Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
Parasztemberek között a helyem... A földből élt minden ősöm A szálkái tsz-elnök vallomása Ha ránéz az ember Szilágyi Jánosra, eszébe sem jut, hogy tsz-elnökkel áll szemben. Eszébe sem jut, hogy ez a harminchat éves férfi a földből él, hogy egyáltalán ismerheti az ópályi, mátészalkai parasztemberek búját-baját, örömét. Sportosra nyírt, enyhén göndörödő haj, bársonyfarmer, lezser bőrdzseki... így külsőre inkább elképzelné őt az ember egy jólmenő külker cég menedzsereként, mint itt a Kraszna mentén, a földdel birkózó sokak élén. A látszat persze gyakran csal. Ne ítéljen a külső alapján az ember. Nagyon is jól ismeri ő a földművesek életét, ami nem csoda, hiszen beleszületett abba a világba. Apja annak idején környék- szerte híres gazda volt, a földből élt minden őse. Természetes lehetett tehát, hogy a gimnázium után ő is a földnél maradt. Csak egy fokkal, magasabban egyetemi végzettséggel folytatta azt, amit valamelyik ükapja elkezdett. — Dehogy akartam én azon az úton járni, gépésznek vagy állatorvosnak készültem. — Megbánta? — Dehogy bántam! Azért be kell vallanom, eltelt néhány év, míg beláttam: a parasztemberek között az én helyem. Az egyetem után Hajdúban maradtam, tíz évig Hajdúnánáson voltam főagronómus, majd elmentem a KITE-hez szaktanács- adónak. Vagy húsz hónapig bírtam. Kínlódtam, küszködtem, az istennek sem találtam ott a helyem. Akkor kerestek meg Hajdúdorogról, nem lennék-e náluk főmezőgazdász. Két kézzel kaptam a lehetőség után. Lehetőség...?! s™a dorogi Űj Élet Tsz-be hívták, a község három szövetkezetének legszegényebbjébe. — Nem érdekelt engem az a szegénység, elmentem volna én akkor is, ha maga az ördög hív. És nagyon jól jártam. Roppant szorgalmas nép közé kerültem, roppant kemény rác- és hajdú-ivadékok közé ... Szerettem őket, úgy érzem, engem is megszerettek. Csak hát... Egyre jobban hiányzott Szai- már. Hét végeken hazalátogatván ki-kiballagtam a szálkái határba, felkapaszkodtam a Kraszna töltésére ... szóval nyolcvan kora tavaszán visszatértem. Növény- termesztési főágazatvezető lettem, három hónappal később elnökké választottak. — Mit szóltak ehhez a szülők? — Nem repestek a boldogságtól. Miért repestek volna? Én már a tizenvalahányadik elnöke voltam ennek a gazdaságnak; a rokonok, a barátok féltettek, a titkos ellenfeleim pedig dörzsölték a kezüket, s várták, mikor esem hasra. — Nehéz volt talpon maradni? — Nehéz. Ám az igazsághoz tartozik, hogy az én közvetlen elődöm, ha néha tévedett is, jó munkát végzett, amit a mostani beosztásában elért eredményei is bizonyítanak. De a különféle érdekcsoportokat ő sem tudta teljes egészében felszámolni. Ezért is féltettek a rokonaim. — Megismeri-e a szálkái határt? — Most kezdjem el sorolni, hogy édesapámnak merre voltak a földjei? Például a Fordulóban, ahol most a város északi lakótelepe épül, aztán a Kertek- alján, közvetlenül a keleti lakótelep szomszédságában. Meg persze a Potykasz ... túl a Krasznán, a Nemesek hídjánál. Apámnak egyébként tizenkét holdja volt, a Potykaszon vagy három. Volt az ottani földünk vé- gán három gyönyörű nyárfa, még valamelyik nagyapám ültette. Melioráltunk, ki kellett szedni azokat a fákat is. A törzset eltüntették, de a tuskóval nem bírtak a gépek. Ott korhadtak évekig a gát tövében. Arra járok aztán egyszer, látom, nincsenek a nyárfák sehol... Akkor lettem talán igazán a közös elnöke. Kint, az ablakon túl dübörög a városi élet, és mi nem tudunk elszakadni a földtől. — Szüléink már korábban eldöntötték, hogy a bátyámnak és nekem tanulni kell. Ki tudja, mi lesz a földdel, az a biztos, ha a két fiú tanulni kezd. Gyerek voltam még, azért emlékszem rá, hogy telente otthon mindig arról folyt a szó: van egy kis megtakarított pénzünk, melyik földdarabkát vegyük meg? Aztán jött a téesz- szervezés, nos, hogyan tovább! A szülők az iskola mellett döntöttek. A föld szeretete azonban végig bennünk maradt. Már rég kirepültünk otthonról, ám a vasárnapi