Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

HM HÉTVÉGI MELLÉKLET Ritkán fordul e!őrSezWiaf­kozik a hosszú utazásra a főváros és Nyír­egyháza között, ha meghívják filmjének be­mutatójára. Ha mégis, akkor a művész— közönség találkozó kivételes élményt hagy a nézőben. Emlékezetes volt például a Szindbád első vetítése — itt volt Latinovits is — vagy a beszélgetés a Balázs József— Fábri Zoltán alkotópárossal.^ A legutóbbi ilyen esemény A vörös grófnő című film bemutatója volt, Kovács András Kossuth- díjas filmrendező részvételével, akitől első­ként azt kérdeztük: mi az oka, hogy itt, Nyíregyházán találkozhatunk? — Az ok az, hogy meghívott Kasza János, meg aztán a Károlyiról szóló film miatt: vannak itt bizonyos kötődések is . . . És kezdte sorolni, melyek azok a szálak, amiket összefűzve erős köteléket fedezhe­tünk fel. — Itt, Szabolcs-Szatmárban tulajdonképp földiek vagyunk, jómagam Erdélyből jöt­tem. Csak úgy mellékesen említhetném Nagykárolyt. Vagy Tiszadobot, ahol a film főszereplője élete legszebb éveit töltötte el. No és itt van Krúdy, akinél szebben nem hiszem, hogy bárki is írt Károlyiról. Krúdy, Móricz, Váci. Milyen érdekes, Vácival Pá­rizsban ismerkedtem meg, s aztán ^ jó kap­csolatunk, mondjam, barátságunk, a halá­láig tartott. No hát, hirtelen ennyit a kötő­désekről ... Kovács András neve hallatán — rögtön­zött közvéleménykutatás eredménye a két cím — a legtöbb megkérdezettnek a Nehéz emberek és a Falak jutott eszébe. Többe'-' hozzátették még a Hideg napokat. Annak a rendezőnek a képe társul ehhez, aki nap­jaink társadalmi konfliktusait térképezi fel, a progresszió szolgálatában. Az azóta készített szinte mindig jelen van, konkrétabban, Ko­vács András szavaival fogalmazva, „a nap­jainkba bejátszódó történelmi tudat” fog­lalkoztatja, ez indította legutóbb a Károlyi­film elkészítésére is — öt évvel ezelőtt. Na­gyon érdekes volt hallgatni, ahogy szokásos anekdotázó, színes stílusában az impulzu­sokról, a film megalkotására ösztönző él­ményekről beszélt. — Károlyi Mihály, mondom a taxisnak, mi jut eszébe erről a névről? Nő volt a taxis, olyan 30 év körüli. Átjöttünk a fél fővároson, gondolkodott, aztán megcélozta, mint a pókerben, vagy bejön, vagy nem: hős volt, 48-as. — Vagy a másik példa, ö szakmabeli, asz- szisztens lett volna. Egy egész ebéd idejére volt szüksége gondolkodni, ő a végére odá­ig jutott, hogy földosztás. Károlyiról, szere­péről a háború előtt és közvetlenül utána, különféle okok miatt nemzedékek tévesen értesültek. Holott működése olyan tradíció­ja a történelemnek, amire emlékezni kell. Ügy tudom, se könyvet, se színdarabot nem írtak róla. A film két részben elkészült, a főváros­ban Károlyi Mihályné jelenlétében bemu­tatták, ami azért különlegesség, nemcsak a magyar film történetében, mert aligha for­dult elő hasonló: híres történelmi személyi­ség filmen megnézheti önmagát — illetve az őt alakító színésznőt. De hogyan is esett a választás Básti Julira? — Valamennyi munkánk között a legré­mesebb periódus a színész kiválasztása. Azt lehet mondani, minden azon múlik. Hiszen Károlyinét ismerjük személyesen, a karak­terét, a régi fényképeit. Nem lesz fekete, ezt eldöntöttem, aztán elkezdtem járni Eu­rópát. Fölvetődött, hogy esetleg a francia sztár, Bernadette Lafont lenne, de ez ko­molyan nem került szóba. Viszont Károlyi- né megtudta és kétségbeesettten telefonált, hogy gondolom én, hiszen ez a színésznő „A kalóz szeretőjét”, meg ilyeneket is ját­szott. Végül is Básti Juli megfelelőnek lát­szott, s elkezdtük azt a több hónapos mun­kát, amíg „kialakul” a színésznő. KulísSTatítlfAk műhelymunka — ^VUllSSZuTITKOK, ilyesmiről min­dig szívesen hall, olvas a közönség. Ennél a produkciónál is megvoltak a meglepeté­sek, sőt, talán a korhűségre törekvő kör­nyezet miatt még több is a vártnál. Alkal­mas kastélyt találni — ez volt a legnehe­A filmrendező zebb. A rendező ezért is bejárta fél Euró­pát, míg a fehérvár-csurgói mellett döntött. A romos falakat helyreállítani, a belső te­reket kiképezni, fél évvel a forgatás előtt megkezdeni a fű nevelését, hogy addigra élő pázsitnak látsszék — ez mind a rendező gondja. Keszthelyen is vettek föl egy részt — a kastélyban nem lehet rágyújtani. Egy másik helyen egy díszletező véletlenül odébb tett egy gyertyiaitartöt: a kezében mál­lóit porrá, olyan régi volt. Életveszélyes helyzet is adódott: egy szereplő alatt meg­nyílt a padló és az illető beleesett a kor­hadt padlóban tátongó lyukba. Szerencsére testes volt, fennmaradt. Mindezek mellett még a pénz gondjával is számolni kell. Ezt a kétrészes filmet 21—21, összesen 42 mil­lióért állították elő — vol,t már olyan egy- részes magyar film, ami 38 millióba került. A tömegjelenetekkel tehát takarékoskodni kell, így például a kétszázezer ember a té­ren csak archívfelvételekről kerülhetett be a filmbe — az archívanyagot egyébként a nagyon szerencsés válogatás és vágás mi­att szívesen fogadta a közönség. Nagyon érdekes volt a filmkészítés fo­lyamata, hiszen a főszereplő élő történelnv személy. Károlyiné vajon hogyan vett részt ebben, illetve hogyan fogadta a kész mű­vet? — Mindvégig nagyon érdekelte, de in­kább Károlyi Mihály alakja, ábrázolása. Ál­landó kapcsolatban voltunk, rendszeresen felhívtam telefonon, ha elakadtunk. Hol ült az anya az asztalnál? Mennyi ideig hasz­nálták a női nyerget? Ö figyelmeztetett a hibákra — például: az inas nem kopog, sza­badon jön-megy, akármit csinálnak is a grófék. Levegő volt, nulla, mintha nem is lenne. Apróbb vitáink is ^ltaKpZÍ hogy szerinte Károlyit deheroizálja, amiért emigrációba készül. Azt kérdezte: „ne akarjak inkább én elmenni?” Vagy az ő szerepéről: úgy vélte, nem volt annyira be- leszólós Károlyi dolgaiba, mint azt a film mutatja. Holott van egy archív rész: Káro­lyiné a férjével Szatmárban — vele utazott kilenchónapos terhesen. Ismét meggyőztük. És így tovább. És ahogy fogadta a kész fil­met — van egy rész, amikor nem tudja a néző, nem hal-e meg Katinka? A valódi Andrássy Katinka nézte a vásznat, és ki­csordult a könnye, pedig ő tudta, hogy élet­ben maradt. Megoszlanak a véfemények a film bemu­tatása után, egyesek több történelmi erőt kérnek számon, mások szentimentálisnak találják. Hogyan látjá a szerző a művet? — Egy aktív politikusról, a századelő ma­gyar progressziójáról akartam filmet készí­teni, s mindezt egy asszony ábrázolásának segítségével — nekem ez egy lírai film. Ha nem így készül ez, az szerintem leszegé- nyítése lett volna a filmgyártásnak. A Jktét rész tehát kész, s mi a folytatás? — Most ott fejeződik be, hogy elindulnak az emigrációba. Tudjuk, 27 évig tartott, azt is, hogy negyven évet éltek le együtt — kö­vetkezik a folytatás — 1919 után. Baraksó Erzsébet SEI OB: KÜZDŐK (BRONZ £ LAs' 1985. március 16. A N G Y A L I ? Tűnődés a filmművészeti ismeretterjesztés helyzetéről Szecskő Tamás a meg­mondhatója egyedül, hogy ama hóeséses február végi es­tén, amikor a televízió egyes és kettes „csatornáján iís part­nerek szerepeltek, melyik műsornak volt nagyobb a nézőtábora. Egyebek mellett tömegkommunikációs szak­értő sem vágyók, mégis megkockáztatom, hogy jóval több figyelem kísérte a Zó- ray—Vámosi kettőst, mint Ruszt József és Gábor Mik­lós negyven perces beszélge­tését. Pedig ez az utóbbi olyasfajta műsor volt, amely bepillantást engedett az al­kotói folyamat legrejtettebb titkaiba, lehetővé tette a né­ző számára, hogy értőbb mó­don üljön be legközelebb egy színház nézőterére. (Nem is túl régen Margócsy József éppen e lap hasábjain tette szóvá, jó lenne, ha a szín­háziba járók tudatos nézővé nevelése érdekében többet tennének a színházi szakem­berek.) Filmjegyzetet írván a szín­ház világára terelem a szót. Ám e szomszédolásra nem az vezet, hogy belekontár- kodjalk mások dolgába. Meg vagyok győződve arról, hogy minden olyan megnyilatko­zás, amely a művészi alkotás megszületésének folyamatá­ba vezet be, hasznos és szük­séges, mert mintát ad más művek megértéséhez is. Ezért is örültem az említett újságcikknek s a televíziós beszélgetésnek. Nem mind­egy, mennyit és milyen mélységben értünk meg egy színházi előadásiból. S ezen a ponton már nyil­ván kiderül, merre fordítom a gondoilaitánenetet. össze­hasonlíthatatlanul többet já­runk moziba, mint színház­ba. Ezért nyilván az sem mindegy, mennyit és mi­lyen mélységben értünk meg egy filmből. Érdemes meg­kérdeznünk: hol vannak azok a fórumok, amelyek a mozivásznon kalandozó fi­gyelmünket megfelelő irány­ba segítenek terelni, s ame­lyek aprónak tűnő, de a né­ző számára fontos kérdések­ben eligazítást adnak? Mi­kor hallhattunk utoljára a televízióban olyan tartalmas, alkotók közötti beszélgetést, amely közérthető módon se­gítette volna filmízLésü-nk formálását? Bizony messzire kell visszatekintenünk. A televízió 40 percet szánt Gábor Miklós és Ruszt Jó­zsef beszélgetésére. Jól tette. Rá két napra következett a képernyőn tudósítás arról a magyar játékfilmszemléről, ahol az elmúlt évben készült 17 alkotás kerüLt bemutatás­ra és megmérettetésre, ahol külföldi szakemberek mond­tak véleményt, ahol saj- - tótájékoztatóra került sor, ahol díjkiosztó ünnepséget rendeztek, s ki tudja, mi minden történt még. Erre a televízió rászánt kemény 30 percet, egy minutummal sem többet. Félreértés ne essék: nem Gábor Miklóséktól sajnálom az időt. A magyar film egy teljes évi mérlegére szántat keveslem. Méltánytalanul kevésnek találom még akkor is, ha 1984. filmművészetünk szűk esztendejének bizonyult, no meg energiagondok mi­att csökkent az adásidő. Természetesen 30 percbe is sok és fontos információ sűríthető, az érdeklődő fi­gyelmét így is rá lehet irá­nyítani a fontosabb művek­re. E műsor a szűkre szabott keretek között — úgy tűnik — jól válogatott a figyelem­re méltó alkotások közül. Vi­tám egyetlen dologban lenne készítőiivei. Hogyan kerülhetett a ki­emelt filmek közé Jeles András' Angyali üdvözlete, amely Madách művének, Az ember tragédiájának gye­rekszereplőkkel eljátszatott, rövidített változata? Ezt a kevés megszólaló közül ket­ten is ajánlották. Annyit érdemes a filmről tudni, hogy látványosan megbukott a mozikban, a velencei fesz­tiválon észre sem vették, a hazai kritikusok többsége is elmarasztalóan írt róla. Ilyen helyzetben az a minimum, hogy érveket várnánk azok­tól, akik az értékes alkotá­sok rangjára óhajtják emel­ni. S mit kaptunk érvek gyanánt ? Egyszer ezt: ha már vita zajlik körülötte, csak értékes lehet. Enyhén szólva — gyenge lábon álló érv. A másik megjegyzés: a londoni szín gyermek tömegsír-jele­nete azért indokolt, mert a világban manapság több ilyenre akad példa. Érdemes emlékeztetni ebben az össze­függésben egy görög úrra, Szophoklészre, aki már két és fél ezer évvel ezelőtt kitalálta, hogy a halált nem szükség- szerű megmutatni a nézőik­nek, pusztán említése és ha­tásának megmutatása is ki­válthatja a katarzist. Több érv nem lévén, e jegyzet írója fönntartja az Angyali üdvözletről a mozi­ban kialakított véleményét, s csak azt sajnálja, hogy ná­lunk a kritikusok nem oszt­ják ki, mint ahogy az né­hány országban szokás, a „citrom-díjat” az év leg­gyengébb filmjének, mert volna egy javaslata. Hamar Péter A reprint sorozat szép kö­tettel ajándékozott meg ben­nünket Magyarország képek­ben címmel, amely statiszti­kai, történeti, föld- és népis­mereti gyűjtemény. Fényes Elek a kor legtekintélyesebb statisztikusa volt az egyik munkatársa Vahot Imrének, a szerkesztőnek 1846-ban. Fényes Elek az előszóban így fogalmaz: „Nincs szebb, magasztosabb és tündöklőbb erény a honszeretetnél.” Ezt az erényt növeszti a honi történetekben való búvárko­dás, a haza földjének és né­pének ismerete. Az első részben Magyaror­szág általános statisztikájá­val ismerkedhetünk meg. A magyar birodalom nagyságát akkor 6175 négyzet mér­földnek saámoliták. A hasz­nálható földterület Fényes szerint megközelítette a 40 millió holdat. Hazánk né­pessége 13 millió volt., sok­féle vallású és nemzeti­ségű. A népesség 126 vá­rosban, 783 mezővárosban, 13 765 faluban és 1204 pusz­tán élt. Részletes képet ka­punk a foglalkozásokról, a termékekről, a gyárakról. A lakosok leírásából nem hiányozhat az akkoriban di­vatos nemzetkarakterológia, mely szerint a magyar töb­bek között igen jó szívű há­zigazda, s éppen az a baja, hogy az idegen előtt is igen feltárja kapuját. A leírások többsége Felső- Magyarországgal foglalkozik, de helytörténeti érdekessége is van. Lapjain olvasható Uszkay Mihály tollából „Ti­„Nincs tündöklőbb erény a honszeretetnél” szaháti népélet Bereg me­gyében” ismertetése. A ta­nulmány mindenhogyan meg­érdemli az ismertetést, egy napilap lehetőségeinek szűk korlátái között. Uszkay Mi­hály tanulmánya első részé­ben leírja az itt lakók szóej­tését és beszédét. Eszerint: „Hosszú a-t sohsem monda­nak tisztán, s az a-betűt a tiszaháti faluk némellyike vastag húzott a-nak mondja, más ao-uak p.o. alma, né­hol a o m a , néhol vastagon s húzva ama. A hosszú é helyett éles e-t mondanak p.o. édes helyett e d e s rö­viden meghúzva. Ha a ma­gánhangzót magánhangzó követi: egyiket elhagyják p.o., neki adtam helyett, nekadtam ... Az igék a-ban végződő 3-ik személyét i-vel mondják ki, p.o. adja helyett adi, láti,, halli...” Egyes helységekben máshol nem használt szavakat használ­nak. „Gulács csámesznek mondja a ladikot vagy de­reglyét.” Az itt lakó nép „termete közép a nagy és kicsiny kö­zött; ezelőtt 20—30 évvel nem volt ritkaság látni öles embereket, tölgyhöz hasonló termettel, de az idő lejárt, s a mostani nemzedék mind erőben mind testben sokkai hátrább van az előbbitől... sem szellemi, sem testi erő nem honol közöttük. Ez utób­bi leginkább a pálinkával rendetlen életmód miatt.” A szerző részletesen foglalkozik a nép szokásaival. Lássunk néhány példát. Érdekes ceremóniát kell eltűrniük az esküvőre menő fiataloknak, ha a leány any­ja babonás. „9 szem borsót kétfelé osztanak, az esküvők lábai alá tesznek, míg ezek esküsznek, s felszedve eskü után megtörik, s pálinkában megisszák, így osztán bizto­sabban s nyugodtabban él­nek, mert a mese szerint, szeretni fogják egymást, ki­kapós nem leend egyikök sem.” Az esküvői lakomán „az étkek közt a kása leg­több mulatságot szerez, mert ennek árát meg kell adni a vendégeknek, vagy ha nem akarja valaki, az izmos főző­kanállal járó .szakácsasszony érezhető ütlegeléseket szór a késedelmezőn ...” „E nép közt — írja Uszkay Mihály — ha munkálkodási gyümölcsét nem ragadná el orruk elől a kapzsi Tisza, jó gazdák, tehetős földmívelők volnának, jelenleg gyümölcs­fájukból láthatnak többnyi­re hasznot, s valóban gyü­mölcseiket, bár régi nagy hí­rében fogyatkozott is, hű iparral kezelik ... Almájukat s a körívét többnyire a Nyír­re viszik, miket a Nyír éhes kíváncsisággal vár ... Van takarékos pór gazda, ki gyü­mölcsöséből ezer forintot is bevesz egyszerre leviteifcvén almáit a makranczos Tiszán, talpakon.” A szerkesztőről, Vahot Im­réről érdemes megjegyezni, hogy összeférhetetlen termé­szete és túlzott anyagiassága miatt kortársai nem kedvel­ték. Vonzódott a külsőségek­hez, a reklámfogásokhoz, sok dologban felületes volt. Hi­bái ellenére a magyar újság­írás úttörőjének tartjuk. Többnyire jó ügyekre vállal­kozott. Irodalmi érzékére vall, hogy a fiatal Petőfit maga mellé vette segédszer­kesztőnek, ő vezette be az irodalmi körökbe, de később — tudjuk az irodalomtörté­netből — szembe kerültek egymással. Orosz Szilárd |a KM [VENDEGEI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents