Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
Szemes Mari Agárdy Gábor Száraz György Holla János Bacsó Péter Kossuth-díjasok arcképcsarnoka „A” Szemes — ... Jó néhány évvel ezelőtt, amikor esténként országszerte szinte kiürültek az utcák, a szórakozóhelyek, a mozik és a színházaik nézőterei, mert A hosszú forró nyár véget nem érő sorozata szögezte a nézők millióit a képernyők elé; egy kis faluba szólított a kötelesség. Pontosabban; itt kellett volna megtartanom Ri hogyan szeret? című önálló előadóestemet. Ám a helyi művelődési ház ajtaját zárva találtam. Csupán egy felirat fityegett rajta: „Drága művésznő! Pont most megy az utolsó rész! De ha vége van — jövünk! Nagyon kérjük, várjon meg minket, ha lehet...” Szerencsére volt időm, így hát vártam, némi kétkedéssel. S lám: alig néhány pillanattal később, hogy kialudtak az ablakok mögött a viliód zó kék fények, kitárultak a kapuk, és valósággal özönlött a kultúrházba a fél falu. Hivatalos elismeréseket is kapott persze Szemes Mari 35 esztendeje kezdődött színészi pályafutásán. Két alkalommal érdemelte ki a Já- szai-díjat, magáénak mondhatja a Szocialista Kultúráért és a Pro Űrbe kitüntetést, valamint az Érdemes és a Kiváló Művész címet, melyeknek méltó megkoronázása a mostani Kossuth-díj. — Szépen hangzik ez a sorozat — mondja Szemes Mari. — Pedig ... Korántsem volt töretlen, nyílegyenes, kátyúmentes a pályám. Amikor a főiskola és a két szegedi évad után felkerültem Pestre, az Ifjúsági Színpad társulatába, feledhetetlen emlékű kollégám, Szend- rő József keresett fel. Tudtommal sohasem látott színpadon, mégis bízhatott bennem — vagy az informátoraiban —, mert meghívott egy akkoriban szerveződő új színházi vállalkozás, a József Attila Színház társulatának tagjai sorába. — Miért vált meg a József Attila Színháztól? — Huszonnyolc ott töltött év után gondolhatja, hogy nem ok nélkül, nem hirtelen elhatározásból, még kevésbé anyagi okokból. De minek a már hegedő sebeket féltépni... A színház új vezetősége és az alapító tagok egy része nem értette meg egymást. Mégsem volt könnyű a búcsú, hiszen egy szeretett családi közösségből szakadtam ki, és kerültem a Nemzeti Színházhoz, amely méreteinél fogva nagyüzemnek számít az angyalföldi társulathoz képest. Tudom, hogy hosszabb ideig tart majd a beilleszkedés. Ehhez nem elég az én jó szándékom — az új kollégák segítőkészségére is szükségem van. A nyugdíjas — Szegeden születtem, s számomra Szeged ma is a világ egyik legszebb városa. A Széchenyi tér 3-as számú házban laktam szüleimmel, itt nőttem fel, ifjúságom számtalan élménye fűz e helyhez. Apám korán meghalt, anyám három fiúval özvegy maradt. Szükségünk volt minden fillérre, ki kellett adnunk az egyik bútorozott szobát. Azt hiszem ez döntötte el sorsomat. Beköltözött hozzánk a szegedi színház operaénekese, Horváth József, s amikor egy darabhoz gyermekszereplőt keresitek, elvitt engem. Az iskola már nem érdekelt, elvarázsolt, magához láncolt az a csodavilág, amelyet színháznak neveznek. 15 éves koromban végleg eljegyeztem magam Tháliával. Első szerződésemet 1937. szeptember 1-én írtam alá. Táncosiboy, kardalos, vagyis színházi „mindenes” lettem. Nem volt nálam boldogabb ember Szegeden. — Az én életemben is nagy fordulatot jelenített a színháziak államosítása 1949- ben a miskolci Nemzeti Színház tagja lettem, végre egzisztenciális biztonságban órezlhettiem magam a vándorélet után. Két évet töltöttem Miskolcon, majd Budapest következett. A Fővárosi Operett Színházhoz szerződtem. — 1964. Nemzeti Színház. Akikor se mozdultam ki az épületből. Lebontották a Biaha Lujza téri színházat, s a társulat a Nagymező utcába költözött így lettem a Nemzeti Színház tagja. Azóta ott játszom (csak éppen a Hevesi