Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET j 985. április 6. Élete: mementó Sorsát a közösség oldotta meg LÁTOGATÓBAN Boné Jánosáét, aki aranyat ás... D Mellettem ül egy asszony, aki nem létezik, bár él. Nincsen személyi igazolványa, nincsen személyi száma, nem tud róla egyetlenegy hivatal sem, nem tartják nyilván sehol — pedig közöttünk él. Ha eltűnne, nem keresné senki, ha meghalna, családból nem hiányozna, mert nincsen családja, sem rokona. Otthona sem volt soha... ötvenhat éves, de csak most vergődik létre a világ számára. Hogyan is? ... 2 December harmincadikán este Kovács Mátyásné, a Budapesti Szeszipari Vállalat nyíregyházi ecetüzemének dolgozója éjszakai műszakba indult. A „piros” ház árkádjainál csesztetett a hideg homályban, amikor észrevette, hogy valaki ott fekszik a pádon. Jól lát? Egy asszony, rajta vékony kiskabát a takaró, a fejénél mankó, az egyik lába csonka . .. Megfogta a vállát. Az asz- szony felrezzent, mint aki nyűiként alszik. — Kedves, menjen haza ... Megfagy itt! — mondta Ko- vácsné döbbenten. — Hová haza? ... Nincs nekem otthonom! Itt alszom már napok óta! — felelte az asszony csöndesen. — Itt? . . . És nem fagyott meg? — Megszoktam már. Meg van alattam újságpapír ... — Miért nem kérezkedik be valahová? — Ügysem fogadnának be. mert nincsen igazolványom, nincsen semmiféle hivatalos papírom — felelte az asszony a megszokás tompaságával. — Várjon, kedves, hozok valami takarót! — mondta borzongva Kovácsné és hazairamodott. Pokróccal, meleg étellel tért vissza és ráparancsolt a mankóit szorongató asszonyra: el ne mozduljon a padlóról reggelig, műszak után visszajön érte. mensárga bőrén átkéklenek testének finom rajzú erei. Arca kicsi, kerek, nagyon ráncos, de vonásain megnevezhetetlen méltóság dereng, pedig még végig sem gondolhatta, hogy neve bejegyzésével az azonosíthatatlan- ság homályából a hivatalos tudás fénykörébe került és létét biztonsággal veszi körül mától az intézményi számontartás. — És mi történt azután, hogy megtalálták? — A lelencházba kerültem. Tán tízéves lehettem, vagy kicsivel több, amikor kiadtak onnan egy családnak. Aztán kerültem családtól családhoz. Cselédkedtem, li- bapásztorkodtam, kanász voltam. Amikor megserdültem, kiszolgáló, aztán nagyszolgáló lettem ... tizenhat éves koromig. — Hogy alakult az élete tovább ? — ... Akkor sebesültem meg — mondja hosszú hallgatás után. — Bombáztak ... és egy szilánk letépte a jobb lábamat. Térd alatt. Sohasem gyógyult be teljesen. Műlábat nem hordhatok, rosszul csonkolódott... — mondja csöndesen. — Aztán .. . kikerültem a kórházból. Sajnos, élnem kellett! Koldultam, guberáltam, kóboroltam. Szőlőkunyhókban, erdőkben aludtam, néha befogadtak valahová, de nem hosszú időre, mert nem volt semmiféle papírom ... Próbáltam, ahogy a szőlőkacs is mindent megpróbál, hogy fogódzzék — mondja. Neki nem volt kibe. Lassan, de feltartóztathatatlanul eltágult körűié a világ. Magára maradt. Járt, kelt az alföldi tanyavilágban. Észrevétlenül elfogadta a senkihez, sehová nem tartozás különös „szabadságát”. Nem látta, és nem is kereste sorsának útját, létének értelmét. Az idő telt, de nem búslakodott éveinek veszen- dősége miatt. Élt ragaszkodó érzés nélkül, ment mindennap szeme, indulatainak buzgása és lába szerint téve- lyegve. — Hogy került Nyíregyházára? — Debrecenben felültem a vonatra és ide hozott — mondja. — Talán errefelé jobbak az emberek, gondoltam ... 