Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-14 / 111. szám

1985. május 14. Kclet-Magyarorszác 3 6-os számú választókerület Berecz János Ibrányban született 1930- ban. Nagy utat tett meg, amíg a szabolcsi parasztsor­ból eljutott a párt Központi Bizottságának titkári funk­ciójáig. Még felsorolni sem egyszerű: az elemi iskola után Dombrádon járta ki a polgárit, majd a híres sá­rospataki kollégium diákja lett. E nagy követelményű és demokratikus iskolában tárult fel előtte a világ. Rengeteget olvasott, s ott is­merkedett meg a mozgalom­mal is. Debrecenben, az egyetemen lett párttag, a kari DISZ-bizottság titkára, majd Pesten tanult, a Lenin Intézetben. Végigjárta a po­litikusi pálya minden állo­mását. Most harminc éve, hogy dolgozni kezdett az ifjúsági szövetségben, az­után Moszkvában az SZKP Társadalomtudományi Aka­démiáján tanult. Volt a Külügyminisztérium párt­bizottsági titkára, a párt­központ külügyi osztályának helyettes vezetője, majd ve­zetője, a Népszabadság fő- szerkesztője és a XIII. kong­resszus óta a Központi Bi­zottság agitéciós és propa­gandaügyekkel foglalkozó titkára, az agitációs és pro- pagandalbizottság elnöke. A történelemtudományok kandidátusa, tudományos munkássága is széles körű. Történész, aki az esemé­nyekből levonja a tanulsá­gokat, pedagógus, aki egy egész népet akar tanítani. Sikeres könyvek, tanulmá­nyok szerzője, népszerű tör­ténelmi televíziós sorozatok szerkesztője. Sokszor hall­juk őt a rádióban, szerepel a televízióban. Propagan­dista, aki szeret írni, és köz­vetlenül is szólni az embe­rekhez. Népszerű az ország­ban, elismert a világban, mindig szívesen látott és gyakori vendég idehaza. Amikor Gávavencsellőn, Ib­rányban és Rakamazon egyhangúan jelölték, ezt mondta: „Régen a képvise­lőjelöltek sokat ígértek, s ezt mi nem tehetjük. Na­gyon szeretem szülőfalumat és szülőmegyémet, mégis tudnunk kell: ez a válasz­tókerület Szabolcs-Szatmár része, az utóbbi pedig az országé. Mostanában, a kongresszusra készülve fe­deztem fel igazán a megye hétköznapjait, az itt még munkáló feszültségeket. Sze­rencsére egyúttal azt a cse­lekvőkészséget is, ami az itt élőket olyannyira jellem­zi ...” Amikor megköszönte a jelölést, hozzátette: „Az or­szágos politika mindig hely­ben és konkrétan valósul meg. Hogy az ország sorsa jobbra forduljon, azért Gá- vavencsellőtn, Rakamazon és Ibrányban helyben tehet­nek sokat az emberek. De a haza is itt van jelen. Az itteni munkahelyekben, is­kolákban, pontonhídban, járdákban, a jobb közleke­désiben, vagy éppen az idős emberek sorsában. Ezeken segíteni egyúttal annyit je­lent, mint segíteni az or­szág gondjainak megoldá­sában.” Aligha lehet kerekebb képviselői program, mint a lakossággal együtt dolgozni, az itt élőkért, amiből Be­recz János eddig, jelöltség nélkül is alaposan kivette a részét. Héri László Lenyűgözően szép ez a táj, a képviselőjelölt szülő­faluja és egyúttal munka­helye. Az úttal szemközt a Tokaji-hegy szőlősorai, lent ezüst csíkban kanyarog a Tisza. A rakamazi Győ­zelem Termelőszövetkezet központjában a falon bronz­ból öntött tábla hirdeti, hogy ez a közösség 1982- ben elnyerte a Mezőgazda- sági és Élelmezésügyi Mi­nisztérium termelési nagy- díját. És addig háromszor kapta meg a kiváló címet. Akit a termelőszövetkezet irányításával a tagság 1977- ben megbízott, Héri László. 