ebédet most is a szülőknél tartjuk. A bátyám nőgyógyász főorvos, de az ünnepi ebédnél még az ő jelenlétében is a gazdálkodásról folyik a szó. Azt a loYat ütik, amelyik húz — valahogy így hangzik a mondás. Jut pedig mindez eszembe: Szilágyi Jánost nemrég bízták meg — eredeti posztja mellett — azzal, hogy állítsa talpra a Csőd szélére jutott kocsordi termelőszövetkezetet. Nehezen bár, de elvállalta ... Szereti ezt a földet, ahonnan vétetett... Balogh Géza A közös és közvetlen hang szorosra fűzi a barátságot Beszélgetés P. Ny. Lizanec professzorral, az SZMBT kárpátontúli területi tagozatának elnökével Pjotr Nyikolajevics Lizanec professzor kö túli területén. Adódik ez abból, hogy az Ung kok százai hallgatják az energikus, érdekes doktor előadásait — akiről aligha feltételezn mindent tud róla, s olyan szépen beszéli. De jet—Magyar Baráti Társaság területi tagozat üzemek, intézmények dolgozóival. Egyetemi dolgozószobájában beszélgettün szomszédos terület kapcsolatainak ápolásáról. — Negyedszázada jött létre a Kárpátontúli területen a Szovjet—Magyar Baráti Társaság, elsőként a két nagyvárosban, Ungváron és Munkácson, majd a tíz járásban is, jelenleg már 152 üzem kollektívája tagja a szervezetnek — mondta a bevezetőben Lizanec professzor. — A kapcsolat, a baráti társaság munkája sok embert érint, hiszen 150 ezer tagja van, tevékenysége jól szervezett, rendszeres programjai általában nagy érdeklődést váltanak ki. — Milyen rendezvényeik vannak, mi érdekli Magyarországról a szovjet embereket? — Két évtized tapasztalatairól beszélhetek konkrétan, amióta intenzívebben veszek részt az MSZBT munkájában, előbb az ungvári városi, tíz éve pedig a területi szervezet elnökeként. Az érdeklődés nagyon széles körű, a munkamódszerektől az életmódig, attól függően, hogy kik, milyen körben találkoznak, s a résztvevők voltak-e már korábban egymás országában. Mi a szervezett programjainkkal a Magyar Nép- köztársaság eredményeit, ezen belül részletesebben is Szabolcs-Szatmár megye életét szeretnénk bemutatni, megismertetni. Havonta két-három előadást tartunk, amelyekre rendszeresen érkeznek előadók Magyar- országról, s gyakran kapunk Budapestről kiállítási anyagokat is. Van egy propaganda központunk, ami valójában rendezvényterem, ahol a legkülönbözőbb emberek találkozhatnak, vehetnek részt a programokon, ismerkedhetnek Magyarországgal. Természetesen mindig megemlékezünk — főként műsoros rendezvények keretében — a magyar ünnepekről, így április 4-ről, augusztus 20-ról. — Nagyon jó visszhangja van azoknak a találkozóknak, amelyeket a Magyarországról érkező munkáskollektívákkal, turistacsoportokkal szerveznek. Hogyan kamatoznak ezek az SZMBT általános munkájában? zismert személyiség a Szovjetunió Kárpáton- vári Állami Egyetemen immár sok éve diá- okfejtéseiről, kutatásairól ismert filológiai ék, hogy nem anyanyelve a magyar, annyi ismerik azért is, mert ő az elnöke a Szov- ának, s ily módon rendszeresen találkozik k: elsőként társadalmi tisztsége alapján a két — Nyilvánvaló, hogy sokkal meggyőzőbb egyszer látni valamit a helyszínen, mint tízszer hallani róla. Rendezvényeink tehát eleve két síkon zajlanak. A területi, megyei szintű rendezvények mellett sok a közvetlen, baráti találkozó. Vannak üzemi kollektívák, vagy más szervezetek csoportjai (nemrégiben például munkásőrök, vagy a nőmozgalom küldöttei) akik már az előzetes programszervezés során kifejezésre juttatják, hogy az idegenforgalmi és kulturális programok mellett hozzájuk hasonló területen tevékenykedő csoportokkal is szeretnének találkozni. Ezeket a találkozókat mindig nagy örömmel szervezzük, hiszen a közös hang, a jókedv, a közvetlen beszélgetés mindennél szorosabbra tudja fűzni a barátságot. Ilyenkor szinte nem is kell beszélni arról, hogy országaink, népeink közös célokért tevékenykednek, egyebek között azért is, hogy minél több kollektíva találkozhasson továbbra is békés, baráti körülmények között. — Magyar barátaink hazatérés utáni véleményét önök jobban ismerik. Mi tudjuk, hogy az itteni kollektívák számára nagyon értékesek, mert egy baráti ország életét hozzák emberközelbe, a résztvevők olyasmit is megtudhatnak Magyarországról, amit filmből, könyvből lehetetlen. Legutóbb nagyon hangulatosak voltak a nőnapi találkozóink, amelyeket nyolc-tíz munkahelyen szerveztünk. Természetesen vannak még szélesebb körre kitekintő rendezvényeink is, amelyeket abból a sajátosságból adódóan rendez a mi szervezetünk, hogy mi vagyunk legközelebb a Magyar Népköztársasághoz, így például össz-szövetségi konferenciát rendeztünk a Petőfi-centenárium alkalmából, amelynek előkészítésébe és lebonyolításába természetesen bekapcsolódott az egyetem magyar tanszéke is. — E témánál már kapcsolódik a társadalmi tisztségéből adódó és a fő munkáját jelentő egyetemi tennivalók sora. Milyen előnyökkel jár ez a sajátos kettősség? A boldogság szigete Becsületben 14 gyerekkel Iski Gyula záhonyi autóbuszvezető és felesége 14 gyereket nevelt fel. Közülük a négy legkisebb még otthon lakik. Emlékeket ébreszt a családi album (GB) Az édesapa mentegetődzik: — Higyje el, semmiféle fogadalom, vallásosság nincs bennem, nem azért születtek a gyerekek egymás után. Az édesanya korábbi pironkodását idézi: — Volt olyan gyerek, akire nem kaptam kelengyét. Szégyelltem elmenni a tanácsadásra, mert már felnőtt fiam volt, én meg újabbal voltam terhes. A krónikás erre megáll gondolatban, s valahol lelke legmélyén felháborodik. Mert ki nem mondottan kicsendül a szavakból a félsz, a nagycsalád megszólása. Pedig elég 40—50 évet, egy-két emberöltőt visszaszaladni az időben, hogy lássuk, nem volt idegen soha ezen a tájékon a sűrű gyermek- áldás. Még a kifejezés is szép: gyermekáldás. Mert a legszegényebb emberek is annak tartották, a természet ajándékának a születendő gyereket. — Bizony nagy szegénységben voltunk, amikor ideköltöztünk — ismeri el az anya. — Megkaptuk ezt a lakást a vasúttól és csak szalmazsákot tudtunk letenni, hogy mindenki jól aludjon. Akkor, 1959-ben már négy gyerek eltartásáról kellett gondoskodnia Iski Gyulának, így került a vasúthoz. Előtte katona is volt, nehéz napok jártak a tiszabezdédi szülőknél meghúzódó családra. — Nem panaszként mondom, de különösebb segítséget soha nem kaptunk — folytatja az apa. — De azt csak a feleségem tudja megmondani, hogyan osztotta be azt V • .................................. az egy fizetést, miként látta el a házat, amikor az egyik kicsi, a másik pici volt. Bizony volt, hogy éjjel három órakor még mosott, hogy az egyetlen nadrágom tisztán vegyem fel, úgy üljek a teherautóra. Ugyanis azzal kezdtem, 16 évig jártam vele, aztán — annak is 16 éve — kerültem buszra. A gyerekek á hatalmas konyhaasztal mellett kerekre nyílt szemmel hallgatnak. A legkisebb, a 12 éves Attila nem vállalkozik, hogy húsz évvel idősebb András bátyján kezdve felsorolja valamennyi testvérét. Az apa kezdi a névsort, felesége segít, hogy az időrendet véletlenül se tévesszék el. A nagyobb gyerekek már családosak, tíz unoka jelenti a boldogságot, újabb kettő érkezését várják. Tehát a felsorolás: András után Joli, majd Kati következett, Laciról megjegyzik, hogy még nőtlen, Éva és Pista született utánuk, majd Borika és Géza érkezésének örültek, Feri éppen az előbb ugrott haza ebédszünetben, ő nősült néhány hónapja, Erzsi Debrecenben tanul, Zolika és Zsolti (akinek József a „hivatalos” neve) követi a sort, hogy Gyöngyi után Attila zárja. A nagyszobában (amely ugyanolyan szépen bútorozott, rendben tartott, mint bármelyik szomszéd házban) a családi albumot lapozzuk. Mindenkiről készült fénykép, mégis a gondos szülői szem az, amelyik megkülönbözteti kisebb korukban egymástól a gyerekeket. S nem marad el a jogos zsörtö- lődés: tévések jártak itt egyszer, kölcsönkértek néhány fényképet, azóta is küldik vissza. — Esküvőből se fogyunk ki régóta — hal- lik az édesanya szeretetteljes zsémbelése. — Így aztán hiába várom, hogy mire megnő valamelyik, segítsen rajtunk. Inkább nekünk kellene adnunk, hogy elinduljanak az életbe. Az előbb jött meg Éváéktól. Szétnézett a lakásban, bekapcsolta a bojlert, mert odavoltak Budapesten a fiatalok. Persze — mint ahogy a többi gyereknél — első útjuk biztosan hazavezet, a szülői házba. — Olyan sincs, hogy ne lenne étel, hátha éhesen érkezik egyikőjük — folytatja. — És tudja mit szeretnek nagyon? A töltött csirkecombot, a fánkot. Megesik, hogy egyszerre 100—120 fánkot megsütök, még a szomszédoknak is küldök belőle. De hát a múltkor is az egyik megjött Nyíregyházáról, a másik Debrecenből, a harmadik a hírre innen, a szomszéd utcából jött át, a végén összeszámoltuk, 19-en voltunk aznap a háznál. A kisunokák máris fogadkoznak: húsvétra mamához jönnek, mert ide járnak a legtöbben, itt bőven lesz locsolkodó. önkéntelenül elmosolyodnak a szülők, amint a gyerekekre gondolnak. Aztán átsuhan egy felhő, az apa jegyzi meg: — A taníttatás nehéz, hogy lehetőleg mindőjüknek szakma legyen a kezében. És úgy kellett forgatni magunkat, az iskolában egyik se érezze, neki nem jut úgy, mint annak, aki kisebb családból jött. De hát becsülettel megállják a helyüket, talán a legnagyobbra, Andrásra gondolnak, aki művezető, párttitkárnak is választották. A példamutatásról nem esik szó. Pedig valahol ott bújkál a szülői házból hozott magatartásban. Abban, hogy a munkahelyi vezetők mindig Iski Gyulát választják, ha egy küldöttség érkezik Záhonyba, s busszal bejárják a körzetet. Az ő jó kiállása, nyugodtsága, megfontoltsága kell ahhoz, hogy az utasok biztonságban érezzék magukat a keskeny üzemi utakon. — Nagy munkába kezdtünk — említik, amint fordulunk egyet a háromszobás lakásban, a kertben. Központi fűtést vezetünk be, vettünk fel rá OTP-kölcsönt. Majd jönnek a gyerekek segíteni a szerelésben. Tudjuk, nem kel! kétszer szólni nekik, nem úgy neveltük őket. Lányi Botond — Kétszeresen is szoros a kapcsolat magyar barátainkkal, s ez fokozottan érvényes a mostani időszakra, amikor a Magyar Népköztársaság felszabadulásának is 40. évfordulójára készülünk. Természetes, hogy az MSZBT rendezvényei most minden szinten megsokasodnak, területi szinten például egy politikai, kulturális rendezvényekkel összekötött könyvkiállításra készülünk. — Az egyetemen folyó magyar nyelv és irodalomtanítás további, még speciálisabb kapcsolatokat igényel, amelyeknek természetesen kisugárzó szerepe is van. Rendszeresen jönnek hozzánk neves magyar tudósok, mint például Lőrincze Lajos, Bárczy Géza, Kálmán Béla, Nyíregyházáról pedig Margócsy József, Bachát László, Katona Béla, és sokan mások. Megkülönböztetett figyelmet fordítanak ránk a Szovjetunióban dolgozó magyar külképviseletek vezetői, a moszkvai magyar nagykövet, a kijevi magyar főkonzul. Kapcsolataink vannak az Országos Széchenyi Könyvtárral és a debreceni egyetemi könyvtárral, ahonnan cserevagy kölcsönképpen minden szükséges könyvet, kiadványt megkapunk. Ez nagyon nagy segítség munkánkhoz. — Végül engedjen meg egy személyes kérdést, ön neves nyelvész, kutató; mi foglalkoztatja most? — Bőven van tennivaló. A bevezetés a nyelvtudományba (Fonetika és fonológia) című kötet után most munkatársaimmal együtt a nyelvföldrajzi atlasszal vagyunk elfoglalva. Az adatokat már betápláltuk a számítógépbe, s mintegy 530 térképen dolgozzuk fel a területen előforduló magyar jövevényszavakat. Elemezzük az ukrán—magyar nyelvi kapcsolatokat is, nagy hangsúlyt fektettünk az „életvitel szókincs” elemzésére. A kárpátontúli magyar nyelvjárások szótárában negyvenezer szócikket dolgoztunk fel: az első kötetnek 1985-ben kell megjelenni. De a kapcsolatok, az egyetemi és a társadalmi munka összefonódása e területen is gyümölcsöző: a negyvenedik évforduló alkalmából sokoldalú összefogással készült a kárpátontúli magyar antológia, amely jó áttekintést ad az itteni magyar szellemi életről, egyben tükre a szocialista Kárpátontúl négyévtizedes fejlődésének is — mondta befejezésül Lizanec professzor. Marik Sándor KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. április 4.
