette a cseszteté- sem. Kiváncsi rokonszenvet ébresztett bennem megindult- sága. Nézem én is az épületet. A tetőgerinc hajlott, a falak töppedtek, süllyedtek, az ablakok kicsik, vaksik. Olyan az egész, mint amikor a vénember a fejébe húzza kopott kucsmáját. Nem is ház ez, hanem viskó. De nem szólok róla, pedig valamit mondanom kellene, érzem. — Alapozás nélküli vert fal... Lassan leül egészen. Amúgy nem sokat ér, de nekem több, mint a városi, amiben most lakok!... — mondja halkan, magyarázóig a hallgatásomra. — Itt élnek a szüleid ...! — próbálom megokolni a ragaszkodását. Bólint. — És ez a szülőházam! — toldja hozzá, hogy tudtomra adja: több okú a ragaszkodása, mint amennyire én taksáltam. Az udvaron nem esik több szó róla, de bent az asztalnál az első pohár borital után tűnődve kijelenti: — Eső neveli a mezőt, az embert meg a szülői ház! — És akinek nincs? — kérdezi a hajlék ura, a barátom idős édesapja. Kérdése korábbi töprengéseimhez térít. Meg-meg- fordult már többször a fejemben, hogy háznál már nem szülnek az asszonyok — csak akkor, ha a csecsemő szokást, rendet hagyva törekszik elő. Aki időre érkezik, az műszerek közé és orvosi segédlettel érkezik. Szülőszobája lesz, nem szülőháza. — A szülőházra nem azért emlékezünk, mert be- leszülettünk, hanem mert benne éltünk is — igazít gondolatmenetemen a barátom. A városi ember gyakran változtat lakást. Idős korában talán nem is emlékszik rá, melyik volt az az épület, az a szoba, amiben először lakott, elkezdte az életét. Mást ért már a ház szón is, mint az idősebb korosztályba tartozók. A régieknek otthon, fészek volt a ház. A fiatalok házon épületet értenek, amiben van tulajdonukban vagy rendelkezésükre egy lakás. A nagyapák nyelvében a ház szobát is jelentett — ágyasház. Arany János a Toldi szerelmében írja: „Tetszett-e magyar szív a fejedelemnek: (nem is a kis házba, a nagy házba mentek) ; ott az asztalfőre ültjeti vendégét...” Szabolcs- Szatmár megyében sok helyen ma is a nagyobbik szobát nagy háznak, a kisebbet kis házno,k mondják. Természetesen szülőházon régen sem értett mindenki ugyanazt. Volt, akinek házikó volt, keveseknek nagy, díszes palota, másoknak kastély, udvarház és sokaknak kunyhó, viskó. Az is igaz, hogy a szülőház nem fal, tető, ajtó, ablak együttese volt csupán. Jelentette a benne élő csaVALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ládot, az anyát, az. apát, a testvéreket is. Az ember emlékezetében ezek szétvá- laszthatatlanul együtt voltak. Méltán írhatta Petőfi: Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. Voltak Árpád-házi királyaink is. Az egyazon őstől való származást értjük ezen ma is. Jelentett valami emberi lényeget is. Ugyanis a szülőház az volt, ami a gesztenyebélnek a héj. Védett, Te gyermekasszony, ha hazajössz este, fénnyel telik meg a szoba körben, mintha csillag suhanna leülni a székre, csupa fény az asztal vacsora közben. Gyermeke talál-e a lakásban kisdedaltató meleget, viselkedésre és kapcsolatteremtésre mintát? A családok felbomlásának, a válások okának gyökerei vajon hová nyúlnak? Mennyire vagyunk hibáztathatok abban, hogy a szülőházat nem tudtuk pótolni? Egyáltalán lehet-e, és szükséges-e pótolni? Avagy korunk parancsa, hogy másfajta kötelékekkel kell kapcsolódni mai képét. írók, költők és mások is vallanak hasonlóról. A számomra egyik legkedvesebbet idézem, Fodor András Táj című versét: A malom mellett csilíámlik a tó, Az út mentén a kenderáztató. A fűzfák árnyán barna asszonyok, fehér ingválluk messziről ragyog. És mind nevet, egy térdig vízben áll, — a kenderkévék nedves szaga száll. Szellő billenti nyárfa levelét tobzódva hordja új színét a rét. A szőlős dombon égi kékbe nőtt, közösségi és nemzeti érzése pedig fertőzhető. Fertőzésének a veszélye megvan. Ez arra int, hogy megkérdezzük magunktól: a mi gyermekeink az anya— gyermek kapcsolatok kezdeti időszakában kaptak any- nyi segítséget a fejlődéshez, mint amennyit egykor a szülőház adott igyekezetből, gondoskodásból, szeretet- ből? Másik kérdés: nem bíztunk-e túl sokat az alig vagy egyáltalán nem elemzett és folyton változó környezetre és nem értékeltük-e túl a magunk alkotta kapcsolatrendszereket ? A mai embert sokkal jobban befolyásolja a közeli és távoli világ, mint a nagyapáinkat befolyásolta. A Szabó