1941-ben született, s már huszonegy éve dolgozik ott fontos beosztásokban. 1964- ben — frissen végzett szak­emberként, mindössze hu­szonhárom éves korában — már főagronómus. Nyolc éve elnök, az övé négyezer hektár gondja. Helyesebben nem csak az övé, hiszen szorgalmas a tagság, jók a szakemberek. Általuk javult a gazdálkodás, a termések átlaga, a közös gazdaság tagjainak jövedelme. Kor­szerű gépeken dolgoznak, építettek hűtőtárolót, tej­üzemet, sokat tették az em­berek munka- és életkörül­ményeik javításáért is. Ennyit dióhéjban az ered­ményekről. Az elnök a munka mellett is szinte ál­landóan tanult. A főiskola után megszerezte az agrár- mérnöki diplomát — majd már elnökként —, az üzem- gazdasági szakmérnöki ok­levelet, elvégezte a marxiz­mus—leninizmus esti egye­tem szakosítóját is. Az eredmények hozták az elismerést. 1980-ban a vá­lasztókerület országgyűlési képviselőjének, egy év múl­va a termelőszövetkezetek területi szövetsége elnöké­nek választották. Az elmúlt fél évtized so­rán a hátrányos helyzetű szövetkezetek érdekében felszólalt az országgyűlésen, derekas munkát végzett a mezőgazdasági bizottság­ban. Részt vett a törvények megalkotásában, a megyei képviselőcsoport munkájá­ban. Mindezek mellett ju­tott ideje arra is, hogy rend­szeresen találkozzék azok­kal, akik e fontos közéleti posztra emelték; beszámolt választóinak, segített ami­ben tudott, amire törvényes lehetősége volt. Most, amikor újra képvi­selőnek jelölték, Berecz Já­nossal, a Központi Bizott­ság titkárával együtt indul­nak a június 8-i választá­son, megköszönte a válasz­tópolgároknak a bizalmat, jelölttársának pedig a róla mondott elismerő szavait, így vélekedik: „öt évet le­hettem az országgyűlés pad­soraiban, képviseltem azo­kat, akik a legutóbbi vá- 'asztás során rám szavaz­tak. Nekem, a rakamazi pa­rasztember gyermekének már az is hallatlanul nagy dolog és őszintén mondom: rendkívüli megtiszteltetés, hogy Szabolcs-Szatmár me­gye hatszázezer lakosa kö­zül engem újra jelöltek. Kü­lön megtisztelő számomra, hogy egy választókerület­ben Berecz Jánossal, akit régóta tisztelek és becsü­lök.” gek. Eljönnek, trécselnek, olykor csak köszönnek az orvosnak, hogy úgy mond­jam: megmutatják magu­kat. Egy-két mondat elég nekik a következő rendelé­sig. Ez 50 százalék. Aztán vannak a lógók. Ök mu­tatják magukat a legmaró- dibbaknak. Nehéz réteg, 30 százalék. Figyeld meg, amint kilépnek a rendelő­ből, irány a presszó. Majd igazolják a munkahelyü­kön, hogy orvosnál voltak. 15 százalék azonban való­ban beteg. De még el tud jönni. — Még mindig marad öt százalék. — Na, látod. Azoknak már adj’isten. Miattuk már a lakásra kell menni, hogy amennyire lehet, késleltes­sük a ladikot. Kháron igen kemény hajós ... — eldob­ja cigarettáját: — Na, gye­rünk, munkára. Előreve­szem a mamádat, ne ücsö­rögj itt annyi ideig ... — Köszönöm. — Elvégre, valóban, már tegnap bejelentetted, nem? megy, görnyedt vál- lal, holott jóval fia- tálabb, mint én. Ám­bár ki tudja, nem látott-e többet Kháron ladikjaiból nálamnál? Ki