3 Az üzemben ez volt az Egyetértés brigád éjszakai témája. Az asszonyok hitték is, nem is, tervezgettek és kételkedtek: ilyen nagy hidegben lehet kint hálni?, és élni?, igazolvány nélkül egy nagyvárosban járni-kelni? ... — Csak műszak végéig kibírja, elviszem hozzánk a házba... azután utánajárunk a dolgának! — határozta el Palicz Andrásné és a didergető hajnalon hazafelé menet elment az asszonyért. Elhallgat. Töpreng. — Aztán kimentem Nyírszőlősre — folytatja. — Az egyik is adott valamit, a másik is. Aztán már alig. Egy rossz, fűthetetlen kunyhóban laktam, de annak őszszel lebontották a fedelét... Aludtam Bujon is, az állomáson, meg a buszváróban is. Nappal bejöttem Nyíregyházára. Itt üres üvegeket szedtem össze és koldultam ... — És ruhára miből tellett? — Kimentem az ócskapiacra és ott "ettem egy-egy szoknyát, ruhát. Volt, aki megszánt és ingyen is adta. Ezt a cipőt — mutat a lábára —, száz forintért vettem. Egy hónapig gyűjtöttem rá. Kétszázötvenért mondta az asszony, de én Kértem, adja százért az egyiket, mert nekem csak egy lábam van ... — És sohasem járt azután, hogy személyi igazolványt kapjon? — Dehogynem! — kiált fel. — Jártam én többször is Debrecenben. De ott azt mondták, hogy a menhely- nél nem maradt rólam semmi, menjek ide, menjek oda, jöjjek ekkor, menjek akkor ... — És szociális otthonban nem próbálkozott? — De! Egy rendőr is segített, mégsem sikerült, mert igazolványt kértek. Nem volt. Anélkül pedig nem hittek nekem. Hozzak papírt!... Adjak lakcímet!... Hát melyik kunyhót, melyik erdőt? ... — kiált fel, mintha a felidézett kilátástalan helyzet ma is valóság lenne. Elfogja a köhögés és ez tudtul adja az időt. — Itt az otthonban erősen fűtenek. Én mindig a hidegben éltem és nem szoktam a meleget, fulladok tőle. — magyarázza. Mellénk ül Palicz Andrásné és az élettörténetet ő mondja tovább. — Az üzemben gyűjtöttünk egy kis pénzt, adtunk élelmet és ruhát Mária néninek. Megállapodtunk, hogy patronálni fogjuk. Pál Lász- lóné az 1. kerületi Vöröskereszt titkára segített Mária néni ügyének intézésében. Ö írta meg azt a kérvényt, amivel elmentem a megyei tanács egészségügyi osztályára, ott Barta főorvos úr azonnal rendkívüli segélyt utalt ki Mária néni részére. Abból a pénzből albérleti szobát vettünk ki, s végül sikerült itt, a szociális otthonban elhelyezni... és hamarosan kap személyi igazolványt is ... Kovács Mária ezután nem lesz magára hagyatott, Szálai Jánosné a szociális otthon intézetvezető főnővére gondoskodik róla. — Remélem, hogy Mária néni életéből végleg eltűnnek a nehéz napok. Mindent megteszünk, hogy jól érezze magát itt. Ellátjuk, de a rokoni, a gyermeki szeretetet nem tudjuk pótolni — mondja. ötvenhat évi hányódás után talán sikerül Kovács Mária néni életének valami értelmet adni. A sehová sem tartozás meddő állapota most mindenesetre véget ért. Tóth Ildikó Itt ülök a Tiszavasvár Szociális Otthon egyik hálótermében. Mellettem a „talált” asszony. Életének épper abban a meghatározhatatlan tartalmú pillanatában van amikor „kezd” lenni, mer már állami és hivatalos papírok rögzítik a nevét: Kovács Mária. — Nem tudom, hogy hol születtem, és kik voltak a szüleim. Pólyás koromban találtak meg a csendőrök Debrecenben ... Nevet adtak nekem, mert a£ se volt.. j így lettem KovScs Mária . .. — mondja. Nézem, miközben beszélj Pici, hajlott hátú asszony. Vézna és törékeny. PergaJ Harmincéves. ^fse“: rint történelem szakos középiskolai tanár. Foglalkozása: a Nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársa. Felesége szintén történelem szakos. Hetvennyolcban házasodtak össze, van egy ikerpár gyermekük, egy fiú és egy lány. Bakta 1 órántházán laknak, a szülőknél. Bene János naponta bejár a nyíregyházi múzeumba. Ingázik. Hogyan kezdődött a muzeológussá lett pedagógus pályafutása? — Hetvennyolcban végeztem a nyíregyházi tanárképző magyar—történelem szakán. Mivel a szüleim Bakta- lórántházán éltek, az apám latin—történelem szakos tanár volt, én is itt telepedtem le, újra. Húsz éve élek Bak- tán. Itt tanítottam a helyi általános iskolában, később pedig a nyírjákói tagiskolában. Hetvenkilencben iratkoztam be az egyetemre, 82-ben fejeztem be a hároméves kiegészítő szakot. — Közben megüresedett egy hely a Jósa András Múzeumban, s mivel korábban is érdeklődtem a múzeum iránt, — Baktán a Mező Im- re-kiáHítás munkájában is részt vettem — nyolcvanegy július 1-ével kiengedett az iskola, a múzeum munkatársa lettem. Főként a helytörténeti gyűjtemények, dokumentumok gondozása, továbbfejlesztése és ilyen jellegű kiállítások rendezése a dolgom. Mivel indult a muzeológusi munkája? — Azzal, hogy alaposan el kellett mélyülni a helytörténeti anyagok és dokumentumok megismerésében. Ezért nyolcvanegyben sok mindent nem csináltam. Az első komolyabb munkám a következő évben volt. Ekkor rendezte meg a mú . írnunk a megye forradali. . katonai hagyományai című kiállítást, ami az 1890—1957-es időszakot ölelte fel. Egy elég nagy időszakot, amellyel korábban ilyen szempontból keveset, vagy alig foglalkoztunk. — Nem feledkezhetünk „J arról: a régi Nyírc egyháza egyik jellegzetessége volt a katonaság, főként a huszárság jelenléte. Itt általában 1500— 2000 katona élt, tisztjeikkel és akárhogyan is, valami módon hatással voltak a város életére. Valóságos kincsesbár nyára bukkantunk, amikor elkezdtük a kutatás, a korabeli fegyverek, ruhák, katonai eszközök felkutatását, a még élő egykori katonák megkeresését. Hónapokig nem sokat pihentünk, jártuk a családokat, eleinte egy kicsit bizalmatlanul fogadtak bennünket, később egyre több címet kaptunk, egyre több értékes relikvia került elő. Ügy hallottuk, a véletlen is segítségére sietett a muzeológusoknak. Igaz ez? — Ilyen is volt. Egy régi nyíregyházi lakás bontásakor került elő az egyik legértékesebb tárgy, ami a kiállítás jeles darabja. Az egykori Hadik Huszárezred ezüst díszkardja, amely a híres bécsi fegyverműves, Hausz- mann műhelyében készült. A szerencsés tulajdonos becsületére váljék, azonnal értesítette a múzeumot. Tízezer forintot fizettünk érte. Előkerült, egyebek mellett, az 5-ös huszárezred tiszti attilá- ja, ruhák, gombok. Miután bizalmukba fogadtak a régi ruhák, csákók, kardok, dokumentumok őrzői, igen sok már-már elkallódó értéket tudtunk megmenteni. Egy ritka, kuriózum kiállításon a közönségnek is megmutatni, hisz kiállítás egyenruhákból még nem volt a megyénkben. — A hitelesítésben, a szakmai feldolgozásban nagy segítségemre volt Golván Károly, aki tizenhat évig dolgozott a Hadtörténeti Múzeumban, ő volt a „ruhás szakértő”. így került a közönség elé a kiállítás, ami úgy véljük, tetszett a látogatóknak. Azóta is kapunk újabb jelzéseket, az anyag tovább gazdagodik. Ügy tudjuk, van egy már- már fantasztikus álma, az egykori nyíregyházi tűzoltó relikviák, aranykincsek felkutatása és visszahozatala Ausztriából. Mi ennek a valóságértéke? — Ehhez a munkához úgy jutottam el, hogy a helytörténeti gyűjtemény böngészése közben feltűnt: nagyon keveset tudunk a régi egyletekről, így a tűzoltóegyletről is. Néhány levél is a kezembe került arról, hogyan jutottak elég kalandos úton a nyíregyházi tűzoltóság aranykincsei — a milánói világversenyen nyert serlegek és egyebek — a háború utolsó napjaiban Ausztriába. Lassan a feledésbe mentek volna a kincsek, pedig még az ötből három volt öreg tűzoltó él, akik a kincseket az ausztriai város melletti erdőben elásták. Megkerestük őket, a múzeum kezdeményezésére megérlelődött az elhatározás, hogy felkutatjuk a kincseket. Ma már csaknem pontosan tudjuk, hol vannak. Tavaly oda is utaztam az egyik korabeli szereplővel, Sztankó Istvánnal és azonosítottuk a helyszínt. Most már attól függ minden, milyen gyorsan kapjuk meg a szükséges engedélyeket és elindulhatunk a kereső műszerrel. Reméljük nincs túl mélyen és hazahozhatjuk a kincseket. — A tűzoltóság múltiának kutatása számos ér- jdlidh dekes, értékes dokumentumot is eredményezett. Reszler Gáborral, aki akkor a múzeum munkatársaként dolgozott, megrendeztük a nyíregyházi tűzoltóság 100 éves történetét bemutató kiállítást is .. . Meglepetésemre megkaptam a belügyminisztertől a Tűzbiztonsági érem arany fokozatát... Csupa látványosságból áll a muzeológus munkája? — Nem mindig, természetesen. Említhetek olyat, mint a KEMÉV-nél lévő építőipari gyűjteményről írt dolgozatom, amiben túl sok látványosság nem is lehet. Aztán, egy kicsit pedagógus is maradtam, tanítok a tanárképző főiskola történelmi tanszékén, a dualizmus korával foglalkozom. Heti hatnyolc órám van a főiskolán, általában a hétvégék a felkészüléssel telnek. S mivel hobbim lett a hadtörténet, vezetek egy ilyen szakkört a nyíregyházi katonai kollégiumban. — Említhetem még a múzeumi munkák közül a Nyíregyháza felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére rendezett kiállítást is, amely viszonylag kevés időt ölelt fel, 1944. októberétől 1945. májusáig. Mégis viszonylag gazdag anyagot sikerült a korszakról összegyűjteni, kiállítani. Olyan ritkaságokat, mint a szükségbélyegek, amik csak itt voltak, vagy a sóstói vasúti híd eredeti tervrajzát, amelyet a levéltártól kaptam meg. Mindezt igyekeztünk mutatósán elrendezni, hogy a közönség figyelmét felkelt-' sük. írtam több kiállításvezetőt, katalógust, most pedig a „Pedagógiai Műhely” című megyei pedagógiai-kulturális folyóiratba szeretnék írni egy számomra is nagyon izgalmas cikket. Talán az 1848-as szabolcsi 48-as honvédzászlóalj visszaszerzett zászlójáról? — Valóban. Ennek a zászlónak érdekes a története. Véletlenül bukkantam rá, hogy a zászlót, amely végigjárta az 1848—49-es szabadság- harc sok-sok színterét, Komáromban a fegyverletétel után a parancsnok a testére csavarva mentette meg, hozta haza Nyírbaktára. A 90-es években a zászló- már az ak-. kori nyíregyházi múzeumban volt. Minden nagyobb nemzeti ünnepre ezt hozták ki. Mígnem 1947-ben a szabadságharc és forradalom százéves évfordulójára készülődve, a fővárosba vitték az ünnepségekre, és bizony ott is felejtették. Azóta a Nemzeti Múzeumban őrizték a ritka ereklyét. Megtaláltam az 1947-es keltezésű átvételi elismervényt, írtam Pestre és nemrég visszakaptuk a zászlót. Ennek a történetét szeretném megírni részletesebben a Pedagógiai Műhelynek... Naponta ingázik, aeS teágazó, sokszínű múzeumi munkáját, tanít a főiskolán, publikál, gyermekeket nevel, otthon fát vág és aprít, takarít, talán olykor még főz is. Mikor kel, mikor fekszik? — Reggel ötkor kelek, Baktárói 6 órakor indul a vonat. Este pedig öt óra körül ülök ismét vonatra és fél hét körül vagyok Baktán. Reményem van egy nyíregyházi lakásra, mert nyilván erre is vonatkozott a kérdés. Volt egy kis kocsim, azt is eladtam, hogy legyen miből befizetni a beugrót. Néhány napon belül eldől, meg tudom-e szerezni a lakást. Hogy úgy mondjam, már csak rajtam múlik, elő tudom-e teremteni a hiányzó összeget. Aztán már kényelmesebbé válik egy kicsivel az életünk. Többet lehetek a feleségemmel és a két picivel, akik most másfél évesek. — Természetesen ez a nyugalom csak viszonylagos lesz, a tavaszi, nyári hónapokban nagy izgalmak elé nézünk. A nagy álomra, a tűzoltó kincsek felkutatására ekkor szeretnénk elindulni. Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy nem utazunk hiába, megtaláljuk a kincseket és bemutathatjuk a megyei közönségnek is ... Sok sikert az „aranyásáshoz ...” Pált Géza Antonio Stagnoli: Várakozás I. (grafika)
