Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

1985. március 16. 'fiatalokról. — fiataloknak) Rajta napi, avagy kiások és Mamik PROLOG Riporter: Cikkeznek, beszélnek arról, hogy a mai fiatalok kevéssé tudják elvi­selni a kudarcot. Valóban hajlamosak a kiábrándulásra? Kurucz Gyula író: — A környezetem az évek során sokat cserélődött, ennek révén kemény fizikai munkával ismerkedhettem meg. Nem bántam a nehézségeket. Mi­nél nehezebb az indulás, minél többet kell küzdeni, annál inkább megmére­tik az ember. Aki az első kudarc nyomán feladja a játszmát, abban nem veszett el igazi érték, azért nem kár. A mai fiatalok előtt álló gátrendsze­reket könnyűnek találom. Nincsenek „edzésben”, a legelső, komolynak tű­nő gondon nem tudnak úrrá lenni. Pedig mindenkinek próbára kell tenni saját képességeit, hogy mit ér. S mikor tehetjük ezt meg, ha nem fiatalon? (Részlet egy beszélgetésből.) Üjraolvasva sajátos akusztikát kapnak ezek a mondatok március idu­sán. Vajon a nyolcvanas évek fiataljaira valóban milyen kihívások vár­nak, és képesek-e felvállalni döntéseiket? Ipari Szövetkezet vasipari részilegébe akkor, 1974-iben toborzott szakembereket. Őszintén megmondom, a több fizetés is csábított bennünket, átjöttünk. A kis csapat mag­ja ma is együtt dolgozik. Hetente, naponta más-más műszaki rajz tette próbára tudásunkat. Belekóstolhat­tunk az épület lakatosságba is, itt tettem mestervizsgát. Feleségem szintén a Verti- kálban a varrodában dolgo­zik. Elégedett vagyok, jól döntöttem, amikor átjöttem. Kiailuczki József két esz­tendeje a szövetkezettől ka­pott szolgálati lakásban él két kislányával. Becsülik munkáját, szakértelmét, előbb csoportvezetőnek, majd művezetőnek tették meg. A vasipari részleg időközben bővült, ma már három hol­don terülnek el a műhelyek. A MEZŐGÉP-nél az idősebb szakmunkásoknak most sincs olyan ibénük, mint amit a Vertikal a fiatalabbaknak fizet. Am az igazsághoz tar­tozik az is, hogy a nehezebb piaci viszonyok, a kedvezőt­len gazdasági viszonyok kö­zött a korábbinál gyengébb éveket zárt a szövetkezet. I. Menni vagy maradni? — Miért mennek el a fia- tatok, miért hagynak itt bennünket? Mert még min­dig kevés a munkahely, nincs elég ipar ezen a vidéken. — Nem a nagyvárosi élet, a kényszer viszi el őket mel­lőlünk. Ha már tain-ultak, legalább Nyíregyházáig 'kell menniük. Mit kezdjenek itt falun a tudásukkal? — Vissza nem, de messze se, ez szabja lépéseiket. A megyén belül a városokban tájékozódnak. Akiből tanító lett, az azért nem jön visz- sza, mert fél, nem becsülik meg helyben, a jogász, mér­nök meg mit keresne erre? Apák mondták ezekét, har­mincöt-negyven évesek. Szűcs Béla lehetne köztük a korelnök. Ő dicsekedhet a legnépesebb családdal, két fiúval, két lánnyal. Filep Ferenc két kislánya előme­netelére ügyel,; Simon Sán- _ dór fiáit esztergályos tanuló­nak adta, Botos Elemért két gyermeke jövője foglalkoz­tatja. Négyőjük boldogulásá­nak színtere azonos: a tar- pai Esze Tamás Termelőszö­vetkezet. Szüleik a felszaba­dulás utánii demokratikus átalakulást, a falu minden­napjait gyökeresen megvál­toztató tsz-szervezést a régi világ ismeretében élték meg. Jobbító szándékkal bármit is tettek, tudták, mi helyett teremtik