Sándor térre mentem a Nemzetivel). Az eltelt évtizedek alatt két Jászai- díjjal, érdemes és kiváló művész címmel tüntettek ki. Az idén megkaptam a Kos- suth-díjat is. S kaptam egy infarktust is. — Nyugdíjas vagyok és dolgozom. Éppen egy premierre készülök: április 21-én mutatjuk be a Várszínházban Goldoni Arlecchino, a két úr szolgája című komédiáját, ebben a zord atyát alakítom. Ezenkívül festek. Mert ez a szenvedélyem — akárcsak a színház —, úgy látszik, már életem végéig elkísér ... A közíró Végtelenül bonyolult világunkban nehéz közírónak lenni, azaz közös ügyeinkről szóló, közérdekű, közösségi tartalmú cikkéket, tanulmányokat írni. A .közíró” szó számunkra most több, mint a (szótár szerint ugyanazt jelentő) publicista. Az a „köz”, amelyre gondolunk: a nemzet egésze, az írás pedig több közvetlen aktualitásnál, hosszabb távú érvénye van, ha tudniillik igazi író műveli. Az ilyen közírói feladatnak, közösségi megbízásnak nem könnyű eleget tenni... Száraz György közíró a javából: minden újságcikke, esszéje, tanulmánya közérdekű. Nagyon is mai kérdésekre ad friss választ. E kérdések jó része épp maiságából következőleg „kényes” kérdés, ráadásul nehezen megválaszolható, mert nehéz belátni mind a közeli, mind a távoli útvonalat, amin haladnunk kell, hiszen jóformán lehetetlen egyszerre magunk elé nézni és a távolba tekinteni. Egy-egy író mindig önmagában alakítja ki, amivel maga is a közöshöz hozzájárul. Miként teheti? Ha szintén figyelembe veszi azt, ami a közösség lelkében épp kialakulóban, ami a levegőben van, de amit rnagá- ban-magunkban egyaránt rendezni kell. Mi az, ami a lelkek finom rezdüléseire való figyelmen az írói ösztönön, az önnön lelkaismeretitel való egyeztetésen kívül szükséges, és egyáltalán lehetővé teszi az ilyen „közírói” tevékenységet? A történeti szemlélet! Mondihaitnám azt is: marxizmus—teninizmus de ez itt túlságosan általános tenne, lévén követélmény. Alkalmazásának módja lehet egyéni. Száraz György saját történeti szemléletnek köszönheti, hogy a köz, a nemzet dolgait, köztük legkényesebb ügyeit távlatban láthatja, s ez az, ami a mai választ is lehetővé teszi. Ezért kiemelkedő személyisége irodalmunknak. Az volt már vagy tíz évvel ezelőtt, saját, és sajátos kis rovatában az Élet és Irodalomban, az ma is a Népszabadságban születő ha talmas Erdély-esszéjében, az volt megannyi történelmi (de mára is tekintő) színművében, az a Lancranjan- könyvvel vitatkozva vagy az úgynevezett „zsidókérdés’ megválaszolásában, a Pálffy Györgyről szóló A tábornok (egyelőre szintén befejezetlen) momentumában, legutóbb pedig a Történelem jelenidőben hatalmas kötetében összegyűjtött nemzedéki emlékezésben, vitairat-sorozatban, színházi cikkekben, nagy magyarok (Benjámin, Illyés, Kádár János, Semmelweis^ Szabó Dezső) arcképvázlatai ban, továbbá negyvennyolcról és tizenkilencről, a NÉKOSZ-rói és oktatásügyről, szexről és terrorizmusról szólva, és mindennél inkább a szomszéd népiek kel való „közös dolgaink” vizsgálatában. Jó pár éve nincs a magyar irodalomban, aki ily nehéz kérdésekkel ily keményen nézett volna szembe, s ily határozott, helytálló — ne féljünk kimondani — pártos válaszokat adott. A hangversenymester „Tartalmas tónusával, játékának virtuozitásával, előadásmódjának nagy, ritmikus feszítőerejével megérdemelt sikert aratott.” Egy nyurga, szigorú pillantású, huszonnégy éves hegedűsről, Rolla Jánosról írta 1968-ban az egyik zenekritikus a fenti dicsérő szavakat; arról a ka- maszos megjelenésű fiatalemberről, aki az akkor már öteszteindős Liszt Ferenc kamarazenekar hangversenymesteréként néhány Vivaldi- concerto szólistája volt egy zeneakadémiai hangversenyen. — Ahhoz a generációhoz tartozom — emlékezik a művész —, amelyik még öiujj - ledt örömét találta a zene művelésében, az aktív muzsikálásban. Nekünk abban az időszakban, a hatvanas években eszünkbe se jutott, hogy mennyit fizetnek azért, ha elmegyünk egy művelődési házba, vagy egy nyári zenepavilonba játszani, örültünk, ihogy zenélhettünk, ha szívesen hallgattak minket. Azt hiszem, a mostani zenetanuló fiatalok nagy része nem ismeri azoknak a „zenés bubiknak” a varázsát, amilyenekben mi részt vettünk. Rolla János 1969-ben .szerezte mag a Zeneművészeti Főiskolán hegedűművészi diplomáját. Tehetségéről, különleges muzikalitásáról azonban mindenki meg volt győződve. Sajátos, szertelen, vibráló egyénisége, érzékeny idegrendszere hihetetlen aktivitással reagált minden hangra. zenei frázisra, melodikus ívre. Az aktív zenei gyakorlat Rolla János főiskolás évei alatt is folytatódott. Öt is megérintette a hatvanas években a muzsikus fiatalságot lázba hozó közép-európai zenei áramlat, amely elsősorban az I Musici di Roma kamarazenekar csiszolt, addig sohasem hallott művészi produkciói nyomán jelent meg. Jó néhány, frissen alakult fővárosi kamarazeneegyüttesben játszott akkoriban Rolla is, míg 1963-lban néhány főiskolás fiatal összefogásával megalakult a Liszt Ferenc kamanazenakar, amelynek művészeti vezetésére Sándor Frigyest kérték fel. — Engem is, és a többieket is a kamaramuzsika határtalan szeretete éltetett, amikor létrehoztuk az együttest. Valamit Ikezdenünk kellett azzal a vulkánszerű zenei energiával, ami sehogyan sem fért bennünk. Pedig akkor még nem gondoltuk, nem hittük volna, hogy később így összekovácsolódunk. hogy zenekarunkat egyszer majd szinte az egész világon ismerni fogják... A zenekarnak hamarosan Rolla lett a koncertmestere. A választás kivételesen szerencsésnek bizonyult: Rolla nem elsősorban szólista alkat, de nem is a nagy együttesben személytelenül meghúzódni képes ,/tuttista”. Egy igen ritka, sajátosan kama- ramuzsikusi adottságokkal rendelkező művésztípus képviselője ő, akire a közösség: muzsikálás a képességeit megsokszorozó hatással van, és aki a hangszeres csoport vezetését, alkalmanként az együttesből kiemelkedő, majd visszavonuló szólista szerepvét a nagy barokk tradíciók gyakorlata szerint képes betölteni. Sándor Frigyes halála óta Rolla János (két esztendeje érdemes művész, a Bartók Béláné, Pász- tory Ditta-díj kitüntetettje) nem csupán koncertmestere, de művészeti vezetője is a Liszt Ferenc kamarazenekarnak. A rendező Bacsó Péter a fényes szelek nemzedékének egyik kiemelkedő tagja. A legendás hiírű Horváth Árpád Kollégium titkára volt, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendezőí szakának elvégzése után — Radványd Géza tanácsára — nyomban pályát módosított: a játékfilmgyár dramaturgja lett. — Radiványi Géza döntő befolyással volt pályafutásomra — mondja erről. — Még főiskolásként az ő közvetlen irányításával ismerkedhettem meg a filmgyártás titkaival, mint a Valahol Európában asszisztense. Igaz, „protekcióm” volt nála, hiszen még Kassáról ismerte édesanyámat. Palotai Borist. Mindketten abban a városban születtek. Ezért is vett bizonyára a védőszárnyai alá. — Bacsó Péter arról is híres, hogy igencsak termékeny. Szinte minden évben új munkával jelentkezik, — Ez nálam — hogy úgy mondjam — alkati adottság. Rossz alvó vagyok, nyugtalan fajta, állandóan zsibonga- nak a fejemben a gondolatok. A legjobbakat igyekszem a nézők százezreivel megosztani. Azt is mondják rólam és igaz: szeretek rögtönözni a kamera előtt. Nincsenek kőbe vésett forgatókönyveim: operatőrömmel legtöbbször közvetlenül a felvétel előtt döntöm el, hogy melyik a legalkalmasabb, leghatásosabb beállítás, színészmozgiatás, megvilágítás és így tovább. — A filmrendezés mellett — mint ismeretes — pedagógiai munkát is