Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Egyik ifjú, de már nem teljesen ismeretlen költő érkezett 1944 decemberében Nyíregyházára az akkori Magyar Nép szerkesztőségébe. Innét a szomszédból, Kálmánházáról jött, ami negyven éve sokkalta messzebb volt, mint ma. A huszonhárom éves fiatalember, Rákos Sándor — mlint egy régebbi visszaemlékezésében írta —, két zsákkal érkezett a redakcióba. Egy krumpliszsákkal, amilyennel akkoriban a fél ország kószált, benne az édesanyja sütötte cipóval és néhány apróbb holmival; a másik zsákban „egy félig suhanó költő emlékeinek zsákjában" viszont ott lapult mindaz, amit a háborúból, a szörnyű évekből tehertételként magával, magában cipelt. Erről a másik zsákról így írt: „Azt a zsákot én — benne a háborút, behívókat és be nem vonulásokat, kopogtatásra elszoruló lélegzetvételt, a gyáván kezdett s mind elszántabban vállalt harcot, csapdákat, szökéseket s a végső szabadulást —- hátamon hordozom, míg csak élek." — Kálmánházán részt vettem az élet indításában — emlékezik negyven év múltán. — Egy közösség segített ott saját magát talpra állítani. A községházán gyűltek össze a vezetők, én olyan írnokféle voltam. Onnét kerültem aztán Nyíregyházára. Az akkori szerkesztőséget, ahol újságíró lett, még csak hasonlítani sem érdemes egy maihoz, legyen az az országban bárhol. — Parkas Pali volt a fő- szerkesztő, aki talán írni nem nagyon tudott, természetesen újságírói írni tudásáról van szó, de nagyszerűen értett a lap szerkesztéséhez. Külső munkatársunk sok volt, azonban a szerkesztőségben én voltam az egyetlen újságíró, dolgozott az újságnál még egy gyorsíró, egy gépírónő és egy kifutó. Dolgoztunk reggeltől estig, és megesett, hogy áram híján kézzel hajtottuk a nyomdagépet. Soha olyan kapcsolatom olvasóval nem volt, mint akkor. Nappal ott voltam az eseményeken, írtam az optimista tudósításaimat, mert optimista voltam, este vagy éjjel viszont a Bujtoson verseket írtam. Hittel, lélekkel csináltam az újságot. Abban az időben még kézenfekvő volt, hogy egy költő újságot írjon. Természetes volt a kapcsolódás. Akkorára már Pesten, de a Nyírvidékben, a Szabolcsi Szemlében is jelentek meg verseim, de Nyíregyházán arra volt szükség, hogy újságot írjak. Hiszen minden elölről kezdődött, mindenütt ott kellett lenni. Az ember aztán azon melegében megírta és szinte azonnal meg is jelent... — A régi közoktatási apparátus elmenekült, helyükbe új emberek kerültek. Talán nagyok a szavak: a népből kerültek oda . . . Felfokozott hangulatban ólt mindenki. Emlékszem az első május 1- re, emlékszem arra a bálra, amit a megyeháza nagytermében rendeztek, amire mindenki hivatalos volt, aki bejött az utcáról... Vagy —< időben kicsit visszafelé — emlékszem az első március 15-e hangulatára. Akkor itt volt a városban Horváth Ferenc, a színész, aki éppen a demokratikus hadseregbe jelentkezett, katobaruhában jött a szerkesztőségbe és a Korona dísztermében rendezett ünnepségen ő szavalta el a Nemzeti dalt. Én egy bedöglött aknán írtam jegyzeteimet a teremben. A város szellemi élete is élénk volt. Erről így beszélt Rákos Sándor: — Létezett itt egy baloldali társaság a Forrás című folyóirat körül, akikkel rendszeresen találkoztam. Tagja volt Palicz Mihály, aki illegális kommunista volt, aztán Pestre került magas funkcióba. Nyíregyházán voltak a Forrás más munkatársai is: Walter Ede, Kovács Lajos, Laci bácsi mesél Gyalsgszerrel Bercelbe Oláh Laci bácsi a kis búj- tosi utca, a Juhász Gyula utca egyik házának kertjéből került elő. Hetvenhét évesen is kell egy kis mozgás. Aztán a szobájában telepszünk le, ahol — hiába süt hétágra a márciusi nap —, langyos. a cserépkályha. Oláh Laci bácsi mesél. — Eredetileg asztalos voltam, de a harmincas évek jórészt munka nélkül teltek el. Ráadásul 1930-tól összesen tizenkétszer vonultam be, mígnem 1944. szeptember fián Szombathelyről érkeztem Nyíregyházára. Igaz, akkor már civilben voltam, mert szöktem a hadseregből. Aki akkoriban itt élt, tudja, hogy hazaérkezésem