az újat, az embe­ribbet. A politikai küzdel­mek egymást követő kihívá­saira a szegénységet, a nyo­mort, a kiszolgáltatottságot és létbizonytalanságot eluta­sítva adtak tetteikkel vá­laszt. Az apák, anyák nyomdo- - kain haladva azóta felnőtt egy nemzedék, mely ma már inkább középkorúnak számít, sem minit fiatalnak. Ebhez a korosztályhoz tartozik Filep Ferenc és Simon Sándor gép­kocsivezetők, Botos Elemér állattenyésztő és Szűcs Béla, a gépműhely javítási ága­zatvezetője. Ma már dolgos családapák, akik gyermeke­ikhez hasonlóan szintén csak történelemkönyvből tanul­tak a hárommillió koldus országáról, a második világ­háború borzalmairól, az or­szág kifosztásáról és a hősi újrakezdésről. Gyermekként még számítottak munkaere­jükre a ház körüli teendők­ben, de nem kényszerülitek apáikhoz hasonlóan . nap­számra, uradalmak cseléd­szállásaira. Mire befejezték az általános iskolát, már a termelőszövetkezet várta a tarpai, gulácsá, tivadari fia­talokat munkával. Számukra a föld nem né­hány holdnyi megélhetést jelentett, hanem közösen művelt összefüggő szántó­földeket. Traktorra, kom­bájnra szálltak, és pályavá­lasztás előtt állva megada­tott nekik a továbbtanulás lehetősége. Botos Elemér Tairpán, szülőfalujában ma­radt. Ügy látta jónak, ha édesapja mellett állatte­nyésztőként dolgozik a ter­melőszövetkezetben. Filep Ferenc Marokpapiból ösz­töndíj jial indult a gépszere­lő szakmát kitanulni, Simon Sándort pedig jó néhány kortársához hasonlóan a hat­vanas évek elején elcsábí­totta szülőfalujától a város. Oszlott a falvak zártsága, a családok útra bocsáttatták fiaikat, hogy szerencsét pró­báljanak. Az ipar várta az ifjúságot, jobb életkörülmé­nyekkel kecsegtette a falut hátuk mögött hagyókat. Hogy négyőjükkel az idei zord februárban mégis szü­lőhelyükön beszélgethetek, azt mutatja, esetükben erő­sebbnek bizonyult az oldás­nál a kötés. — Nősülés előtt állva dön­töttem úgy, hogy visszajö­vök Gulácsra — emlékezett Simon Sándor. — Pedig jó helyem volt a Budapesti Be­ruházási Vállalatnál. Több nehiézgépre megszereztem a jogosítványt, daruskocsi ve­zetőjeként húsz évvel ezelőtt havonta ötezrét kerestem- Feleségemmel ennek ellené­re idegennek találtuk a fő­várost, éreztük, igazi otthont csak a falunkban találha­tunk. A termelőszövetkezet­ben jóval kevesebb lett a pénzem, több a munkám. Ahogy a tsz erősödött, min­dig jobb évet zártunk. Erőt gyűjtöttünk, majd hozzálát­tunk az építkezéshez. A szü­lők, barátok, munkatársak segítettek a háromszobás, hideg-meleg vizes családi ház felépítésében. Sokait dolgoztunk, fáradtunk, de megérte: a kényelmes otthon mindenért kárpótol. Nem ugyanaz a falu fo­gadta vissza szülötteit, ame­lyik útjára engedte. Filep Ferenc szerint a hatvanas években szinte máról hol­napra újjászülettek az ut­cák. — Mintha ez a látványos fejlődés lezárult volna — fűzte tovább a gondolatokat Szűcs Béla. — Huszonnégy éve dolgozik a gépműhely­ben, az 1968-ban tető alá ke­rült házában mind a négy gyermeknek bőven jut hely. — A településfejlesztéssel nincs gondunk. Ha elkészül a vízmű Gulácson, óriásit lé­pünk előre. A városlakókhoz viszonyítva talán dupla any- nyit dolgozunk, de jól is élünk. Nekünk nem nyolc óra a napi munkaidő. Szűcs Bélát