tudja? (galambos) Másfél évtizede történt Új remények árvíz után — Te jó ég, már tizenöt éve lennie! — csodálkozik a nábrádi tanács vb-titkára, Tóth Jánosné, s hitetlenked­ve lapozza naptárját. Nagyot sóhajt. — Álmomba se jöj­jön vissza az a nap. Egyetlen éjszaka megsemmisült a köz­ség lakóházainak nyolcvan százaléka. Nábrádon a niagy vizet követően százhatvan­hat új liakósit kellett fel­építeni, ötvenegyet pedig helyreállítani. Szinte min­denünnen segítséget kínáló kezek nyúltak felénk. A náb- rádiakat az árvíz elől többiek között Vásárosmaményba, Tarpára menekítették, ahol családtagként fogadták őket. Legtöbbjük ma is szoros ba­rátságban él. „Átszakadt a töltés!" Sáros, zavaros víz hömpölyög a Szamosban. Gyökerestől kifordított fűzfák, szalmacsomók, isten tudja, miféle por­tékák úsznak a vízben. Ilyen lehetett most tizenöt éve, 1970 májusában is. A Szamos mente azonban ma nyu­godt, napok óta apad a folyó, szó sincs árvízhelyzetről. Bezzeg másfél évtizede...! Akárcsak Nábrádon, a kö­zeli Panyolán sem hagyták el az életerős férfiak falujukat a legnagyobb veszély ide­jén sem. Pedig akkor már nem a házak léte forgott kockán, hanem az emberek élete. Szabó Miklós például így emlékezik azokra az időkre: — Egyszerűen nem hittük el, hogy a víz ide is bejö­het. Az asszonyok, gyerme­kek akkor már biztonságos helyen voltak, de mi férfiak,“ maradtunk. Soha nem felej­tem, három tehenem volt ak­kor, s kezdtem az esiti fejés- hez. Végzek az egyikkel, semmi. Végzek a másikkal még akkor sem. Ám a har­madikat csak félig fejhettem meg, a víz már ott állt a hátsó udvaron- Mesélik, hogy Panyólán egy rossz szekér darabjaival próbálták erősíteni 14-én es­te a töltést, ahol alattomo­san bugyborékolni kezdett a víz. De már nem vették hasznát, hiszen hirtelen, egyik percről a másikra apiadni kezdett a Szamos. Emberek baj van, valahol átszakadt a töltés — mondta ekkor valaki. Az ár, egye­sülve a romániai területről érkező víztömeggel, elborí­totta Panyolát. Segítség mindenünnen Egykori népmesék, balla­dák szólnak majd a hetve­Az árvíz napjaiban — mondja Szabó Miklós. — Az udvaromon maradt egy kis száraz dombocska, ti­zenötödikén hajnalban tizen­hármat számoltam meg rajta. Megfoghattam volna őket, de hát ők is bajban voltaik. Különben is, volt nekünk mit ennünk. Mikor láttuk, hogy jön a , víz, a tafcarmá- nyos színben kis padlást, ké­szítettünk a szomszédokkal, s felvittünk egy oldal sza­lonnát, két disznósódart, egy zsák lisztet-. Nem sok fogyott belőle, jött a segítség. Jött későbi/ls, s nemcsak a panyolaiafcnak. Az árvíz sújtotta területeken csak­nem hétezer lakást építet­tek fel a romba dőltek he­lyett, de azok sem marad­tak árván, akiknek „csak” megroggyant a házuk. Panyo- ián például — ahogy Bíró Etelka tanácselnök és Péter Béláné vb-titkár mondja. — Jóval több mint kétszáz la­kást húztak fel, mely magya­rul azt jelenti, hogy a falu­nak több mint kétharmada teljesen újjáépült. Tágas, va­tett az útja, pedig új telkén már akkor termőre fordulta!; a szilvafák. Nem jutottak koldusbotra Most.