folytat. — Valóban. Még az ötvenes években tanítottam először a főiskolán dramaturgiát. Büszke vagyok arra, hogy tanítványaim között volt Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Csurka István. Hosszabb szünet után néhány év óta ismét vannak növendékeim a főiskolán, akik közüli jó néhányan tanulmányaik befejezése óta munkatársaim lettek. S ha már a dicsekvésnél tartunk, talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom: legjobb munkáim — a gyermekeim. András, Kristóf és Anna. A legfiatalabb nyolc, a legidősebb tizenhárom éves. Bízom benne, hogy megállják a helyüket az életben. Bacsó Péter Kossuth-díja egy szinte már ma is teljesnek mondható alkotói pálya elismerése. Akárcsak az ezt megelőző kitüntetések, a SZOT- díj, a Balázs Béla-díj, az érdemes és kiváló művész cím. Drámai Balázs ősbemutatóval köszöni felszabadulásunk 40. év dulóját a Móricz Zsigir. Színház március 23-án, sz baton este. Balázs Józse homok vándorai című i máját mutatták be, mely megyénkben született. írc színház felkérésére írt, s máját a felszabadulás, őszi napjainak eseménye meríti. A darab a szabc homokon játszódik, de szódhatott volna bárhol I gyarországon az ide- mozgó frontok véletlen s árnyékában, ahová c messziről hallatszok az ág dörej, egy tenyérnyi föld rabon, amit valahogy é rülnek a lánctalpak. Lér ges mozzanat, hogy a ha rúról, a felszabadításról i ló darabját Balázs Jó, nem a fegyverek csöve fc a iövészárokba, sem valai lyik magasabbegység rancsnokségára helyezi, a hadműveletek felől döi nak, hanem egy ilyen s: árnyékba, s nem hősök, item tétova, talajt vesz emberek közé. A háborúról — szók mondani — mindent me; tak már. Felmutatták gy relmeit, az áldozatokat, félelmet és a naiv romai kát is. Balázs József az e bért mutatja meg a- háb< forgószelében, a lélek r lyét kutatja: milyen indu tokát szabadítanak el a n mindennapi szituációk. M a háború lehet igazságos igazságtalan, terű letszerzö felszabadító, mindenekéi embertelen, groteszk, tern szetel lenes és elvisel heteti< Azok az emberek, akik « ben a drámában összetol, koznak itt valahol a szab esi homokon, békés körűin nyék között kezet ráznán egymással, elbeszólgetnén az időjárásról^a^várható tí Ülésről... de most, vaial a szőlődomb mögött ágy dörögnek, s ostorcsapváské csattanó rövid sorozat hangját hozza a szél. Egyszeriben fontossá v tik, hogy ki kicsoda, mer tort, mi a szándéka, milyl titkot őriz? Mindenki ér hogy a háborúnak nemsoká vége. Túl kellene most m élni, be kellene húzódni v lahová a vihar elöl, míg nem vonul. Ám ezeknek i embereknek előbb még mi kell vívniuk saját kis háb rújukat is, mely a ktassziki drámákkal ellentétben ne hoz feloldozást, nem „tol helyre a kizökkent világot hiszen a dolgok nem ott dő nek el, ahol hőseink vánd< Negyvenötben azon a napc gyalog mentünk iskolába, kisvonat még nem járt, csa épülgetett a felüljáró a sósti erdőben; hát reggel fél hatkt indultunk, hogy a tiztennég kilométeres utat két óra ala kényelmesen megtehessük. Borotválatlan, idegennek ti nő, katonaruhás férfiúval te lálkoztunk az úton. Köször, tünk illedelmesen, mire megfogta a vállam: — Meg sem ismersz? Te! — Sándor! — szóltam, hit télén ölelni is akarván a fel ismert rokont, de ő eltolt ma gától: — Lehet, hogy tetve vagyok. Majd, ha rendbe szed tem magam otthon, jó? Legszívesebben visszafordul tam volna, hogy vele együi érkezhessem haza, mintha é hoznám őt, és ezt nagyon i helyesen tettem volna, mivel hogy az iskolában Petraski tanár úr, a drága jó, öreg tor natanárunk azt mondotta: — Menjetek haza, gyerme keim, ma nincs tanítás, mi ünnep van. — Ünnep? — Csak most éjjel kaptul az értesítést Debrecenből, hog\ szegény hazánk szabad. Nine, többé német katona Magyar KUK ÜNNEPI MELLÉKLET