is a gyerme­kei jövője foglalkoztatja. A legidősebb jogot tanul, a má­sik lány a nyíregyházi ta­nárképző főiskolára jár, a két fia közül a nagyobb idén érettségizik, a legkisebb Vá- sárosnaményban másodikos gimnazista. Előbb-utóbb szembe találják magukat a kérdéssel, amire szüleik is választ aídtak annak idején: menni vagy maradni? — Könnyebb a gombokat nyomogatni, a gépeket ke­zelni, mint itthon bármilyen munka. Most így gondolko­dik a lányom Budapesten az édesipari szakmunkásképző­ben. Szereti a szakmáját, ha visszaijönne nem tudná hasz­nát venni — véli Botos Ele­mér. Hajnalban négykor kel télen, nyáron. A borjúneve­lőben fél ötkor kezdődik a munka. Fél kilencig van az állatok körül, délután fél négyig, az esti műszak kez­detéig a háztáji, a szőlő, a kert köti le az idejét. Kevés fiatal vállalja ugyanezt. — Aki a mezőgazdaságban nem akar elhelyezkedni, az csak messze talál ipari mun­kát. Kevés a gyár még min­dig a környéken. A termelő- szövetkezetben kellenek a szakképzett, tanult fiatalok, csak kisebb számban. A melléküzemágak enyhítenek valamelyest a gondon. A fiam esztergályos tanuló Ti- szaszalkán. Egyedüli gyerek, szeretnénk, ha visszajönne. Kényelmes lakást tudok neki adni, de kényelmes munka­helyet már nem — magya- gyarázza Simon Sándor. II. Álljunk talpra, de hogyan? Útjára, bocsájtattá . a falu fiai:. Á munkás z er eteti' öl, a szülőhely tiszteletéről pél­dát láthattak, s kaphattak családjukban. Kényelme­sebb, könnyebbnek látszó élettel hívogatja a felnőtté érő gyermekfejeket a város. Úgy tetszik, a falvakban felnövekvő nemzedék­nek szóló örök ki­— Szép jutalmakat kap­tunk, egy kicsit elkényeztet­tek miniket — véli Kaiuczki József. — Megkockáztatom, hogy amíg jobban ment a szövetkezetnek, érdemein­ken felül honorálta munkán­kat. Most is várjuk a jutal­mait, s nem tudjuk szakmun­kásként hogyan járulhat­nánk hozzá, hogy minél előbb kilábaljunk a leszálló ágból. Kevés a munkánk, mert nincs beruházás. Sokat kilincselünk egy-egy meg­rendelésért. Olykor nem tudjuk, mit kezdjünk a napi nyolc árával, a hajrában pé­pig csak szombati, vasárna­pi munkával tarthatjuk a határidőt. A* hét .végi műszakok szer­vezése eddig nem okozott gondot. Az emberek .belátják, kényszerűségből alakul így. Ellenben a fialtatok körében Kaiuczki József úgy látja, jelen van az érdektelenség, nemtörődömség. Palásthy István technológus, KISZ- titkár erről másképp véleke­dik. — Kétségtelen, a szervezés sokkal több .energiát igényel. De a jól sikerült rendezvény visszhangjaként hallunk olyait, hogy „iha tudok róla, én is el­hívás ez. Az új kis Ábelek, akik ap­jukhoz mentem vol­na”. Ké­sőn éb­hasonlóan történelemkönyv­ből tanultak a hárommillió koldus nyomoráról, az újjá­épített országról, elindultak, járják a rengeteget. S néhány esztendőn belül az ő sorsuk­ban is eldől, az oldás avagy a kötés az erősebb. Tizenhét lakatos gon­dolt egy merészet, ki­vette munkakönyvét, és gazdát cserélt. Mi űzte, ösztökélte őket erre a lépésre? Tíz esztendő távlatá­ból elmosódnak a részletek. A bel­ső és félhan­gos töprengések emléke megfa­kult. Kaiuczki József társaihoz hasonlóan alig lépte át akkor a húszat. Az el­ső próbát már akkorra kiáll­ták. Olyan pályát