Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

A miikor néhány híján száz esztendeje a második im- iternacionólé alapítói — korábbi hagyományokra támaszkodva — május elsejét a munka, a nemzetközi munkásosztály ünnepévé nyilvánították, ha a társadalom fejlődésének fő irányát, tendenciáját világosan látták is, előre aligha sejthették a jövő konkrét történéseit, viharos változásait, zegzugos menetét, átmeneti vereségekkel és végérvényes győzelmekkel ite- lli küzdelmeit. Gyökeresen átalakult a világ e szűk évszázad alatt: két világháború, forradalmaik és ellenforradalmak, fasizmus és demokrácia, tőkés válságok és szocialista fejlődés, a világ első munkásálilamának, majd a szocialista világ- rendszernek létrejötte, a gyarmati rendszer széthullása, termanukleáris fegyverkezési verseny és békés egymás mellett élés — ilyen s hasonló végletes erők alakították át, s ebben az erőtérben alakult át maga • a munikia is, minden érték forrása, szülőanyja.

Nálunk a századforduló körüli évtizedek kezdeti munikásmájusai, a tizenki- lenoes első szabad május elseje, az ellenforradalmi korszak tiltott és osztályharcos demonstrációi után valójában és végérvényesen csak a legutóbbi negyven évben szabad a május, csak azóta valódi ünnep a munka ünnepe.

Méltó rangja, becsülete csak ott lehet a munkának, ahol minden hatalom a dolgozó népé. A mi világunk ilyen világ; a mi társadalmunk azért emelte magas piedesztálca a munkát, mert ez nemcsak az anyagi gyarapodás, nemcsak a közös és egyéni boldogulás forrása, hanem forrása minden jognak, szabadságnak, mércéje minden ember megítélésének; egyedüli forrása az emberi méltóságnak is. A tőkés világ — benne a fejlett tőkés országok — munkanélküli tíz- és százmilliói tanúsíthatják, hogy még ha anyagi helyzetük romlása elviselhető is, számukra a munka hiánya az emberi méltóság hiányát, a legmélyebb megaiázottságot jelenti. És a szocialista világ dolgozóinak százmilliói, köztük mi is ötmilliónyian tanúsíthatjuk: azért reagálunk élésen minden, nem munkából származó vagy nem annak értékével arányos jövedelemre, mert méltóságunkat, a munkához fűződő legszebb szocialista eszményünket sérti. Mert a mi társadalmunk — s ez nem holmi ünnepi alkalmakra tartogatott szóvirág, hanem immár mélyen az idegrendszerünkbe ivódott, gondolkodásmód unkát meghatározó valóság — a munka társadalma.

A sohasem sima és egyenes vonalú, magának mindig ellentmondások legyűrése árán utat törő fejlődés egyik paradoxona azonban, amit a május elsejét ünneppé nyilvánító elődeink végképp nem láthattak előre, hogy csaknem száz év múltán nekünk, a munka társadalma polgárainak új és nem ikönnyű problémákkal! kell szembenéznünk, épp a munkával, saját munkánkkal kapcsolatban. Hogy a munkásfiatalom, a szocialista társadalmi viszonyok ugyan szilárd alapot, de csak alapot adnak fejlődésünkhöz, ám automatikussá nem teszik azt. Hogy a munka ünnepén is — ünneprontás nélkül, de önkritikusan — fel kell tennünk magunknak a kérdést: megfelelő-e a munkánk? Kielé- gitő-e a színvonala, minősége. szervezettsége, versenyképessége és jövedelemtermő képessége; nem maradtunk-e el vele nemzetközi összehasonlításban? Miiközben évente ünnepeljük a munkát,; van-e méltó rangja s becsülete a hétköznapokon? Miiközben életünk legmagasztosabb alap- elvének és mércéjének tekintjük. nem siklurtk-e el a fölött a prózai, de nélkülözhetetlen követelmény fölött, hogy a lehető legszorosabb érdekeltséget teremtsük meg a munkában, érdekeltté tegyük benne önmagunkat, a munka társadalmának minden emberét. kollektíváját?^

önkritikus, szigorú, realista válaszokat követelnek ezek a gyakran bizony kínzó kérdések, nem egy tekintetben át kell értékelni fogalmainkat. De a munka társadalmának erejét, élet- képességét épp az bizonyítja, hogy tud ilyen válaszokat adni. A szocialista világ izgalmasan új törekvései — Moszkvában és Budapesten és sok más helyütt — épp abban állnak, hogy

a munka hatékonyabbá, gyümölcsözőbbé tételének közös és sajátos útjaiit- módjait megtaláljuk. Nálunk, néhány héttel ezelőtt a Magyar Szocialista Munkáspánt XIII. kongresszusa ilyen — nem éppen ünnepi, de őszinte, kendőzetlen — szavakkal fogalmazott erről a többi között: „Saját

munkánk gyengeségeit is tükrözi, hogy a termék- szerkezet átalakulása vontatottan halad, késedelmesség tapasztalható a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásában, népgazdaságunk jövedelem- termelő képessége a lehetségesnél és a szükségesnél is kisebb.”

Igen, a lehetségesnél és szükségesnél: van tehát lehetőségünk előbbre lépni, és nincs más választásunk; ezért sugárzik mégis érő és bizakodás napjaink e legégetőbb kérdésére adott válaszunkból.

Május elseje internacionalista ünnep. Keleten és Nyugaton, szocialista és tőkás társadalomban, a fejlődő országokban, a világ különböző égboltjai alatt más-más külsőségek között, de egyazon gondolat és érzés jegyében ünnepük meg azok a milliátdok, akiknek nincs más eszközük élni és boldogulni, csak a munka. Közös az érdekük. országuk politikai berendezkedésétől, világnézetüktől. bőrük színétől és nemüktől függetlenül. Közös mindenekelőtt abban, hogy kezük vagy agyuk értékteremtő munkája ne a pusztítás mind tökéletesebb és mind fenyegetőbb arzenálját gyarapítsa, hanem a béke, a kölcsönös biztonság. a fejlődés. az élet anyagi és szellemi feltételeit..

S

zabadon és békében ünnepelhetjük a munkát az idén is, mint négy évtized óta immár minden évben. S ahogy az nálunk szokás: színes, vidám, derűs légkörben. Ám egyúttal azzal az eltökéltséggel, hogy minden erőfeszítésünket, minden fizikai és szellemi képességünket tatba kell vetnünk a következő években munkánk színvonalának emeléséért, eredményességének fokozásáért. A munka ünnepének ma ez a legidőszerűbb üzenete számunkra.

I XLI1. évfolyam, 100. szám ÁKA: 2,20 FORINT 1985. április 30., kedd 1