napja a nagy bombázások napja is volt. Szomorúan nézett ki a város. Sok volt a rom, az iskolákban katonakórházak kaptak helyet, annyi volt a sebesült. Ott folytatom, hogy 1944. október 23-án jöttek az első szovjet csapatok, de végleg csak jó néhány nap után szabadult fel Nyíregyháza. — Én 1927-től kezdve voltam a szociáldemokrata párt tagja, sok barátom volt kommunista, így aztán érthető, hogy november 2-án már jelentkeztem a kórházban, az ottani szovjet parancsnoknál. Mondtam asztalos vagyok, munkát szeretnék. El is helyeztek az asztalosműhelyben. — Sokat mesélhetnék arról a jóképű fiatal főtörzsőrmesterről, aki Rosztovban festőnövendék volt, s akinek kulturális feladatai voltak; én kereteztem többek között a képeit. Magával is akart engem vinni, de mondtam, családom van, gyermekem ... — Mondtam, sók pusztítás történt a városban, s amikor novemberben megalakult a kommunista párt, ahová én is beléptem, nagy, erővel kezdődtek el a helyreállítási munkák. Mi úgy gondoltuk, megalakítjuk a famunkások szövetkezetét. Először a szociáldemokratákhoz fordultunk, de ők azt mondták, csak a mesterekkel együtt lehet szövetkezetei alapítani. — Ahhoz, hogy dolgozni tudjunk, legelőbb is fa kellett, deszka, léc, gerenda. Ez nem volt. De nem volt áram sem, a pénz inflálódott, úgy, hogy nehéz körülmények között dolgoztunk. Anyagot végül is a tiszai árterületről szereztünk. Megvettünk öt hold vegyes erdőt Tiszaber- cel és Ibrány között. A vásárláshoz pedig úgy szereztük a tőkét, hogy háromheti keresetünket adtuk ösz- sze... — Erdő volt, de vonat még nem járt. Gyalog mentünk Tiszaberceltől 11 kilométerre dolgozni, kitermelni, feldolgozni a fát. Gyalogoltunk, fejsze volt a vállunkon, az emberek pedig' azt mondták a falvakban: „itt jönnek az internáltak”. Bercelen felszerelést béreltünk a fa feldolgozásához ... EmlékKelen László. A baloldali társaság a folyóirat megszűnése után is egyben maradt, még a negyvenes évek elején. Kapcsolatba kerültem velük. Kavargó, izgalmas világ volt... — A földosztási riport megírása napi feladataim közé tartozott. Természetesnek vettük akkor a teremtés „legyen” igéjét. A kimondott szó szárba szökött, nyomban tettek sarjadtak belőle. A híres tiszanagyfa 1 ui riportot sokszor idéztük. — A földosztás óta egyszer jártam ott a feleségemmel, a hetvenes években egy íróolvasó találkozón. Akkor találkoztam is azok közül többekkel, akik földet kaptak... Azt tudtam, hogy ami 1945. március 27-én volt, történelmi esemény, s mi úgy tudtuk azokban az időkben, hogy az a földosztás az országban az első .., Történelmi pillanat, de a történelmi pillanatok általában nem olyanok, hogy elkezdenek harangozni ... Az ember persze hogy érzi és érti a történelmi jelentőséget, de nekem akkor egy feladatot adtak, tudósítást írni. Megfelelő terjedelemben és adott időpontra, mert másnap az írásnak meg kellett jelennie. Amikor az ember a nagy eseményeken részt vesz, nem ér rá arra gondolni, hogy ez a történelem. , A rózsaszín csomagolópapírra nyomott akkori újság, amelyik hetente kétszer jelent meg négy oldalon, a történelmet őrzi. Ami nem úgy, mint az újság általában. Hiszen az a riport, amelyik 1945. március 28-án napvilágot látott, a durva papíron olyan eseményt rögzített, melyre példa addig még nem volt. A szerző „R. S.” ha napi penzumot teljesített is, nem csupán monogramnyi nyomott hagyott az újságoldalon. Az ezeréves per megfellebbezhetetlen ítéletét adta közre. Speidl Zoltán szem, mivel az erdő messze volt Bércéitől, tutajt készítettünk a rönkökből, de az első tutajunkat a víz elvitte. Később aztán könnyebb lett a dolgunk, mert működött a , kisvasút, és mi a feldolgozott fát azzal juttattuk el Nyíregyházára, és dolgoztunk mindenütt, ahol a helyreállításban a mi deszkáinkra, gerendáinkra és szakértelmünkre szükség volt... s. z. Irigylésre méltó, akit 75 évesen is a rendszeres munka éltet Szép az olyan életpálya, amelynek tulajdonosa idős korban is elmondhatja: nap, mint nap bejár régi vállalatához, ahol szükség van tapasztalatára, szakismeretére. S mindezt teheti egy olyan társ mellett, aki mindvégig, jóban, rosszban kitartott mellette, akivel néhány hónapja ünnepelték meg csendesen az aranylakodalmat. Idős emberek ma már azok, akik negyven évvel ezelőtt, vagy még korábban, a szak- szervezeti harcokban, a munkásotthon környékén megismerték Solymosi Mihály nyíregyházi építőmunkást. Egyike volt azoknak még a harmincas évek elején, aki — igaz legfiatalabbként — az építőmunkások küldöttsége tagjaként ment a nagy hatalmú Bencs polgármesterhez, hogy munkát kérjenek. — Nem tettem nagy dolgokat, a politizálásban sem voltam az elsők között, de igyekeztem felrázni az embereket *- mondja. A világháború idején — amikorra megszerezte a mestervizsgát — többször volt katona, mint nem. Látta ugyan az értelmetlen harcot, biztatta is a feleségét, hogy rövidesen végleg hazatér, várja meg, mégis 1944 decemberében Rozsnyó környékén a szökést választotta, csakhogy a maga részéről befejezze a háborút. Aztán hadifogolytábor következett Alsózsolcán, Miskolc mellett, ahová a felesége ment érte, hozta haza 1945. február 19-én. — Munka nem volt, hová mehettem volna, mint a pártba, elvtársaimhoz — emlékezik. Ahogy a férj bekapcsolódott a szociáldemokrata pártmunkába, ugyanúgy a feleség is a mozgalomban talált magának helyet. A nőbizottság titkára volt, ő elnökölt akkor is, amikor Nyíregyházán megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) helyi szervezete. Kortörténeti dokumentumokat is őriz Solymosi Mihály, hiszen az első május elsejei felvonulásokat örökítette meg fényképezőgépével. — Szerveztük a felvonulásokat, de eljártunk vidékre is. nagygyűlésre — folytatja. — Éppen néhány hete, amikor a volt nemzeti bizottságok tagjainak szerveztek megyei ünnepséget, találkoztam két tiszalöki emberrel, akik emlegették, hogy én voltam az egyik szónok. — Emlékezetesek voltak azok az idők — kapcsolódik hozzá felesége is. — Nem gondoltunk mi akkor a nyugdíjra sem, a békés életet is inkább hittük, mint éreztük, mégis látszik, mire jutottunk. Közben a nyíregyházi szociáldemokrata párt- szervezet titkáraként belefáradt a koalíciós harcok csatározásaiba Solymosi Mihály. Aztán 1948-ban nagy elhatározás következett: kérte felmentését (Marosán György főtitkár-helyettes írta alá Budapesten a jóváhagyó levelet), s ő visz- szatért szakmájához, a magasépítő vállalatnál helyezkedett el. Nyugdíjba az ÉP- SZER-től került, de előtte mint építésvezető sertéshizlalda építésétől laktanyák, közintézmények felhúzásáig letette névjegyét az országalapítók között. L. B. Combi emlékezik Kenyeretek javát elmorzsolt, hatvan felé közeledő egykori bujtosi strácok! Selyem, Liliom, Éva, Hunyadi utcai mezítlábos, rongyfocit kergetők>Emlékeztek-e még a MADISZ kölyökcsapatá- nak kőkemény balbekkjére, Combira? Veletek együtt a fényes szelek ifjúságához tartozott. Anyja a Lekner-féle pékségben dolgozott, egyedül, apa nélkül nevelte testvérével. Combi emlékezik. — Mezítlábas csapata volt a MADISZ-nak Nyíregyházán. Együtt rúgtuk a labdát akkoribban a két Lakatos testvérrel, Karóczi Gabival, Szilágyi Ferivel, Szarvas Sanyival. Az első meccset Nyírszőlős ellen vívtuk. Tizenegyessel győztünk. Én rúgtam a büntetőt. A kisvo- naton hazafelé jövet egy-egy fél 'karély zsíros kenyeret kaptunk. Ez volt a prémium. Nyíregyházán akkor több mezítlábas csapat működött. — Ha jól emlékszem a volt Garay-féle cukrászda (a házasságkötő terem szomszédsága) mellett székelt a városi MADISZ. Szinte minden este a Kossuth téren gyülekeztünk, s eljártunk a MA- DISZ-ba is, az MKP székházába (a mai vendéglátóipari vállalat központja). Előadásokat, beszélgetéseket hallgattunk. Szívesen fogadtak bennünket az idősebbek. Hallgattuk Pintér Andrást, Dankó, Murczkó elvtársakat, s noha jóformán azt sem tudtuk, mi a politika, kezdtünk sodródni a mozgalom felé. Választások idején meszelni mentünk éjszakánként. Jelszavakat írtunk az aszt- faltra: „Le a feketézőkkel! Le a reakcióval!” Lassan közeledtünk a párt felé, s kezdtük megérteni, mit is akar az MKP. Combi később a MADISZ II. csapatában már diákként együtt játszik a munkásifikkel. A Széchenyi István kereskedelmi iskola tanulója lett. Dekorációs felelősként dolgozott később az ifjúsági szervezetben. — 1947-ben több párt képviselője kereste fel az iskolánkat, rá akarták beszélni a diákokat, hogy hozzájuk lépjenek be. Emlékszem eljött hozzánk Varga Gyula is, ő az MKP-t képviselte. A tanárok nem nézték jó szemmel e verbuválásokat, tiltották. Az ifjúsági szervezetben tevékenykedhettünk. Jártuk az egész nyíregyházi járást. — Érettségi után munkát kerestem. Jártam a munka- közvetítő hivatalt. Elszegődtem kárpitostanoncnak. Egy év múlva szabadultam és 1949. október 22-én a Magyar Famunkások Országos Szabad Szakszervezetének tagja lettem. A szakszervezet ajánlására munkásfiatalként végeztem el az agrár- tudományi egyetem agrár- közgazdász szakát. Mérnöki diplomát szerzett Combi. Combi, az egykori kőkemény balbekk, a kiflikihordó fiú, a MADISZ csapatának egyik erőssége nem más, mint Vaskó Sándor, a Nyíregyházi Sütőipari Vállalat, igazgatója. F. K. Az értékmentő Hadházy Lajos Hetvenhetedik éves, néhány esztendeje, szeretett felesége halála óta egyedül él a nyíregyházi Kiss Ernő utca 11. szám alatti családi házban. Ritka gazdag könyvtára, levélgyűjteménye, sok-sok tárgyi emlék között fogad Hadházy Lajos nyugalmazott tanár. A nagy bombázás a Malom utcai házukat is megrongálta. Az egyik tanítványa jóvoltából Nyíribronyba menekítette a feleségét és kisfiát a közeledő háború elől. Minden hét végén, szombaton gyalog tette meg az utat Ibronyig, vasárnap este pedig vissza Nyíregyházára. — November 11-én ölemben hoztam haza a kisfiam Ibronyból, a feleségemmel együtt indultunk el. Túráig egy tehenesszekeren jöttünk, Újra éle! költözött az iskolába egy nagyon becsületes parasztember szekerén. Túrától egyhuzamban gyalogoltunk haza Nyíregyházára. Útközben két munkaszolgálatos zsidó fiú, a ramocsaházi Gutmann fiúk csapódtak hozzánk. Ha a szovjet katonák megállítottak bennünket, azt mondták: valameny- nyien zsidók vagyunk. És engedtek tovább ... November 13-án már szolgálattételre jelentkezett Bé- keffy Benőnél, a felszabadulás után a városban az egyik vezetője volt az oktatás újraindításának. Nyíregyházán ebben az időben egyetlen állami elemi iskola volt és a képző, a többi az egyházak fenntartásában működött. Hadházy Lajos, rá jellemzően, inkább másokról beszéi szívesen, így a fáradhatatlan Scharbert Árminról, aki naponta háromszor gyalog járt ki Nyíregyházáról Nagykál- lóba, biológiát tanítani. Hátizsákjában vitte a szemléltetőeszközöket. Már hatvanéves elmúlt akkor ... — Bizony a szemléltetőeszközökről nekem is akad egy kis élményem. Az első napokban, amikor a tanítás megkezdődött — igaz eleinte egy, majd két, aztán négy diákkal — menteni igyekeztünk a Kálvineum megmaradt szemléltetőeszközeit. Ehhez nagy segítségünkre volt egy igen művelt, szimpatikus szovjet tiszt, kultúr- referens, aki mindig a hóna alatt egy-egy üvegtáblával jelent meg. Honnan . hozta, nem tudtuk, és azt mondta, amelyik ablak lyukas, azt nyomban csináljuk meg. Sikerült megmenteni az iskolai szertár legfontosabb anyagait. Egy nagyon kedves tanítványát említi, Egri Zoltánt, akivel sokat oipekedtek és két testvért az első diákok közül, Lakatos Lacit és Lajost. A térképeket leszedni a magas ablakokról, amit a háború idején elsötétítésre is használtak, még az oda rendelt szovjet katona nők is segítettek. A képzőben minden megmaradt, az anyakönyvek, bizonyítványok. A másolatokkal együtt. Egy részüket a debreceni nagy kollégiumba menekítette Hadházy Lajos, a zúzdába kerülés előtt, jó néhányat a nyíregyházi levéltárnak adott, míg maradt a korabeli dokumentumokból a tanárképző főiskolának is. — Ennyi történt — szabadkozik Lajos bácsi, mint aki úgy érzi. kevés élménnyel tudott szolgálni. P. G. Ré^ndo, gym _ ißj hátizsákkal “Ti1 “íal' Egy építinunkás emlékei 1985. április 4.