választot­tak, mellyel helyben, szülőfalujukban is megkereshetik a nagyobb darab ke­nyeret. A mun­kakönyv kivétele volt a másik, sor­sot szabályozó dön­tés. Az egyhangúság elől menekültünk. Hiába ta­nultam a szakmát, a MEZŐ­GÉP baktalórántházi gyár­egységében nem kaptam iga­zi feladatokat A Vertikal rednek, nehéz felráziiii a fiatalokat. Tíz évvel ez­előtt elég volt egyszer szóba hozni a hét vé­gi közös szóra­kozást, most (tízszer szólunk, hogy a 'dsze- sek kétharma­da összejöjjön. (Kitérő: az egyik KISZ-t»izattságon fül- tanúja voltam a következő telefonos „mozgósítás­nak”: „Hányán jön­nék tőletek a far­sangi bálra? Hogy-hogy sen­ki! Legalább két jegyet vegyetek, kötelező.” Hát már a tél búcsúztató mu­latságok sem vonzó­ak? No, de kanyarodjunk visz- saa. A homályos lakatosmű­hely (fülsértő zaját a frissen leszerelt Máali János heeesz­Deák Mór: Nemzedékem A látomások évada lejárt; befogott szemmel őrködünk magunkon, a csodák felizzó varázsgömbjén kiégett földrészek parázslanak. Üszkös arcunk talán egy istené volt, egy elfelejtett vallás földet ért napja —■ talán a betiltott hit harci korongja, hogy egyszer még minden újrakezdhető, halotti máglyák emlékpernyéin is, hisz fegyver a tehetetlenség, ha véges, és nekünk hazudható múltunk sincsen, egykor volt lángját melengetni----------­A csodák áttetsző varázsgömbje kiégett szemünkben röggé pördül: a látomások évada lejárt — arcunk talán egy istené volt. tőnek újra meg kell szoknia. Nyírjákórói tizenöt évesen került az ipari szövetkezet­hez, ott tanulta ki a szak­mát. ,A munkahely gondjai meglepték, de bizakodó. A fegyelem jó, lazaságnak kör­nyezetében nem látja jelét. A .hanyagság a legnagyobb veszedelem, mert lassíthatja a talpra állást. A kalapácsok keltette „de­tonáció” szokatlan Sipos Sándornak is. A tiszavasvári MEZŐGÉP -nők szállított szűrőciklon igényli e zajos „simogaíást”. Takarmány- szivattyúba építik majd .be­le a termetes szerkezetet. Új munka, eddig nem csináltak hasonlóit, keresik hát az ösz- szeszerelés célszerűbb tech­nológiáját. — Naponta halljuk, nehéz az ország gazdasági helyzete. Mi ezt itt éljük meg a szö­vetkezetnél — magyarázta Sípos Sándor, alki jianuár elseje óta a lakatosok cso­portvezető jeként is töpreng­het, hogyan állhatnak minél előbb talpra. — Pontosabb, jobb munka szükséges, de úgy látom, a sz< rgalmazott minőségi szemle etet még akadályozza a mennyiség tisztelete. A mii őségi érde­keltség nem tökéletes. Ki­szolgáltatottak vagyunk. Ha a megrendelő cégnek nem sürgős a munka, kifogásokat keresve nierr veszi át a gyártmányoké ,, ám ha őket is sürgeti a s állítás, szemet húnynaik a hí myosságok fe­lett. Néhány termek sorozat- gyártása jelenthetne bizton­ságot, több jrőnk jutna a termelésben a., egyszerűsí­tésre. III. Hétköznpi kihívás A baráti beszélgetéseknek sajátosak a b öntörvényei, mint ahogy az újdonsült is­merősök eszmecseréje is ál­landó ett mekből építkezik. As örök kiindulási pont az időjárás, azután szóba jöhet a műn' á, a család. Amikor a na*, kállai Virágzó Föld Term lőszövetkezet irodájá­ban , Iáié Tibor agrokémi- kus ml, Torma László laka­tos csoportvezetővel és Ter- dil Sándor esztergályossal leültünk beszélgetni, az af,yon)koptatott téma, az