György: táplált, nevelt. A gyermek benne született és benne nőtt, elválasztani sem igen tudta magától. Minél gyermekebb volt, annál kevésbé szakadhatott el e „héjtól”. Nem tudhatta, hol végződik és hol kezdődik a a „héj”. Életében legelőször annak formáját öltötte magára és csak jóval azután a sajátját. Ifjúkorában ért oda, hogy „kiléphetett” e héjból, de ha ,kilépett” is, a héj formáló nyomait magán és magában viselte holtáig. A legfontosabb talán említeni, hogy a szülőház jelentette az anyát is: az oltalmat, a szeretetek a biztonságot, az első rnegka- paszpodás lehetőségét és alkalmát abban a világban, amibe beleszülettünk. Kezdetben a kisdedaltató meleget, majd a kapcsolatfelvételre, a viselkedésre a mintát, amit rajta keresztül nyújtott a család. Utánozva és játszva próbáltuk ezeket követni, megélni, amikor pedig ifjúkorba értünk, az így szerzett „tudásunkra” támaszkodva tettük meg első, bizonytalan lépésünket a partnerkeresés, később a párválasztás és a családteremtés útján. Hogy szeretni, örülni, ragaszkodni, bízni és felelősséget vállalni tudunk, azt elsősorban a szülőháznak köszönhetjük. Akinek nincs szülőháza, az pedig annak, hogy volt, ami azt pótolta. Kosztolányi Dezső így ismeri el ezt Énekek éneke című versében: A te kegyed áldása megvert, A te oldásod megkötött, S libegve tartasz engem, embert Az Isten és állat között. Titokzatos örök művésznő, Ki ezt a sorsot rótta rám, Boldogtalan játékra késztő, Csodára nevelő anyám. A szülőház egyre inkább múlt. Múlt, mert felnőve emlékké válik az elröppent gyermekkorral együtt. Említése sóvárgást, vágyakozást támaszt az egykori hajlék, mint távoli, elveszett, elmúlt dolog után. Múlt, mert az egészségvédelem fejlődésével a szülőházat csaknem mindenütt kiszorította már a szülőszoba. A nagyarányú építkezés, a gyakori költözködés egyik helyről a másikra, lehetetlenné teszi a gyermekben mindannak átélését, amit a szülőház jelent. A ház lakássá ridegül. Annak, aki lakásokban gyerekeskedik, nőtt ifjúvá, vált felnőtté, mit jelent az otthon? Érzi-e azt, amit Juhász Ferenc egyik szép verse mond?: valóságunkhoz és a jövőhöz? Nem tudok válaszolni e kérdésekre. Talán ma még nem is lehet válaszolni (?). 2 Ülünk a csíkos terítőjű asztalnál. Ezekről beszélgetünk. Gondunkból újabb gonddal riaszt ki a kis hajlék idős gazdája. — Sokszor el-elgondollko- zom azon — mondja megfontoltan —, hogy ha mi, idősebbek meghalunk, nem lesz a falunknak olyan lakója, aki itteni születésűnek válthatná magát. Egy egész falu, aminek minden lakója másutt született... Hát nem különös ez? Bizony különös! A szülőház kép- és érzésrendszeréhez szorosan kapcsolódik a szülőföld világa. A szülőházban kapott ragaszkodás szálai vezetnek át és kötnek földijeinkhez, népünkhöz, a hazához. Magamról ítélek, hogy ha a szülői házra gondolok, akkor szülőfalumat is hozzá- érzem, s emlékezetem perifériájában látom is. De megjelennek azok az emberek is, akikkel együtt éltünk, játszottunk, dolgoztunk, tanultunk és útra keltünk. Szülőfalum képével megjelennek a mezők, a messzibe futó utak, a kéklő fasorok, a hajnalok, a napnyugták, minden napszak száz és száz élménynyel. Tovább gondolva megelevenednek a szomszédos, majd a távolibb vidékek, amelyeket életem során bejártam, megismertem. Ezek együtt, sajátos szövődésben adják a haza lombokba burkolt házak, háztetők... Gyönyörű táj, úgy őrzöm arcodat, mint élő képet béna foglalat Arról is szót ejtünk, hogy a szülőházra emlékezve újra és újra átélem, miként „engedték hozzám a szavakat” szüleim, amikor beszélni tanultam, ötéves koromban is nehezen ejtettem ki az r-t, ezért százszor elmondták és elmondatták velem: répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó! A szülői házban tanult anyanyelv kapcsolt először az emberekhez és tette lehetővé, hogy érzéseimet, kívánságaimat velük közöljem. Ez a nyelv adott biztonságérzetet, amikor távoli tájak felé indultam, ez a nyelv támasztott bennem rokonszenvet azok iránt, akikkel messzi falvakban és városokban találkoztam és megértettek. Ez a nyelv kapcsolt — akkor csak sej lő tudatossággal — a hazához. Milyen volt ez a kötődés? Nem állítom, hogy mindenben jó volt, mert ellentmondásos volit. össze nem illő, egymást érvénytelenítő szálakból fonódott. De sokszálú volt, s meglehetősen erős köteléknek bizonyult. Sok szálát el kellett szakítani, de mint kapcsolatok fonadéka aLkalmas volt új, nemesebb anyagú szálak besodrására is. A változtatása nem volt könnyű, magányosan nem is lettem volna képes rá. Mostanában mondják és írják, hogy fiaink és leányaink történelmi tudata sérülékeny, mert hiányos, környezet hatása alól ma szinte lehetetlen kivonni magunkat. A szülői ház helyét elfoglaló szülőszoba, lakás és intézményegyüttes képes-e olyan és annyiféle hatás kifejtésére, mint amit korunk megkövetel ahhoz, hogy gyermekeink helytálljanak a jövőben? Ügy kell vizsgálnunk korunk valóságát, hogy biztosan tudjuk megállapítani: a jelenségekből, hatásokból és késztetésekből mi a törvényszerű, mi az elkerülhető és mi a sürgősen kiküszöbölni- való. Képesek vagyunk erre? Üj gazdasági intézkedéseink biztatnak: társadalmunk nem fél szembenézni a valósággal, a saját sorsával, tudni akarja, hogy bajai miből származnak, az előidéző okok kizárhatók-e és mi várható a jövőben. Ha a gazdaságban így, akkor életünk más területén is szembe tudunk nézni a gondokkal. Különösképpen akkor, ha növelni tudjuk magunkban az érzékenységet a szellemi életben mutatkozó hatások, szándékok, törekvések felismerése iránt és tanulván botlásainkból, okosan is ítéljük meg azokat. 3 Ülünk az asztalnál hárman — két nemzedék. S a beszédben elértünk oda, hogy „testi szemeimet behunyom, és lelkem iszemei- vel nézek” korosztályomra: mi* egy nemzedékbe tartozónak mondjuk magunkat, mert születésben közelesek vagyunk, egy időben voltunk ifjak, egyszerre lettünk felnőttek, együtt öregszünk is, és mosit e beszélgetés is azonos kiáltásnak hat a cselekvésre késztető közös bajban, de valóban értjük is egymást a szülőházban tanult nyelven? Hajlok rá, hogy higgyem, igen! De csak egy pillanatig! Elém sorakoznak nemzedékem tagjainak „privát” eszményei és bitem a kételkedés martalékává válik márKülönbözők voltak a szülőházban követésre kapott minták, azonos események részesei voltunk ugyan, de azokból más és más élettartalmakat őrzünk és eszményeinkben is különböző célok, eljárások és módszerek fogalmazódtak meg. Bizony sok eszmény silányodott taktikává, közvetlen gyakorlattá. Sürgették ezt az értékcsökkentést a vak vonzalmak, a szolgavágy és bizony sokak kezén agyagbálvánnyá vált a magasztosnak vallott cél. Hol tartanak ezek az emberek most? önmagukat jól „megvaló- sítottnak” hiszik, erős a biztonságérzetük, módfelett bíznak magukban, annyira hisznek „privát” eszményeikben, hogy saját útjuk folytatásának látják a jövőt. Tovább és tovább akarnak menni. Ez az erős vágy már annyira megrontotta látó- ' és hallószerveiket, hogy nem látják, ami mások számára nyilvánvaló, nem hallják, amit hallani kéne. Akadályozzák gyermekeiket abban, hogy belenőjenek életükbe, megtanulják a korszerű magatartást és gondolkodást. „Tartják magukat” konokul, szemben a fiatalokkal és mindazokkal, akik megmaradtak látóknak és ép hallásúnak. Konokságuk felett nem múlik bennük az idő. E konokság láttán a fiatalabb nemzedékben megerősödött a vágy arra, hogy minél előbb kiszorítsa, „temesse” a makacs apákat. A régebbi nemzedék kihalása valóban segíti a szükséges fejlődést, ha azonban valami miatt a „temetést” a természetesnél jobban surge-* tik, akkor csorbul az a törvény, hogy a társadalom továbbéléséhez az emlékezetre — az apákra —, a felejtésre és az újrakezdésre egyaránt szükség van. A vendégasztalnál hallom: — Nem értek szót a gyermekeimmel, olyan türelmetlenek .. .! Nem beszélünk egy nyelven! Mást értve a szavakon fogalmazza eszményeit a lakásban nyelvet tanult nemzedék. Egymás mellett élünk, egy időben — mégsem vagyunk kartársai egymásnak. Az apák — bevallásuk szerint — már célba értek, de e siker feletti öröm mélyén ott bújikál valami nyugtalanító emlék is. Szorongató gondolat: milyen mintákat hagyunk? Közülük mennyi méltó a követésre? Erősködünk, hogy jó mintákat hagyunk? Az erősködés miatt hat az ellenes törekvés: tanítani akar a tanítvány, ahelyett, hogy erősödne tanító és tanítvány, szülő és gyermek együttműködése az ellentmondások felderítésében és feloldásában. Mennyi gond! Mennyi hatás! Ez az írás ezek tajtéka! Mutathatja pontosan, játsz- hatja hamisan ezek erőfeleslegét. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET o
