Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
KM HÉTVÉGI MfiUÉKkET 1985. március 23. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ----------------------------^ A z athéni repülőtér várótermének egyik sarkában .négy-öt, viszonylag nem sok fogú férfi doboz- búi itta a sört. Mindebben ■aligha lett volna valami feltűnő, ha ehhez nem társul nagy hangerő. Eiőbb- uitóbb még az is felfigyelt rájnlk, aki ilyenkor szokásos izgalmak és várakozások révületében élt. S ekkor mellettem valaki megszólalt, társához intézve szavait: Hungarian workmen. Magyar munkások. Eddig úgy véltem, csak én tudom, hogy valamelyik külhoni munkáról hazatérő honfitársaimról van szó, így aztán a szó szoros értelmében mellbevágott az angolnyelvű megjegyzés. Még arra sem volt erőm, s főleg erkölcsi alapom, hogy vitába szálljak a beszélővel. Valóban magyarok voltak, hangosak, kiabálók, feltűnők. Megdöbbentően kapcsolódott ehhez a kínos jelenethez egy rádlió- hír, amit a napokban hallottam. Heltai András, a Magyar Rádió ibécsi tudósítója mondta: felitűnést keltettek a magyar turisták az'oszt- rák fővárosban, ahol meglehetősen ittasan kötekedni kezdtek a rendőrökkel is. Mini-krimijét egy summád mondattal fejezte be. Jobb lenne — így a tudósító —, ha a már részegen érkező, hangos és feltűnést keltő honfitársaink otthon maradnának. Miközben elemezgetem magamban a kát, egymástól látszólag teljesen különálló hírt, gondolkodom valami méltó replikán. Mondjuk azon, hogy nagyon helytelen, ha ilyenek alapján ítélnek meg bennünket. Miért nem látják azt, hogy nemcsak hangoskodó magyarok vannak. És sorolom: adtunk Európának és a világnak Kodályt, Bartókot, Cziffra Györgyöt, Amerigo Totot, Vasarelyt, Weiner Leót, Munkácsi Mihályt. Jó néhány híres találmány, művészi tett, színházi szenzáció, híres film — ez is mi vagyunk. De viszontválaszom gyorsan helyes mederbe kellett terelni. Minél jobban végiggondolja valaki ugyanis a jelenségeket, rádöbben : ma kétféle magyar kultúra él. Az egyik: nevezzük bátran magas kultúrának, s a másik, hétköznapi kultúránk. Míg az elsőben bátran számíthatjuk magunkat a világ élmezőnyéhez, vagy precízebben a magasan fejlettek közé, addig napi kultúránk terén jó, ha a fejlődő kategóriában helyet szerezhetünk. V iselfeedésk ul tű ránk elmaradottságának okait vizsgálva bőven találhatunk történelmi előzményieket. Korábbi társadalmi formációk felemás módon megjárt útjait éppúgy, mlint a felszabadulást követő idők nehézségektől, éllentmondásoktól terhes időszakát. Valahogyan sose jutott elég idő arra, hogy a nép elsajátítsa azokat a játék- és viselkedési szabályokat, melyek egyszerűen nélkülözhetetlenek a mindennapok során. Még az olyan, a viselkedéskultúra határát^ érintő kérdés is, mlint az illem, az 1959—60- as évben vihart kavart, amikor annak első, felszabadulás utáni szabályösz- szegzése megjelent. Pedig ezen a területen is bebizonyosodott, hogy a gazdasági változás nem hozza magával a társas és társadalmi érintkezés új, kiforrott módjait, majd az is érthetővé válik napjainkban, hogy mindez messze nem egyszerűen magatartási ügy, hanem a demokratizmus gyökere. Már az sem jó, hogy nem tudjuk, bizonyos személyeknek, bizonyos esetekben hogyan köszönjünk. Kétségtelen az érintkezés gátja, hogy néha sejtelmünk sincs arról, kit hogyan szólítsunk meg. De mindennél még nagyobb baij, há nem alakult ki az érintkezés közösség és egyén számára egyformán elfogadható hangneme. S amikor hangnemről beszélek, nem egyszerűen fogalmazásbeli finomságokra, stiláris elemekre gondolok, hanem a legszorosabb értelemben vett hangnemre és hangerőre. Nyíregyházi óvodákban és iskolákban fdirtatitaim: miért kiabálnak a gyermekek? A nevelők félvilágo-i sítoütaik, hogy ennek több oka van. Az egyik: a gyermek általában hangos; a másik: a szokásosnál is hangosabbnak kell lennie, hogy észrevegyék. A nagy- létszámú óvodai és iskolai csoportban ugyanis lemarad a csatában, alki csendes, visszahúzódó, szerény. Kell a hangerő, hogy felfigyeljenek rá, kell a kiabálás, egyébként nehezen éri el célját a gyermek. — A gyermek szinte a születése pillanatában rá van kényszerítve arra, hogy valamit vagy valakit túlharsogjon — mondja egy tanítónő. A rádió, a magnó, a televízió, a türelmetlen családtagok, a motorizáció zajai, a környezet — s ez főleg városokra igaz — állandó hatásai szinte megkívánják, hogy a gyermek hangos legyen. Ordítania kell, ha .emeleten lakó szüleivel alkar az utcáról kommunikálni. Ehhez társul később az óvoda és iskola harcos légköre, ahol „mutatnia kell magát”, különben hátrányba kerül. — Vegyük ehhez hozzá — bővíti a kört egy felsőtagozatos tanár — hogy a környezeti zajok nőnek. A zene csak szuperhangerővel az igazi, a járművek, motorok zaja elképesztő, a televízióműsorok nagy részében üvöltenek, kiabálnak, és sajnos, a szülők is hangos példával szolgálnak. A gyermek számára tehát adódik egy modell: csak a hangerő jelenti a másikkal szemben érvényesülést. Igaza van a gyermekpszichológusnak, aki mindebből más következtetést is levon. Azt nevezetesen, hogy a hangerő csak a kezdeti lépés. Ezt követi szükségszerűen annak tudaifos vagy tudat alatti felismerése: csak akkor jutok előbbre, ha a másiknál hangosabb vagyok, ha le tudom győzni a másikat. Ez pedig már valahol szülője az agresszív magatartásnak. A növekvő hangerő, a másikkal szembeni feltétlen érvényesülés megszüli az intoleranciát. Vagyis a tűrőképtelenséget, a türelmetlenséget, a másik megértését. Amikor ideértünk a fejtegetésben, gyanítani kezdem, hogy mindez, később, felnőtt korban is súlyos zavarokhoz vezethet. Hiszen az intolerancia eleve gátja a demokratizmusnak. A másik meg nem hallgatása és hallása törvényszerűen alakítja ki azt az emberfajtát, mely képtelen a vitára, képtelen a közösben való gondolkodásra, egyszerűen alkalmatlan arra, 'hogy döntéseiben más szempontjait lis érvényre juttassa. Lehet, hogy a következtetés messzire vezet, de kétségtelen: a társadalmunk demokratizmusa körül észlelt bajok egyik forrása lehet az a viselkedésforma, ami már messze túl van az illem szféráján, s belenyúlik a politika körébe. Beilleszkedési és személyiségzavarokkal küzdő gyermekek közötti vizsgálódásaim kökben derült ki: a legtöbben arra panaszkodtak. hogy őket senki mem hallgatta meg soha, rájuk nem figyeltek, ők ' mindig a kisebbséghez tartózták, a játékban ők voltak a hadifoglyok, a kivégzettek, a vesztesek. Van, akinél ez az érzés lázadást váltott ki, mások még befelé fordultabbakká váltak. Választás nem sok adódott: vagy csatlakozni a hangosakhoz, az erősékhez vagy éppen erőszakosokhoz, vagy maradni a margón. Mindezek igazolására elég csupán egy szombat délután vagy vasárnap kora este végignézni egy-egy lakótelepi játszóteret, s máris kiderül: ilyenféle társadalmi rétegződés már ott is kialakul. Most már aligha csodálkozik az ember azon, hogy a felnőtt társadalom, melynek korban . derékhada hasonló körülmények között nőtt fel, s ilyen körülményeket is kínál gyermekeinek, mint modell hosszú távra befolyásolhatja azt, mennyire lesz toleráns, türelmes, vagy éppen intoleráns és agresz- szív a társadalom jó része. Mert bizonyos magatartási alaphelyzetek, viselkedési szokások megszülik a maguk mellékhajtásait. Tegyük hozzá, nem előnyös melléktermékeiket. Mert a gyermekkori hangosság, agresszivitás, türelmetlenség, törtetés olyan kontraszelekcióhoz vezet, aminek eredményeképpen a karrierista, az ügyeskedő, az erőszakos képes jobb pozíciókat kiharcolni, mint amit megérdemel. Innen pedig csak egy lépés, s máris felvetődik: mit ígérhet egy olyan helyzet, melyben nem a teljesítmény, a tudás, a megfontoltság játssza a főszerepet, hanem a másokkal szembeni túlkiabálás, a könyöklés? Autós barátom, akivel e témáról beszélgettem, értékes kiegészítést kínált a témához. Példák sokaságával igazolta, hogy a közlekedési kultúra szerves része az általános és magatartáskultúrának. Ebből adódik, hogy ebben a szférában is legfeljebb a fejlődők között vagyunk. Mert az, aki a családban, közösségben vagy bárhol naponta vét a normális viselkedés elvi normái ellen, az pontosan úgy viselkedik a közlekedésben is. A ber- helt motorral bőgő, a mindenkit megelőzni akaró, a cserbenhagyó, a vagány- ságból piroson áthajtó, a szabályt mellőző, az erejét bizonygató — hogy csak találomra válasszunk típúsokat —, nem országúti eset. Benne is fellelhetőek azok az indítékok, csírák, melyek a gyermekkortól alakulnak, s teszik kellemetlenné magatartásukat, személyiségüket. A törekvés, hogy észrevegyék, hogy más legyen, mint a többi, hogy túlharsogja a szolidat — nos mindez a munkában és privátszférában is tettenérhető azoknál, akik az úton deviánsak. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a vázlatosan felsorolt jelenségek veszélyesek. Azok, hiszen társadalmunk jól ismert erkölcsi, etikai normái ellen vétenek, alapvetően változtatnak azon az értékrenden, ami kívánatos lenne. Egészen pontosan: nem minden esetben a valódi érték kapja meg a társadalmi megbecsülést, sok helyen egyenesen hátrányba kerülnek azok, akik a normatívák megtartására törekszenek. Az emiatt céljukat — társadalmilag is hasznosakat — elérni nem tudók, kénytelenek vagy hasonulni, vagy a hazugság csapdáját választani. Mindkettő konfliktust okoz, s éppen azoknál, akik beállítottságuknál fogva érzékenyek, etikusak, morálisan egészségesek. Relatíve messzire jutottunk a hangerővel érvényesülni akaró, azzal kommunikáló gyermeksereg képétől. De hiba lenne, ha nem járnánk be ezt az utat, hiszen az a törekvésünk, hogy egészséges társadalmi magatartás- és viselkedésrendszer alakuljon ki, akkor onnan kell elindulni, ahol még van lehetőség a radikális változtatásra. Mert azt kár lenne vitatni, hogy korunk a cél- orientált embereknek kedvez. Csak éppen az tisztázandó: mi a cél, milyen eszköz vezet hozzá tisztességgel, hogyan kerülhető el egyén társadalom konfrontációja. Mondhatná valaki: adott a megoldás. Ha olyan magas a magyar magas-kultúra, akkor vessük azt be fegyverként, eszközként, hassunk azzal a mindennapok kultúrájára. Mindez szépen hangzik, de csupán illúzió. Népművelőik mondják, egybehangzóan: a hatalmas pénzösszegekkel kínált és szolgáltatott magas kultúra egy szikrányit sem hat vissza a mindennapi viselkedésformákra. Nem is hathat, hiszen mindez leegyszerűsítené a köznevelés fogalmát és gyakorlatát, s kizárná belőle azokat a gazdasági, politikai, társadalmi tényezőket, amelyek az ember alakításának nélkülözhetetlen eszközei. Nem lehet vitás: a munkában a valós teljesítmény honorálása, a közéletben a demokratikus és toleráns személy preferálása, egy- egy közösség kontrollja és ítélete mindenképpen meg kell hogy előzze a magas kultúra bevetését. A műveltség magas régiói sugallhatnak követendő viselkedésformákat, de mindezek a levegőben lógnak addig, amíg érvényesítésük nem válik a napi gyakorlat részévé. így jutunk el oda, hogy mind nélkülözhetetlenebbekké válnak az olyan közösségek, amelyek képesek is hatni az emberre. Korántsem szűkíteném le mindezt egy-egy brigádra, iskolai osztályközösségre. Jelenlegi művelődési szervezetünk legfeljebb csak az emberek töredékének kínál alkalmat ehhez. Politikai fórumaink esetleges alkalmak. Mind jobban hiányoznak azok a formák, melyek néha éppen a túl- szervezettség miatt mennek csődbe. Egy-egy jó egyesület, klub, a sajnos szinte teljesen hiányzó társas érintkezés, a családi közösségek értékfejlesztő és megtartó /láncolatai, a normális létszámú gyermekközösségek lehetnének azok a kiindulópontok, ahonnan a célorientáltság helyett, vagy mellett az értékorientáltság megfelelő hangsúlyt -kapna. Természetesen nem mindegy, hogyan ítélnek meg bennünket a nagyvilágban. Se az athéni, se a bécsi példa nem intézhető el kézlegyintéssel, mondván: egyedi esetekről van szó. De jó ha tudjuk, egész társadalmi fejlődésünk, munkánk minden következménye szervesen összefügg azzal, milyen indulatok, milyen etikai normák, milyen értékrendek szabályozzák életünket. Itt viszont már az önbecsülés is belép. Ha számot tartunk arra — márpedig tartunk! — hogy a világban a szocialista Magyarország méltó tiszteletnek örvendjen, súlya legyen, munkája jó megítélésben részesüljön, ahhoz nem a mások szemléletét, hanem saját magatartásunkat kell igazítanunk. Mert a viselkedés- kultúra, termelési kultúra is. A magatartáskultúra politikai kultúra is. Az Élet és Irodalomban egy Hernádi Miklóstól származó írásban olvastam: „Komunikációs képességünk eleven része, hogy nemcsak a szavak jelentését ismerjük, hanem tisztában vagyunk használatuk szabályaival, szabadságával is.” E megállapítást bízvást kiegészíthetnék azzal, hogy a kommunikációs képesség szerves része a kommunikáció milyensége, hangereje, hangsúlya. Mert végzetes hiba lenne a mindenkinek a kiabáláshoz való jogát összetéveszteni a szólás felelős szabadságával. Baj lenne, ha nem tekintenénk kommunikációnak az emberi magatartás- és viselkedés- formákat, amelyek bizony néha többet közölnek minden szónál. Rossz lenne, ha nem volnánk képesek arra, hogy a kommunikáció trágárságait száműzzük, az emberi méltóságot tépázó stílust kiiktassuk magán- és közösségi érintkezésünkből. Helyrehozhatatlan lenne, ha a tehetség, a demokrácia, az alkalmasság mércéjének a hangerőt neveznénk és hagynánk meg. Mentségül nem hozhatom fel, hogy történelmileg kevés gyakorlatunk adódott a csendes érvényesülés, hatalomgyakorlás megtanulására. Vagy ha igen, akkor a történelmi okok közé kell sorolni elmúlt évtizedeinket is, melyek mulasztásai e téren minket terhelnek. Ez az írás egy kérdéscsoport egy kis részét vette csak szemügyre. A megoldás meghirdetése már nem a cikkíró feladata. Annyi azonban nagyon ide kívánkozik: Kommunikációnk milyensége — s itt a szó- és tettbélire egyaránt gondolok — nemcsak magatartást, de gondolkodásmódot is tükröz. Akkor, amikor sürgetően szólunk az élet minden szférájában a megújulás szükségességéről, akkor ebbe elsősorban a gondolkodás modernizálása, innoválása értendő. De vajon lehet-e világos gondolat, rendben- és karbantartott tartalom ott, ahol a kifejezés formája harsogó, agresszív? A gond tehát sokkal több, mint egyszerű viselkedési kérdés. Ha csak annyi lenne, az se volna alábecsülendő. De így, hogy kifejezéseink, hangerőnk, magatartásunk és viselkedésünk jövőnket befolyásoló tényező is, korántsem sorolhatjuk a megoldást csak a szülő és néhány nevelő hatáskörébe. E téren a cél aligha lehet más, mint az önmutogatást felváltani az önmagunk tisztességes megmutatásával. S a kettő nem ugyanaz. £JS? Hétköznapi kultúra Kerpel Péter: Kiáltás (tusrajz) V.