idő­járás .helyett tudatosan mást választottunk. A fiatalok újítási kedvére voltam kí­váncsi, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy per­cek óta egy elevenen élő, mély nyomot hagyó kudar­cukról, a 'tavalyi szerencsét­len kimenetelű káposztaszü­retről beszélgetünk. Családonként több ezer fo­rintot emelt ki a pénztár­cákból, hogy a bőséges ter­mést nem tudták értékesíte­ni. Akadtak, akik a kilátás­talan h elyzetet látva, szedet- lenül veszni hagyták a ká­posztákat. A vadakat,' mada­rakat dúsan terített asztal­ként várták a kertek. Hogyan ragadtunk meg ennél a té­mánál? — töprengtem. Pe­dig néhány perccel ezelőtt Torma László lelkesen azt magyarázta, hogy az ötletek, újítások mellett szinte na­ponta születhetnének mun­kájukat könnyítő ésszerűsí­tések. Sorolta a példákat. A gépjavító műhelyben egy­szer a kis Rába által vontat­ható tárcsát ügyeskedtek össze, azután szerkesztettek vetőgép-tfeltöltőt, traktorok beteg tengelyét pedig úgy gyógyították, hogy az addig makacsul vi&zatérő hiba el­maradt. Egy nyugdíjas ötle­tét, a motoros almahámozót továbbfejlesztették. Mind ezeket nem rejtették véka alá, a más tsz-ekből érkező szakemberek lemásolhatták a módosításokat. „Féltékeny­ség nincs bennünk, pedig máshol az ellenkezőjét ta­pasztaljuk. Ha rájönnek va­lami praktikus megoldásra, inkább titkolják, ahelyett, hogy másoknak is felajánla­nák.” A termelőszövetkezet KISZ-szervezete szorgalmaz­za az újítások hasznosítását, az elfogadásuk körüli huza­vona megszüntetését. Lendí­tene a mozgalmon az ötlet- napok bevezetése. Mi kell ahhoz, hogy a szakemberek ne csak munkát lássanak a téli gépjavításban, hanem alkotó kedvvel fogjanak hoz­zá? „Csaik azok képesek er­re — vélte Máté Tibor —, akik adnak valamit a mun­kájukra, szakmájuk becsüle­tére.” S a következő lánc­szem melyik lehetett? Terdik Sándor vitt minket újabb ál­lomás felé, amikor a főfog­lalkozás és a háztáji munka összeegyeztethetőségére te­relte a szót. „Nyújtott mű­szakban dolgoztunk a mű­helyben, 180 helyett három­száz óránk volt. Sürgetett a dohánytörés a házsbájimban, kértem szabadnapot. Nem engedtek el. Gondoltam, le­töltőm a túlórákat. Mikor bejöttem újra dolgozni, el­marasztaltak. Rosszul esett, mert amikor hajítani kellett hajtottam, túlóráztam, iazt természetesnek vették. Aki csendben dolgozók, így jár? Fájlt, hogy rám tapostak. Most kezdek magamhoz tér­ni.” E hétköznapi munkahelyi csalódás juttatta eszünkbe a földeken szétfagyott káposztákat. A hiá­bavalónak bizonyult munka miatti keserűség vajon hány kistermelőnek szegte végleg vagy esztendőre kedvét? Beszélgető partnereim szerint kevésnek. Mindenki arra számít, hogy a másik a gyengébb, a kitartóbbakat pedig a gonddal nevelgetett káposzta ősszel végre méltón jutalmazza. A kíméletlen piaci törvények tették magasra a lécet, amit sokak lever­tek. Vizsgázhat tehát az emberi szándék, az akarat, hamarosan színt kell vallani, kik mernek újra ne­kifutni az akadálynak. A mindennapok kihívásai számtalan akadályt állítanak. Kisebbeket, nagyokat. Néhány leküzdéséhez elegendő az egyén ereje, né­melyik átugrásához szükséges a közösség együttes nekirugaszkodása. Reszler Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents