Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
Munkásdinasztia született Mandel Eduárd, egy tősgyökeres nyírbá- 1855-ben rakták le, 1876-ra már közismerttori család kereskedő íia 1853-ban engedélyt té vált termékeivel. Olajgyár, sörgyár, szeszkért, hogy Nyírbátorban gyárat alapíthas- gyár, gőzmalom működött itt, s mindezek son. Mivel megfelelő alaptőkével, s ezen ki- szinte ontották termékeiket. így született vül 1840. óta jól működő malommal rendel- meg a BÓNI, mai nevén a növényolajgyár, kezeit, a községi elöljáróság engedélyezte a mely az első munkásokat is megteremtette gyár alapítását. A gyár, melynek alapjait Nyírbátorban. Egy ember útnak indul Egy május elsejei emlék. Komócsi Mária a zászlót tartja, húga kis fehér sapkával vonul fel. Közéjük tartozott Komócsi László, aki 1941-ben kezdte a munkát a nyírbátori BO- Nl-'ban. Hogyan lett abban az időben gyári munkás valakiből, akii egy olyan helyen élt, ahol főleg a mezőgazdaság volt meghatározó? Komócsi Lászlónak nem volt se földje, se egyebe. Ahhoz, hogy hét gyermekét eltartsa, meg keleti fogni a munka végét, nem lehetett válogatás. Akkor még szenzációszámba ment az ipar. A szenzáció úgy látszik megfogta Komó- csit, mert nyugdíjazásáig, 1974. január 30-ig nem is engedte kezei közül. Szabadulni sem volt hát könnyű, mert kellett a pénz is a hét gyermek neveléséhez, s a BÓNI miindlig biztos kenyeret adott. A feleség nem dolgozott — milyen furcsa is a világ — gondolom, mikor leírom a szavakat — hét gyermek mellett nem dolgozott? Hét gyermek felnevelése nem munka? Megbecsült dolgozó volt az apa, nyugdíjba vonulásaikor aranygyűrűit kapott a gyártól. A gyermekek nőttek, cseperedtek, felnőtté válásuk enyhítette a család 'gondjait, s gyarapította a BÓNI munkásainak számát. Ugyanis kivétel nélkül mindnyájan az apjuk nyomdokaiba léptek, aki 1941-től nyugdíjazásáig a BÓNI-ban maradt. Tíz évet élvezhetett a jól megérdemelt pihenésből, haláláig tartotta a kapcsolatot első és utolsó munkahelyével. A BÓNI-ra mind a mai •napig jellemző, hogy több családtag, sőt egész család ezen a munkahelyen dolgozik. Mi a hét gyermek egyikét, Komócsi Máriát, asz- szonynevén Fehér Józsefnét kértük, meséljen az itt eltöltött évekről. Hát testvér egy munkahelyen — Most 25 éve, hogy a gyárral kapcsolatba kerültem. De nem voltam ám rögtön gyári munkás, hisz nem volt könnyű ide bekerülni. Volt a BÓNI-nak abban az időben egy napraforgótáblá- jia Márliaipócs alatt, ott kapáltam sokad magam mail 14 évesen napi 10 órán keresztül. Gondolhatni, milyen nehéz munka volt egy magamfajta gyermeklánynak. Mégsem voltunk kedvetlenek, szomorúak. A kemény munka mellett jutott néha idő a bolondozásra is. — Később aztán ipari munkás lettem, s ez azt is jelentette, hogy naponta csak négy órát dolgoztam a korom miatt. Voltam ebédhordó, vízhordó, küldönc, mindig oda mentem, ahol éppen szükség volt rám. Ehhez az időszakihoz sok szép élményem fűződik. Gyártottunk púi akkor olyan dolgokat is, amiről a mai fiatalok talán már nem is hallottak. Ilyen volt a stift, amit borotválkozás után használtak. Vérzéscsillapító volt, csakúgy mint a timsó amit szintén mi csináltunk akkor. Gyártottunk abban az időben tyúkszemirtát 1—2 grammos csomagolásiban. Ránézésre olyan volt, mint a szájrúzs. Egy vidám élményem mégis a Kárpit nevű szőnyegtisztítóhoz fűződik. Engem éppen ebédért küldtek, s míg távol voltam, valalkíi az egyiik férfi munkatársiam cipőjét tele- öntötte szőnyegtisztítóival. Persze a csínytevést rámfogták. Amikor megjöttem, a kárvallott szó nélkül felkapott, s bélemártott egy kád szőnyegtisztítóba. Utána persze próbáltak vízzel lemosni, de minél tovább tartották rám a slagot, én annál jobban „haboztam”. 1961-iben nyolcórás lettem, s elkezdtem a három műszakot. Itt már komolyabb volt a munka. Tizennégy éviig dolgoztam gyertyaöntőként. Hatvankettőben férjhez mentem. Kell-e mondanom, hogy a férjem is a BÓNI dolgozója? Együtt voltunk fiatalok, s azóta már két nagy gyermekünk van. De hagy mondjak még valamit a fiatalságunkról. Mi akkor mindnyájan nagyon sokat dolgoztunk, s mégsem éreztük nyűgnek a munkát. Tiszteltük a gépeket, s boldogok voltunk, hogy kenyér van a kezünkben. KISZ-tag voltam, alakítottunk színjátszókört — Bartba Pista volt a vezetőnk, azóta is itt dolgozik, s bizony már hófehér a haja! Szerettük az ünnepeket. Minden április, 4-én, május 1-én ott voltunlí-1 a felvonuláson, s jó volt látni, hogy a tribünön mindig ült valaki a BÓNI-ból. Teherautóval kirándultunk. Felpakoltuk rá a lócákat, ha rossz idő volt, felhúztuk a ponyvát. így láthattam életemben először a Sóstót, Egert, Debrecent. Nagy Sándor bácsi volt a sofőrünk, aki azóta is ennél a cégnél van. Itt valahogy nem divat a vándorlás. A családi hagyomány folytatódik Komócsi László unokája, Fehér József most katona. Már szákmát is a BÓNI-ban tanult, jött a szülők után. Az ő élete más, mint a szüleié volt, egy. valamiben mégis azonos. Ugyanúgy kötődik a gyárhoz, mint családjának valamennyi tagja, öt éppen szabadságának ideje alatt sikerült szóra bírni. — Az első munkahely mindenki életében meghatározó. Nekem szerencsém van, jó helyen kezdhettem a munkáséletet. Igaz, nem bíztam a véletlenre. El sem tudtam képzelni, hogy más gyárban dolgozzak, mint a BÓNI-ban. Itt nemcsak munkatársra, barátokra is találtam. Sokat segítünk egymásnak, nem csak a gyárban, munkaidőn túl is. Házépítésnél, nagyobb munkáknál összefogunk. Nem túlzás, ha azt mondom, testvérként élünk egymás mellett. Most még. jobban becsülöm az ittenii légkört, hisz a katonaságnál sokat beszélgetünk az otthagyott munkahelyekről, s kevesen számolhatnak be ilyen jó kollektíváról, mint amilyenben én dolgozom. Jó tudni, hogy az én munkahelyem a legjobbak között van. Ezért aztán természetes dolog, hogy ha hazajövök, mindig meglátogatom a munkatársakat. József abban is folytatja a szülők munkáját, hogy aktívan részt vesz a mozgalmi munkában. Bevonulása előtt klubvezető volt, s nem csak a BÓNI, de más üzemek fiataljai is összegyűltek esténként a pinceklubban, hogy maghányják-vessék a maguk és a világ dolgait. Fehéréknél van még egy fiú, a most nyolcadik osztályos Attila. Társaival együtt már ő is kitöltötte a továbbtanulási lapokat, s az ipari tanuló éveket a BÓNI- ban kezdi. Kezdetben a kényszer volt a fogvatartó erő. A BONI az első ipari üzem volt a városban, s itt mindig volt munka, mindig jól fizettek, biztos volt a megélhetés. Ez a válasz egyik fele. A másik nem kevesebb, mint a mai sokat emlegetett munkahelyi légkör, a kollektíva megtartó ereje, egymás segítése. Itt mindig volt becsülete a munkának, s a munkásnak egyaránt. Jó lenne tudni, hogy ez továbbra is így marad, s ezután sem kell a gyárkapura kitenni a táblát, melyen ez áll: Munkásokat felveszünk. Kovács Éva í 1 ) Háram felvonásban EUö felvonás NpliniliyllÓI Elindult egy ügyes kezű, jó fejű szakmunkás fiatal, hogy próbára tégy önmagát. Megkísérelje átugorni azt a lécet, amit mások négy évig bűvölnek. De át lehet-e ugornii azt a lécet, ami nélkül igen nehéz a továbbjutás? Kihagyható-e egy fontos lépcsőfok — a középiskola, az érettségi —, hogy a szakmunkásképzőben szerzett tudással kopogjon valaki eggyel följebb, azaz a főiskola, az egyetem kiaipuján. — Nem volt ez természetesen könnyű elhatározás. Jó helyem volt a Pécs melletti állami gazdaságban, ahol éltem és dolgoztam, Villány- kövesden. Mégis, amikor megtudtam, hogy létezik egy ilyen lehetőséig a szakmunkások számára és a vezetőim, munkatársaim, barátaim is biztatni kezdtek, beadtam a jelentkezési lapom. A felvételi előkészítő tanfolyam sikerült. Így kerültem a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolára gépész üzemmérnök hallgatónak .. . A krónikás először itt találkozott Kith Károllyal 1977-ben. Az elsőéves SZET- es hallgatóról jó véleménynyel voltak a tanárai, Harangozó László és mások. Dicsérték az akaraterejét, széles érdeklődési körét, közösségi magatartását, a tudományos diákkörben végzett elemző, kutató munkáját. Most nyolc év után, amikor megkerestük így emlékezett a főiskolai évekre: — Olyan indítást kaptunk a főiskolán, olyan gondoskodással, segítőkészséggel foglalkozták velünk, akikről tudták, kihagytunk egy lépcsőfokot, nagyobb erőfeszítésbe kerül a helytállás, hogy mindenkiről nagyon kedves emléket őrzök. „Luki” néniről, Lázár Lukréciáról, Hadiházy Tibornéról, Rökauber Pali bácsiról, Harangozó Laci bácsiról, aki a SZET-esek felelőse, amolyan nevelő-szülője volt. De An ka Pista bácsira s jó érzéssel gondolok, aki szigorúságával hatott rám, igényességre sár kálit. . . Második felvonás A Dunántúlról a Nyírségbe jött Kith Károly még az üzemmérnöki oklevél megszerzése előtt egy évvel, 1979-ben házasságot kötött az egyiik, egy évvel feljebb tanuló hallgatóval, aki nyíregyházi. 1980-ban dönteni kellett: Dunántúl vagy Szabolcs. Ügy érezte, most már több köti Szabolcshoz: a nyíribronyi Űj Élet Tsz-ben kezdték a munkát a főiskola után. Károly gépüzemeltető és szervizüzem-vezető, felesége Erika, üzemgazdász. Ennek már öt éve ... — Takaros kis falu ez, az emberek igen dolgosak, tisztelettudók, befogadtak bennünket — mondja Erika. — Én városi lány vagyok, ezért jólesik az a közelség, érdeklődés, amit itt tapasztal az ember, ami talán csak a távolabbi, szatmári kis falvakban létezik még. Ha felleg jön, a szomszéd siet és beszedi a kiteregetett ruhákat, mindennap jönnek, segítenek, úgy érezzük, megszerettek bennünket. Karcsit is, mégha az ő munkájában olyan is adódik, hogy egy-egy dolgozót néha meg kell fegyelmezni. Nincs harag ... Nagyon mozgalmas a Kith házaspár háza tája a Fő út 17. szám alatti, központifűté- ses lakás, amelyet a termelő- szövetkezet épített a szakembereknek. Olykor ebéd közben is jönnek a kombájnosok. szerelők, hogy ez vagy az a gép lerobbant. Az egykori gépszerelőnek, a mostani üzemmérnöknek nem esik nehezére, ha más megoldás híján alá kell feküdni a gépnek. Ilyenkor olajosán érkezik haza, de a gépektől nem tud és nem akar elszakadni. És a tekintélynek sem árt, ha az üzemmérnök életre tudja kelteni a masinát, amivel mások nem nagyon boldogultak ... — Nagy hasznomra volt az eltelt öt év — mondja a 35 éves Kith Károly. — Sokat tanultam. Nemcsak szakmailag, emberileg is ... Harmadik felvonás Miközben beszél és a barátságos szobában, amely becsületére válna bármelyik városi értelmiséginek is, rengeteg könyv, színes tévé, filmvetítő... arra gondolunk, vajon álmaiban nem áll-e ott az érettségi bizottság előtt és nem kell-e legalább így pótolni a hiányzó lépcsőfokot. Mintha kitalálná a gondolatunkat : — Most már eljutottam addig, hogy humán kérdésekben is egyenrangú beszélgető partner tudok lenni, nem kell szégyenkeznem. önszorgalomból, önképzéssel, nyugodtan mondhatom, hogy sikerült behozni a középiskolai ismeretanyagot, sőt valamivel többet is. De természetesen elsősorban a szakmában igyekeztem lépést tartani a fejlődéssel. Ezért iratkoztam be a munka mellett a főiskola szakmérnöki szakára, a szervizüzeméltető szakra. Szakdolgozati témám az IFA teherkocsik szerviz és javítási időnor- máinak rendszere a nyírlb- ronyi Üj Élet Tsz-ben. Ügy vélem, nagyon sok tsz-ben hasznosíthatók majd a tapasztalatok ... Erika csöndesen jegyzi meg, mint aki egyszerre fed- di és dicséri férjét: talán túl sok az lamlbíoiója, egy kicsit ez a baj. Karcsi viszont azt hozza szóba, a szakmérnöki után újabb célt szeretne elérni ... — Nagyon érzem az idegen nyelv hiányát. Valószínű rövidesen hozzálátok a némethez ... Kith Károly üzemmérnök munkáskarrierje tovább folytatódik. Következik a negyedik felvonás. .. Néhány év múlva talán újra megkeressük... Páll Géza N evezzük egy ikőj ükét M-nek. Igazi neve rendőrségi aktákban porlad, temető keresztjén, oszlopán, kövén — ha van még kereszt, ha van még kő a síron, ha van még temető a sírral Lehet M-je( Molnár vagy Mayer, Miko- ’ lajczyk, Mogregor, Mari- nelli, Mulligan, Matikovics, Mikolajev — apja, nagyapja, dédapja jöhetett Európa bármely szögletéből szegényként, üldözöttként, menekülőiként, priusszal, vagy csak egyszerűen a kalandért, a könnyebb megélhetésért, az aranyért — a fiú, az unoka 1886-ban Chicagóban már M., azzá olvasztotta a „népek kohója”. De kohóban nemcsak aranyat, vasat is többet készítenek. M. nem váltotta valóra apja reménységét, nem lett milliomossá, M. munkássá lett valamelyik vágóhídon, naponta munkaereje áráért. Nem lehetett nehéz rábeszélni, hogy 1886. május első napjaiban az utcára menjen követelésével, a munkások követelésével M., a munkás. Ment az utcán, talán macskaköves volt az az utca, ment a chicagói miacsikafcöveken, melyről talán még nem tudta, hogy az fegyver, a munkások fegyvere, az első napon a chicagói tüntetést szétverték, talán M. fejéből is freccsent a vér azokra a kövekre, a sikamlós vörös követ talán nem tudta azon az első napon kifordítani M., aki talán meg is ijedt azon a napon, mint ahogy megijedhetett azon az első napon az egész város, meg a rendőrlovak, a lovakon rendőrök, s még □ azok is, akik az utcákra vezényelték a rendőröket, akik az ablakokból lesték M-et a macskaköves úton. A bomba csak másnap robbant, amikor M. a munkások követelésével újra az utcára ment, hogy szembenézzen rendőrével, aki tegnap m egkard 1 apozta, kapualjiba űzte. Aikkor robbant a bomba — a senki bombája, az el nem vállalt bomba —, amikor már M. elkapta tegnapi rendőre pillantását, amikor már a rendőr megértette, ma nem menekül el M., a munkás. Robbant a bomba, amikor tekintetük végképp össze- atoaidt, amikor csak egymást látták mér, s mindegyikük az engesztelhetetlenséget a másikban, a re- peszt sem látták, mely megölte őket, csak összeakadt tekintetük vitte a hírt oda és vissza, egyre kisebb energiával; most meghalunk, aztán már csak az üres telefon sercegését hallották, aztán a semmit hallották, a halál is elválasztotta őket. M. a munkás május első napjaiban meghalt Chicagóban. A tüntetés szervezőit lefogták, négyőjüket kivégezték. De azóta M., a munkás minden évben újra az utcára vonul M-ért, a munkásért, aki meghalt jogos követeléséért, M-ért, önmagáért, munkájáért. Ment, akárhányszor is kardlapozták, ment az egész világon mindenkori igazáért, ment igazsága tudatában, majd ment igazsága birtokában is, mint ahogy megy ma, május első napján. Virággal a kézben ma gondolunk-e arra, hogy M„ a chicagói munkás nyolcórás munkaidejéért ment az utcára? A mai békés tüntetésen jut-e eszünkbe, hogy van-e valami jelképes e nyolc órában. Rangját most magunknak kell munkánkkal megteremtenünk. Nem május elsején, de mindennapjainkban, nem rendőrökkel, nem munkáltatókkal szemben, de a munkások rendjének, a munka társadalmának becsületéért, a szervezett, tervezett, tudatos tevékenység közös hasznáért, mely túl évszázadokon, túl világokon egybeköti mindig az M-eket, a munkásokat. B. L. RM ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. április 30.