öf év után még, szeb­bek a szilva-, .körte-,, meg almafák az Újfaluban, a Veszprémi utcán — ők húz­ták fel a házakat — jólesik ismét szétnézni az árnyas kertekben. Mostani vendég­látónk, Horváth Ferenc szí­vesen kalauzolja vendégeit a portán, rá is ér, hiszen né­hány éve már nyugdíjas. — Nevezték akkoriban aranyvíznek is az árt — sé­tál a virágzó gyümölcsfák alatt. — Arra senki sem gondolt, hogy mi nem ingyen kaptuk ezeket a -lakásokat. Kedvezményes hitelt kap­tunk, .meg seregnyi más se­gítséget, de hát törLesztjük mi még ma is a kölcsönöket. Higgye el, nem is vártuk in­gyen. De hát hol, ha nem a mai Magyarországon lett volna természetes a tönkre­ment tízezrek megsegíté­se...? És azt is higgye el, sokszor álmodunk mi még most, annyi idő után is a' régi portával, a régii házzal. Hogyne fájna érte a pa- nyolaiak, penyigeiek, nábrá- diak, tunyogiak szíve. Ám azt is tudják, hogy ha más karban élnek, koldusbotra jutnak. Tizenöt év nem nagy idő, ám Szatmárban úgy, de úgy megváltozott az élet! Szerencsére nemcsak az „árvizes” falvakban. Sereg­nyi művelődési otthon, egész­ségház, iskola épült, nem be­szélve a vízhálózatról, mely lassan behálózza az egész Ti- szaihátot. — Nem fogja elhinni, de a mi falunkban már hatvan- kilencben elkészült a vízmű­hálózat kiviteli terve — mondja Szabó Endre, a pa- nyolai révész. — Azt hittük, a Szamos elvitte azt is, de az ár után elkészült mégis. A Szamos partján ülünk, a hófehér üstökű hajós csend­ben nézi a folyót. Hátunk mögött sízekerce csattog, a révfeljáró előtt három eme­letes lakás is épül. Közvet­lenül a gát tövében! Ám milyen az ember, bízik a jö­vőjében. De hát ml lenne velünk, ha nem bíznánk ma­gunkban, nem bíznánk má­sokban ...!? Balogh Géza Újjáépített házsor nes nagy áruról. Ma azonban az elbeszélőknek még mind­egyik szava szentigaz, ha tartogatnak is meseszerű fordulatokat történeteik. Piros Károly 66 éves: — Panyolán mindig rengeteg állatot tartottunk, nem volt ez másképp hetvenben sem. Jött a víz, már elbúcsúztunk mindegyiktől. Szélnek eresz­tettük őket, hát látjuk, hogy a gáton gyülekeznek. Ott vé­szeltek át a vizet. — Még szegény mezei va­dak sem féltek az embertől donatúj utcasorok nőttek ki az elpusztultak helyett. Ne higgyük, hogy könnyű volt megszokni ezt a szépet, ezt a jót az érintetteknek. E sö­rök írója talán még öt éve sincs, hogy beszélt egy hely­bélivel, aki állatgondozó volt a szövetkezetben. Ö mondta: végezvén estére a jós agg kö­rüli teendőkkel, biciklire ült, hogy minél hamarabb haza­érjen. Gondolatai ki tudja hol jártak, észhez csak akkor tért, mikor a .régi portához ért. Ösztönösen is arra veze­A nyámat kísértem el az /-j orvosi rendelőbe, még szerencse, hogy a vezető orvossal előző nap megbeszéltem, mikor hoz­hatom őt. Felírta percnyi pontossággal, nekem, ő, hogy el ne felejtsem. Késett tíz percet. — Ne haragudj, elhúzó­dott a kórházi értekezlet. — Hetenként háromszor rendelsz itt. Mindig eny- nyien vannak? — Ó, még többen. Olykor sokkal többen. — Hogyan bírod? — Van neked szemed? — kérdezi vissza. — Érzékelheted. — Nos, azok közül, akik most itt vannak, mennyi az igazi beteg? — Gondolom, azért jöt­tek ide, mert betegek. Jó­magam, ha beteg lennék, akkor se jönnék, tudha­tod. — Na, jó. — Rágyújtunk. — Hát az öregek — őre-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents